Izraeli ultraortodoxok: szellemi iránymutatók vagy élősködők?
Most azért vonultak az utcára, mert megszüntették az államalapítás óta érvényben lévő mentességüket: a Kneszet által elfogadott új törvény szerint nemcsak pénzügyi bírságra, hanem bűnügyi eljárásra is számíthatnak azok, akik a behívó ellenére nem jelennek meg a sorozóbizottság előtt.
A harédiek az államalapításkor talán harmincezren voltak Izraelben.
A náci népirtás őket érintette a legsúlyosabban, döntően kelet-európai közösségeiknek írmagja is alig maradt. A fiatal, szekuláris ideológiájú Izrael Államban a múlt relikviáiként tekintettek rájuk.
Így a függetlenséget kikiáltó miniszterelnök, Ben Gurion megállapodott az ország vallási vezetőivel: nem hívják be a hadseregbe azt a néhány száz bóhert, akik az elpusztított kelet-európai ortodox zsidóság hagyományát kívánták folytatni illetve újraéleszteni. Az életüket a Tóra és a Talmud tanulásának szentelő harédiek azóta véghezvitték a csodát: szűk négy nemzedéknyi idő alatt nemhogy föltámadt hamvaiból a héderek és jesivák már kipusztultnak hitt világa, hanem rég nem látott virágzásnak indult. (Csakúgy, mint Amerikában.)
A harédiek hite szerint a zsidóság életének középpontjában a Tóra áll, ezért Izrael Államhoz való viszonyuk inkább pragmatikus: közéleti részvételük fő célja, hogy intézményeiknek minél több állami támogatást harcoljanak ki, és terjesszék a társadalomban a hitük szerint egyedül helyes életfelfogást. Míg 1948-ban 700 jesivabóhert érintett a katonai mentesség, ma ez a szám már tízezrekre rúg.
Az eddigi gyakorlat az volt,
hogy a honvédelmi miniszter felmentést adott minden olyan jesivában tanuló fiatalnak, aki kijelentette, hogy az ő foglalkozása a Tóra tanulmányozása. A mentesség addig volt érvényes, amíg az ifjú a jesivában tanult. Ha munkát vállalt, a mentesség megszűnt és érvénybe lépett a hadkötelezettség. Ezért a harédi férfiak élethosszig (de legalábbis a hadköteles kor végéig) tartó Tóratanulásra „ítélték” magukat. Így (legálisan) nem dolgozhattak, tehát nem is fizettek adót. Viszont a köreiben általánosan elterjedt nagycsalád-modell eredményeképpen létszámuk robbanásszerűen gyarapszik: az 1948-as 30 ezerrel szemben létszámukat ma 800 ezerre becsülik, ami a zsidó lakosság 15 százaléka. A népességnövekedés körükben évi 6 százalék, míg az izraeli átlag 1.8 százalék.
Az új törvény támogatói az állampolgári egyenlőség elvén túl a javasolt új rendszer más előnyeire is rámutatnak: a jelenlegi általános mentesség a harédi közösség gazdasági fejlődésének is akadálya, hiszen a közösség fiatalabb tagjai munkát sem vállalhatnak. Ezért sok olyan fiatal is a jesivákban “dekkol”, akik egyébként más területen sokkal jobban megállnák a helyüket – és esetleg meg is állják, mert feketén dolgoznak. Egyes becslések szerint a jesivanövendékek húsz százaléka ilyen “lógós”.
A nem harédi izraeliek
(beleértve a mélyen hívő vallásos cionistákat is) egyre növekvő ingerültséggel tekintenek a kivételezettekre, akik nem szolgálnak a hadseregben, nem fizetnek adót (hiszen nem dolgozhatnak), viszont egyre nagyobb szeletet hasítanak ki a költségvetésből, ragaszkodnak monopóliumukhoz a „ki a zsidó” kérdés eldöntésében, és gyakran militánsan igyekeznek életmódjukat és felfogásukat terjeszteni. Az izraeli demokrácia adta előnyökkel élnek tehát, miközben nem hajlandók az izraeli polgárként rájuk háruló kötelezettségeket vállalni.
A harédi felfogás viszont úgy tartja, hogy a zsidó ember életének középpontjában a Tóra tanulása áll. Az Örökkévaló eszerint ítéli meg a közösség érdemét. Nincs ennél magasztosabb tevékenység, így tehát méltán várható el, hogy az „alantasabb” munkát végző izraeliek a szent tanulmányokat támogassák.
Minderre hajlandó is lenne az izraeli többség – de nem százezrek esetében. A törvény egy kisebb létszámú, Tóra-tanulásban kiemelkedő csoport mentességét biztosítja. A harédi közösség azonban a Tóra elleni frontális támadásnak tekinti a törvényt, és a korábbi helyzet fenntartását követeli.
