Izrael új kormányának fő belső vitái

A biztonsági, a vallási és a külpolitikai dimenziók

2022. december 29-én Benjámin Netanjahu sikeresen megalakította hatodik kormányát, amely a Likud mellett a két ultraortodox pártot és a vallásos cionista ernyő alatt induló három politikai erőt tömöríti. A koalícióalkotási folyamat komoly kihívások elé állította Izrael eddig – összesítve a leghosszabb ideig hivatalban lévő – miniszterelnökét, mivel a partnerek a Netanjahu és az előző kormánykoalíció pártjai között feszülő ellentétekre alapozva maximalista követelésekkel voltak csak hajlandóak a kormányalakításra. A koalícióalkotási folyamat eredménye egy összetett minisztériumi rendszer, amelynek egymást átfedő felelősségi területei garantálják, hogy a kormányzási folyamat is feszültségekkel lesz terhes.

A 2022. november elsejei választások eredményei nem erre engedtek következtetni, hiszen Netanjahu és szövetségesei magabiztos, 64 mandátumos többséggel rendelkeznek a Knesszet 120 helyéből. A vallásos pártok azonban természetszerűleg mindent elkövettek, hogy a Bennett-Lapid kormány számos intézkedését szavazóik valós vagy vélt érdekeinek megfelelően eltörölhessék. A nemzetközi közvélemény és számos izraeli véleményformáló is két nagy területre fókuszál az új kormány programjával kapcsolatban: a Knesszet és az igazságszolgáltatás közötti hatalommegosztás tervezett átalakítására, illetve a Ciszjordániában folytatandó politikára. Ezek nyilvánvalóan kulcsfontosságú területek, azonban létezik másik három kevesebbet tárgyalt kérdés, amelyeknek véleményem szerint hosszútávon nagyobb a jelentősége.

Az első a civil és biztonsági szektorok közötti kapcsolat átalakítása, a második az állam vallásos és szekuláris jellemzőinek átrendezése és végezetül a belső és külső célkitűzések egymást segítő vagy éppen egymást hátráltató megvalósítása. Összességében ez a három kérdés fogja meghatározni a Netanjahu-kormány sikerét, az ellenzék jövőbeli lehetőségeit és Izrael karakterét, mint közel-keleti regionális hatalomét.

Az első és második kérdés tekintetében le kell szögezni, hogy Izrael sajátos példáját adja a politikai szerveződésnek, mivel magát zsidó és demokratikus államként határozza meg. A demokratikus karakter tekintetében a három hatalmi ág közötti kapcsolat átalakítása kerül reflektorfénybe, vagyis, hogy milyen felhatalmazása van az igazságszolgáltatásnak, főként a Legfelsőbb Bíróságnak felülírni a Knesszet döntéseit. Véleményem szerint ennél alapvetőbb kérdés Izrael számára, hogy a demokratikus jelleg milyen kapcsolatot feltételez a biztonsági szektor és a civil szféra között.

Mint minden háborúban született és nagy katonai fenyegetettség alatt álló államban, az izraeli haderőnek és a nemzetbiztonsági szolgálatoknak rendkívül nagy szerepe van az állam függetlenségének megőrzésében és az állami döntések előkészítésében és meghozatalában. Az izraeli demokrácia és maga az izraeli állam nem csupán a katonai biztonság tekintetében van ráutalva a biztonsági szektorra. Az Izraeli Védelmi Erők közvetett módon meghatározza a társadalom többségének gondolkodását minden biztonságot érintő kérdésről, függetlenül attól, hogy a politikai spektrum jobb, bal, vagy centrista oldalán helyezkedik el. A sorkatonai szolgálat által a társadalom többsége számára a biztonsági szektor nyújtja az egyik fő szocializációs terepet, a politikai elit jelentős része pedig a katonai és nemzetbiztonsági elitből kerül ki. A biztonsági szektor befolyása ellen meglepő módon nem a baloldali, liberális oldalról indult meg rendszerszintű kihívás, hanem a vallásos, a Likudtól jobbra álló körökből.

