Izraeli választások: Netanjahu és a tábornokok csatája

Április 9-én az urnákhoz járulnak a zsidó állam polgárai, hogy döntsenek, kinek a vezetésével és milyen irányba haladjon tovább országuk. Akár a Benjámín Netanjáhú regnáló miniszterelnök vezette jobboldal, akár kihívói győznek, a választások belpolitikai hatása jelentős lesz. Az azonban kérdéses, hogy a következő izraeli kormány összetétele mennyiben hoz majd újat a közel-keleti regionális konfliktusok és szövetségek jövőjével kapcsolatban.

Izraelt mint országot, illetve az ország népét és kultúráját minden szinten átszövi a hadsereg, legyen szó a médiát és a közvéleményt foglalkoztató biztonságpolitikai kérdésekről, a tömegközlekedési eszközökön a hét elején és végén megsokasodó, eltávon lévő katonafiúkról és -lányokról vagy a politikai elit összetételéről. Az 1948-as létrehozásától kezdve parlamentáris demokráciaként működő Izrael egyrészt leírható olyan nyugati típusú államként, amelyben választott politikai intézmények gyakorolnak kétségbevonhatatlan civil kontrollt az ország méretéhez képest hatalmas embertömeget és anyagi erőforrásokat megmozgató hadsereg felett, a világ egyik, ha nem a leginkább militarizált államává téve ezzel az országot.

Másrészt azonban a zsidó állam 71 éves történelme során csak elvétve tűnt fel olyan politikai vezető, aki nem a hadsereg vagy az állam megalapítása előtti zsidó milíciák kötelékéből érkezett volna a kormány élére. Izrael összetett geopolitikai helyzete, a közel-keleti régió viszonyai – a polgárok választásokon keresztül manifesztálódó félelmein és akaratán keresztül – megkövetelik az államtól, hogy erőskezű katonai személyiségek kerüljenek a politikai hatalom csúcsára. Nincs ez másként a jelenleg regnáló Benjámín Netanjáhú miniszterelnökkel, a Likudnak nevezett jobboldali párt vezetőjével sem, hiszen ő korábban a Szajeret Matkal névre hallgató elit kommandós alakulat tisztjeként szerzett kétségbevonhatatlan katonai tapasztalatot.

Nem is csoda, hogy a 2015-ös választások idején a baloldali és centristra erők addig példanélküli összefogásán alapuló politikai szövetség sem tudta megszorongatni Netanjáhút, hiszen a kormányváltásra készülő erők soraiban nem volt kiemelkedő katonai vezető. Azóta viszont az izraeli belpolitikai viszonyokat ismerő szakembereket mind egy kérdés foglalkoztatja: mikor aktivizálja magát a politikai életben egy vagy több olyan korábbi vezérkari főnök, aki valódi kihívója lehet Netanjáhúnak?

A 2019-es választások az elmúlt évtized legizgalmasabb politikai eseményének ígérkeznek Izraelben, hiszen nem csupán egy, hanem szövetségre lépve egyenesen három korábbi vezérkari főnök száll majd ringbe, hogy lezárja a Netanjáhú-korszakot. A három tábornok vezette, az izraeli nemzeti színekre utaló Kék-Fehér (Káhol-Leván) elnevezésű politikai szövetséget civilként Beni Ganc miniszterelnök-jelölt, Móse Jálon korábbi védelmi miniszter és a vezérkari főnökből a nagy összefogás szürke eminenciásává előlépő Gabi Askenázi alapította meg. A katonai szempontból kétségbevonhatatlan tudással rendelkező triót Jáir Lapid korábbi pénzügyminiszter és sztárújságíró pártja, a Van Jövő (Jes Átid) egészíti ki, ugyanis a három katona ígérete szerint a kormányciklus második felében Lapid kapná meg a kormányfői posztot.

Az új választási szövetség régi és új színekkel is gazdagítja az izraeli politikát. Régivel azért, mivel a politikusok katonai presztízse állandó választási tényező, ráadásul az izraeli munkásosztályt tömörítő nagy hatalmú központi szakszervezet (HaHisztadrut) korábbi vezetője is a listán szerepel, ezzel bizonyos mértékű balos kontinuitást teremtve. Újjal pedig azért, mert hagyományos politikai fogalmainkkal, a baloldali–jobboldali felosztással a formációt csak nehezen lehetne leírni. Netanjáhú kampánycsapata természetesen igyekszik naiv, balos személyeknek lefesteni a Kék-Fehér politikusait, azonban a valóság ennél komplexebb. Jaír Lapid centrista, piacpárti politikus, Móse Jaalon pedig vitathatatlanul kemény konzervatív-jobboldali nézeteket valló extábornok.