A Vallásos Cionista Párt katonai tapasztalattal nem rendelkező vezetői és kisebb mértékben az ultraortodox politikai erők azok, amelyek a hatodik Netanjahu-kormányban való részvételüket a biztonsági szektor befolyásának visszaszorítására kívánják felhasználni. Izraelben történelmi okokból a biztonsági szektorhoz tartozó elit ellenséges mindenfajta radikális átalakítási kísérlettel szemben és tagjai a cionista bal, a centrum és a mérsékelt jobboldali álláspontokat képviselik. Komoly viták vannak a szektor szereplői között, azonban egy nyelvet beszélnek, és természetszerűleg kiszorítják maguk közül a katonai és nemzetbiztonsági logikával szembemenő szélsőségeket. A Vallásos Cionista Párt és a Zsidó Erő számára ezért elsődleges feladatot jelent visszaszorítani a status quo-t támogató biztonsági szektort és közvetlen politikai befolyást nyerni a katonai, rendőri és nemzetbiztonsági erők felett. Ennek példája a védelmi minisztérium megszerzésének kísérete és az a javaslat, hogy a katonai vezetők a jelenlegi két éves moratórium helyett tíz évig ne vehessenek részt a politikai életben.

A Likud ezzel szemben alapvetően a biztonsági szektorral szimbiózisban létező politikai erő, amely, ha nem is teljes mértékben, de sikeresen megőrizte a védelmi minisztérium, a külügyminisztérium és a nemzetbiztonsági szolgálatok irányítását. A rendőrség, a határvédelem és a ciszjordániai katonai igazgatás viszont a Zsidó Erő és a Vallásos Cionista Párt befolyása alá került. Olyan töréspont ez a kormánykoalíción belül, amely garantálja a sorozatos összeütközést mind a pártokon, mind magán a Likudon belül, amelynek politikusai természetszerűleg a többi mérsékelt jobboldali, centrista, illetve a biztonsági szektor által formált baloldali erőkhöz húznak.

Meg kell jegyezni, hogy az elmúlt évtizedben a baloldal is megkísérelte az izraeli politikai élet civil fordulatát végrehajtani, amikor a Munkapártban, illetve annak egyéb inkarnációiban visszaszorultak a katonai vezetők, és több riporter, diákvezető és más civil jelent meg vezető pozíciókban, azonban ez nem bizonyult járható útnak. Jáir Lapid is felismerte az izraeli valóságot és igyekezett mindig katonai vezetőkkel körbevenni magát. Kérdéses, hogy a jobboldali-vallásos kísérlet a biztonsági szektor visszaszorítására sikerrel járhat-e, vagy a kendőzetlen, nyílt kihívás éppen visszarendeződést fog beindítani az izraeli politikai palettán. Mindenesetre a következő hónapokban ez a releváns minisztériumok és biztonsági szervek közötti hatalmi harc lesz az egyik leginkább meghatározó konfliktus.

A zsidó és demokratikus állam zsidó karaktere a világon egyedülálló országgá teszi Izraelt, mivel rendkívül ritkák azok az országok, amelyek egy etnikai és egyben vallási csoport nemzetállamaként kívánnak létezni. Vannak természetesen olyan államok, amelyeket érdemes az összehasonlító elemzés módszereivel Izraellel együtt vizsgálni, legyen szó az egyedi ortodox vonásokat hordozó Örményországról vagy Görögországról, vagy a hindu nacionalizmus szerepéről Indiában, azonban zsidó államként Izrael mindenképpen egyedi politikai és társadalmi entitás. Az új kormánykoalíció vallásos pártjainak célja újradefiniálni, hogy mit jelent az állam zsidó karaktere, erősebbé tenni a vallásos, azon belül is az (ultra)ortodox értelmezést. A célkitűzések közvetlen hatása a politikai pártokhoz köthető rabbik előtérbe kerülése, befolyásuk erősödése a társadalmi és gazdasági kérdésekben. A legfontosabb kérdés a betérés és bevándorlás területe, amelyekben szigorítás várható. A vallásos pártok egyik elsődleges célja a bevándorlás, azaz az alija lehetőségének szűkítése azok számára, akik a zsidó vallásjog, a halacha értelmében nem számítanak zsidónak. A legalább egy zsidó nagyszülővel rendelkező külföldiek bevándorlásának megnehezítése komoly veszteség lesz a szekuláris társadalom számára, eddig évente több tízezer ilyen személy érkezett, különösen a poszt-szovjet államokból. Fontos hangsúlyozni, hogy a vallásos-szekuláris ellentét Izraelben nem egy vallásos és ateista szembenállás. A kényszerű leegyszerűsítésben gyakran elvész az a tény, hogy a „szekulárisnak” nevezett oldal többsége is vallásos, de legalább is hagyománytisztelő. A Bennett-Lapid kormány vallásos politikusainak célja éppen a vallásos dimenzió erősítése volt – a zsidóság kapuinak szélesebbre tárásával, a betérés egyszerűsítésével – és ezáltal az ultraortodox befolyás visszaszorítása.

Mindkét politikai oldalon felfokozott retorikát hallhatunk. Az ultraortodox politikusok szerint az ország zsidó karaktere veszne el, ha nem törölhetik el a tavalyi reformokat, az ellenzéki hangok a teokrácia veszélyére figyelmeztetnek. Az igazság azonban az, hogy a zsidó állam etnikai és vallási karaktere, ahogy a zsidó nép etnikai és vallási karaktere az elmúlt több mint háromezer év során, nem egy statikus pont, hanem egy inga, amely nem attól lesz stabil, hogy valahova kikötik, hanem, hogy olyan pontok között váltakozik, ahol nem okoz károkat, hanem Izrael igényeinek leginkább megfelelően, dinamikusan tud reagálni a kihívásokra. Egyrészt nem viselheti el az állam, hogy több százezer másodrendű zsidó polgár, vagy állampolgársággal nem rendelkező személy teljesen elidegenedve éljen a zsidó többségtől, számukra nyitni kell egy bejárható utat. Ugyanakkor a tízmilliós zsidó állam már nem kíván befogadni olyan személyeket, akiknek adott esetben semmit sem jelent a zsidóság és ugródeszkának használják az Egyesült Államok felé. A katonai és civil erők közötti egyensúlyhoz hasonlóan a vallásos és szekuláris erők közötti törésvonal és a vallásos pártok maximalista igényei ugyancsak a Likud és a partnerek közötti konfliktus kiindulópontjai lesznek a következő hónapokban.

Végezetül látni kell, hogy a zsidó állam nem légüres térben létezik, rendkívül felfokozott várakozások előzték meg Netanjahu kormányalakítását és a Vallásos Cionista Párt politikusainak befolyásszerzését. Ennek négy fő oka van.

Az első, hogy Izrael, mint közel-keleti regionális hatalom, fontos tényezője a térségi stabilitásnak. Amennyiben a zsidó állam belpolitikai krízist él át, különösen, ha az a fegyveres erőket is érinti, olyan hatalmi vákuum alakulhat ki, amelyet a Nyugattal és a status quo-ban érdekelt arab rezsimekkel ellenséges erők tölthetnek ki.

A második ok, hogy a nyugati szövetségi és partnerségi rendszeren belül a parlamentáris demokrácia különböző felfogásai mentén zajló küzdelemben a liberális demokrácia támogatói, különösen az Egyesült Államok demokrata vezetése figyelemmel kíséri az „illiberális” erőnek titulált kormányok hatalomra kerülését. Kérdéses persze, hogy a hidegháború alatti kommunista befolyás terjedését leíró dominóelvhez hasonló kapcsolat lenne az „illiberális” vezetők hatalomra kerülése között a különböző országokban. Mindenesetre Netanjahu és partnereinek politikai programját ezen a szemüvegen keresztül is folyamatosan vizsgálni fogják mind az ellenzői, mind a támogatói.

Harmadrészt az új kormány palesztinokkal kapcsolatban folytatott politikája is reflektorfénybe kerül, különösen amiatt, hogy a Vallásos Cionista Párt támogatóan lép fel a ciszjordániai területek fölötti izraeli hatalom kiterjesztése mellett. Ez lehet annexió, vagy ennél összetettebb civil adminisztráció általi fokozatos befolyásszerzés. Annak ellenére, hogy a nemzetközi közbeszédben a palesztin államiság kérdése jelentőségében visszaszorult, egy radikális izraeli lépés újra napirendre hozhatja azt.