Ennek ellenére azonban igaz, hogy az új blokk gazdaságpolitikájában a Likudhoz képest baloldalibb vonulatot követ. Katonai kérdésekben is árnyaltabb elképzeléseket vallanak, mint a Likud vagy az általában vett hagyományos izraeli jobboldal: míg Iránnal szemben a totális elrettentés politikájával, illetve az esetleges iráni agressziót követő megtorlással való fenyegetőzés igazodik a netanjáhúi politikához, addig a palesztinokkal való megbékélés kérdésében Ganc csapata rugalmasabb hozzáállást tanúsítana, mint a mostani vezetés. A korábbi tapasztalatok alapján elmondható, hogy jelentős koncessziót a palesztinok részére eddig kizárólag olyan erőskezű, nagy katonai múlttal rendelkező izraeli vezetők tettek, mint Jichák Rabin az oslói folyamat vagy Áriel Sáron az egyoldalú gázai kivonulás során. Ganc és csapata ezért várhatóan igyekezne előrelépést felmutatni az izraeli–palesztin konfliktusban, ugyanis ez a legfőbb akadálya annak, hogy az arab országokkal előrébb lehessen lépni a diplomáciai, gazdasági és stratégiai kapcsolatok további normalizációjával és fejlesztésével kapcsolatban.

A fő politikai törésvonal tehát kirajzolódott: az egyik oldalon az izraeli jobboldali és vallásos pártok, azaz a Likud és más kisebb formációk sorakoznak majd fel Netanjáhú vezetésével, míg a másik oldalon, velük szemben a Kék-Fehér szövetség és a kisebb baloldali és arab pártok állnak majd. A friss mérések szerint Netanjáhú egyelőre 30 körüli mandátumot szerezne, míg Ganc 36-38-at. Ez az előny azonban nem jelenti azt, hogy a szövetség kényelmesen kormányt tudna alakítani, mivel a törvény szerint nem feltétlenül a legtöbb mandátumot szerző párt kapja meg a kormányalakítási jogot, hanem az a képviselő, akiről a választásokat követő konzultációk alapján az elnök úgy ítéli meg, hogy a legnagyobb eséllyel tud stabil kormányt alakítani. Ganc kormányra kerüléséhez tehát vagy az szükséges, hogy formációja a mostani közvélemény-kutatások által mutatottnál is elsöprőbb győzelmet arasson, vagy az, hogy a jobboldali tömbben szakadások keletkezzenek. Ez utóbbira egyébként minden esély megvan, hiszen bár egyik jobboldali párt vezetője se zárkózott el a Netanjáhúval való kormányalakítástól, az elmúlt tíz év politikai csatározásai során sok feszültség felgyülemlett a jobboldal vezetői között.

A belpolitikai viszályok mellett Netanjáhút három korrupciós eljárásban is vád alá helyezték az elmúlt héten, így a választási kampányt és a pártok népszerűségének alakulását a lassan őrlő bizonyítási eljárás is bonyolítja. Ezt az aspektust azonban a nemzetközi médiában, így a magyar sajtóban is túlértékelik, a jobboldali-konzervatív izraelieket ugyanis önmagában a korrupciós eljárás nem fogja tömegesen eltántorítani attól, hogy Netanjáhúra szavazzanak, mivel a választásokig hátralevő időben a mostani miniszterelnök ügyében nem fog ítélet születni. Az izraeliek pártszimpátiáját ugyanis elsősorban a biztonság, másodsorban pedig a szociális-társadalmi kérdések döntik el. Ugyanakkor azt is fontos látni: ha felerősödik a fenyegetés, hogy Netanjáhú esetleg elvesztheti a hatalmát, akkor április 9-én azok az ideológiailag jobboldalon álló választók is felsorakozhatnak a Likud zászlaja alatt, akik egyébként nem a Likudra, hanem kisebb, árnyalatokban más nézeteket valló jobboldali pártokra szavaznának.

A következő egy hónap politikai küzdelmei során biztosan számos machináció változtat még az erőviszonyokon, a fő tét azonban az, hogy véget ér-e a Netanjáhú-korszak Izraelben, és kormányra kerülhet-e az Izrael egykori legmagasabb rangú katonai vezetői, illetve az örök várományos Jáír Lapid által kialakított új politikai irány. Bár az izraeliek jövőjét meghatározó belpolitikai fejlemények érdekesek, Budapestről nézve a fő kérdést mégis az jelenti, hogy milyen lesz Izrael jövőbeli ellenállóképessége, katonai potenciálja, innovációs ereje és külpolitikája. Ezeken a pontokon pedig a kormányváltás igazából nem fog alapvető változásokat hozni; Izrael továbbra is innovációs-, valamint tőkenagyhatalom marad, katonai ereje tovább fog növekedni, a biztonsági fenyegetésekkel szemben pedig továbbra is hiperasszertív módon és akár az ellenfelei területén is fel fog lépni – ahogy azt most is megteszi, illetve korábban is minden egyes kormánya alatt megtette Szíriában és Libanonban. Egy esetleges kormányváltás ugyan meghatározhatja az ország politikájának finomságait, azonban külpolitikai stratégiájának sarkalatos pontjait (szövetségépítés–bekerítés–elrettentés) az ország társadalmi viszonyai és földrajzi pozíciója kényszerpályán tartják. Ennek ellenére, ha eljön a Netanjáhú-korszak vége, akkor az évtizedes távlatokban akár egy, a ma ismerttől teljesen eltérő berendezkedésű zsidó államot is eredményezhet.

A szerző az Antall József Tudásközpont Biztonságpolitikai Irodájának kutatója. Írása a Központ kutatói blogján jelent meg.