Végezetül nem lehet elmenni amellett, hogy a két meghatározó zsidó demográfiai tömb, az izraeli és az amerikai, fokozatosan szembekerült egymással éppen a vallási-etnikai dimenzió mentén. A többségében reform és konzervatív, illetve modern ortodox amerikai zsidóság aggodalommal tekint a zsidó államban küszöbön álló vallási folyamatokra. A négy kérdés szorosan összefügg, egy radikális lépés nehezítheti a többi területen folytatott politikát, míg az eredmények komoly politikai tőkét biztosíthatnak Netanjahu számára. Kérdéses azonban, hogy képes lesz-e partnereit kontroll alatt tartani és a Likud politikáját érvényre juttatni. A kül- és biztonságpolitika tekintetében legfontosabb miniszteri pozíciók többségében a Likudnál maradtak, azonban a koalíciós partnerek által a vallási dimenzióban és a palesztinokkal ápolt kapcsolatban folytatott politika alááshatja Izrael külső megítélését és szűkíthetik mozgásterét. Ez lesz a harmadik olyan front, amelyen a Likud és a koalíciós partnerek elkerülhetetlenül szembe fognak kerülni a következő hónapokban.

Mi a tétje összességében ennek a három, igen összetett vitának? Közvetlenül a Netanjahu-kormány stabilitása és Izrael belpolitikai napirendje. A koalícióalkotási folyamat semmi kétséget nem hagy afelől, hogy a vallásos pártok nem kívánnak csendben asszisztálni a Likud hagyományos politikájához, hanem a következő választásra készülnek és szavazatot akarnak maximalizálni. Az ő szempontjukból ez természetes, Netanjahu nélkül a Likud legfeljebb egy középpárt lenne, amelyet komoly belső ellentétek feszítenek szét, és nincs olyan személy, aki körül Netanjahu után képes lenne a párt konszolidálódni.

Az izraeli politikai élet jelentős átrendeződés előtt áll, legkésőbb 2027-ben, de minden bizonnyal már azelőtt, azonban Netanjahu helyzete legkevésbé sem tisztázott. Számára a legfontosabb cél, hogy soha többet ne kerülhessen olyan kiszolgáltatott helyzetbe, mint a 2022-es választásokat követően, hanem több kormányalakítási forgatókönyve is legyen. Valamilyen módon újra elérhetővé kell tennie maga számára a centrista, balközép pártokkal alkotandó koalíció lehetőségét.

Mindeközben a vallásos pártok a Likud kárára igyekeznek szavazatokat maximalizálni. Különösen fontos lesz figyelni a Vallásos Cionista Párt és a Zsidó Erő közötti vetélkedésre mind a szélsőséges, mind a mérsékelt szavazók kegyéért. Egyszerre kell a Likudtól jobbra álló szavazókat megnyerniük, miközben bizonyítaniuk kell, hogy kormányzóképesek.

A belpolitikai hatalmi harcon túl azonban a mostani konfliktusok kimenetele hatással lesz a zsidó állam berendezkedésére, külső mozgásterére és megítélésére. Ennek a folyamatnak az eredménye megjósolhatatlan és az is kérdéses, hogy a most megalakult kormány a bemutatott konfliktusok miatt egyáltalán képes lesz-e kitölteni négy éves ciklusát. Az is vitatható, hogy Netanjahunak ez egyáltalán érdekében áll-e, vagy idővel mérsékelt pártokat igyekszik megnyerni koalíciós partnernek, ahogy azt eddigi kormányzati ciklusai alatt is tette, és ez által is növelni mozgásterét.

Amiben biztosak lehetünk, hogy a kormányon belül a következő hónapokban a Likud politikusai és a partnerek közötti hatalmi harc tétje a fentiekben ismertetett három kulcskérdés köré fog összpontosulni. Milyen szerepet játszik a biztonsági szektor a politikai folyamatokban, mit jelent a gyakorlatban az állam zsidó karaktere és mennyiben képes kiaknázni Izrael azokat a külpolitikai lehetőségeket, amelyeket a külső viszonyok biztosítanak számára?

Amennyiben ezeket az ellentéteket Netanjahunak nem sikerül megfelelően kezelni, akkor a korábbi Netanjahu-Gantz, majd a Bennett-Lapid kormányra is jellemző belpolitikai válság más formában folytatódni fog a most megalakult kormánykoalíción belül is, ameddig nem kerül sor a három fő kérdés kapcsán az izraeli nemzeti minimum konszenzus kialakítása.

Az új Netanjahu-kormánnyal kapcsolatos felfokozott külső és belső várakozások mellett hangsúlyozni kell, hogy mindez természetes folyamat egy olyan fiatal, gyorsan fejlődő, rendkívül sokszínű és komoly külső kihívások által érintett állam számára, mint a modernkori Izrael, és a társadalmi kompromisszumkeresés kellemetlen, de természetes velejáró jelensége az évek óta tartó belpolitikai válság.