Izrael szintéziskereső külpolitikája

A zsidó állam június 13-án beiktatott új kormánya nagyon összetett külkapcsolati örökséggel kezdhette meg működését.

A Netanjáhu korszak transzformatív jellege vitathatatlan. Több tekintetben kedvezően változott az ország nemzetközi beágyazottsága, ezek közül kiemelendő a Trump-adminisztrációval ápolt viszony, a keleti irányú gazdasági diverzifikáció, az Ábrahám-megállapodások és az Európai Unió keleti, délkeleti felével kialakult új kapcsolódási pontok. Negatív aspektusok között említhető Izrael viszonylagos elhidegülése az EU nyugati tagállamaitól és a brüsszeli intézményrendszerek képviselőitől, a hűvös, kizárólag a biztonsági együttműködésre szorítkozó viszony Egyiptommal és Jordániával, továbbá a mára teszthalott állapotban lévő izraeli-palesztin békefolyamat kérdése. A Netanjáhu politikai körei és a Trump-adminisztráció közötti jó kapcsolat mindemellett elfedte a Demokrata Párt Izrael-ellenes és kritikus erőinek megerősödését, ezzel párhuzamosan pedig az Izrael és az amerikai zsidóság közötti kapcsolatok megromlását a judaizmuson belüli vallási irányzatok mentén. Az iráni fenyegetés kérdésében nem vonhatunk még le objektív következtetést, tény azonban, hogy az továbbra is az első számú kihívás Izrael számára, vita legfeljebb azzal kapcsolatban lehetséges, hogy a teheráni rezsim valóban képes-e létében fenyegetni a zsidó államot és hogy jelenleg az izraeli katonai és nemzetbiztonsági szervek felkészültek-e annak elhárítására.

Az új Bennett-Lapid nemzeti egységkormány a koronavírus válság ellenére is összességében kiváló gazdasági, technológiai és diplomáciai alapokra építhette külpolitikai stratégiáját az elmúlt szűk két hónapban. A koalíció ugyan ideológiailag soha nem látott sokszínűséget hozott, jobboldali cionista pártoktól a baloldalon át a konzervatív iszlámista erők részvételéig, ennek jelentőségét azonban nem szabad túlértékelni. Az izraeli kül- és biztonságpolitikai döntéshozatal logikája messzemenően az állam és társadalom működésébe kódolt biztonságpercepcióra épül, a parlamentáris demokrácia keretein belül a katonai gondolkodási minták határozzák meg a civil döntéshozók világképét is. Ennek tükrében a zsidó állam kiszámítható szereplő a közel-keleti térségben, még ha ez a kiszámíthatóság egy igen asszertív magatartásra sarkalja is a jeruzsálemi döntéshozókat és szakértőket. A kormányokon átívelő és egyes személyek jelentőségét jóval meghaladó logika mellett az új kormány egyik erőforrása, hogy olyan kapuk is megnyílnak vezetői előtt, amelyek a Netanjáhu és szövetségesei előtt a több mint egy évtizedes hatalmi politizálást követően bezáródtak. A kihívás tehát adott volt Naftali Bennett miniszterelnök, Jáir Lapid külügyminiszter és társaik számára: hogyan építhetnek egyszerre Netanjáhu örökségére, és hogyan haladhatják azt meg?

Néhány hét is elegendő volt, hogy kirajzolódjanak Izrael következő időszakra vonatkozó külpolitikai prioritásai. Nem tagadták el az előző Netanjáhu által vezetett kormányok érdemeit, de nem rejtették véka alá a hibáikat sem. A miniszterelnök és külügyminiszter tandemje látszólag tökéletes szinkronban (amely minden bizonnyal egyszer érdekfeszítő politikatörténeti monográfiáknak ad majd alapot) kezdték meg a kapcsolatok megerősítését a Trump kormányzatot váltó Biden-adminisztrációval és a szomszédos, elhidegült arab államokkal, miközben növelték az Iránra és szövetségeseire gyakorolt nyomást, Beni Ganc védelmi miniszter vezetésével. Washingtonnál időt kellett nyerni, hiszen a Trump örökséggel minden tekintetben szakítani vágyó Demokrata Párt a lehetőségekhez mérten az Izraelhez fűződő viszonyát is újra kívánta definiálni. Ez adott esetben a zsidó állam számára a legnagyobb külső fenyegetést jelentené, és a meghatározó nagyhatalmi támogatás csökkenésével a teljes kül- és biztonságpolitikai stratégiáját újra kellene alkotnia, az ezt kiszolgáló belső struktúrákkal együtt.

Az eddigi eredmények tükrében úgy tűnik, sikerült megőrizni mindazt, amit a Trump-adminisztrációnál sikerült Netanjáhunak elérnie (a Golán-fennsík és Kelet-Jeruzsálem feletti izraeli szuverenitás elismerése, Ábrahám-megállapodások) és nem következett be olyan retorzió, vagy a kapcsolatok megromlása, amelyre egy újabb Netanjáhu kormány esetén számítani lehetett. Jordániával és Egyiptommal az elsők között vette fel a kapcsolatot az új izraeli vezetés, megnyugtatva a két szomszédos államot, hogy új fejezetet nyitnának a kapcsolatokban, amelyre mindkét válságoktól terhelt államnak nagy szüksége van. Az izraeli-palesztin viszonyrendszer tűnt a legnehezebb kérdésnek, tekintetbe véve az izraeli kormánykoalícióban ezzel kapcsolatban messzemenően különböző véleményeket. A kialakult konszenzus szerint a legnagyobb közös osztónál kell maradni, amely a Palesztin Hatóság megerősítése, a palesztinok életkörülményeinek javításához való hozzájárulás. Mindez utat nyit olyan bizalomerősítő lépések irányába, amelyek lehetővé tehetik a békefolyamat folytatását, de nem is hozzák Izraelt biztonsági szempontból kiszolgáltatott helyzetbe.

Végezetül beszélnünk kell az iráni nukleáris programmal és a teheráni rezsim regionális hatalmi ambícióival szembeni fellépésről, mint állandó tényezőről az izraeli kormányok prioritásai közt. Beni Ganc védelmi miniszter látszólag megkönnyebbülve, hogy a miniszterelnöki pozíció megszerzéséért tett erőfeszítései és a Netanjáhu politikai manővereivel szembeni küzdelem terhei immáron nem veszik el energiáit, teljes mértékben a honvédelem kérdésére tud összpontosítani. Ganc, mint korábbi és Aviv Kohavi, jelenlegi vezérkari főnök tandemje erős kormányzati felhatalmazás keretében ellensúlyozza Irán befolyását Libanonban és Szíriában, kemény katonai választ adva mindenfajta északról jövő fegyveres provokációra. Ganc egyben be is jelentette, hogy Irán mindösszesen tíz hétre van az atomfegyver előállításához szükséges tisztaságú és mennyiségű uránérc megszerzésétől. Miközben Izrael kész ezt akár egymaga katonailag megakadályozni, a világ összefogását sürgeti a kérdésben. A következő hónapok egyik legfontosabb világpolitikai kérdése lesz, hogy a nyílt fenyegetés Iránt milyen irányváltásra kényszerítheti, illetve Izrael valóban az előrevetített módon cselekszik-e. Természetesen látni kell, hogy Izrael újra hasznos szerepet játszik Irán regionális ellensúlyozásában, mint a „rossz zsaru”, akit a megfelelő iráni lépések meghozataláért cserébe a többi szereplő, elsősorban az Egyesült Államok képes csak visszatartani. A zsidó állam biztonságpolitikai doktrínáját követve, ahogy a múltban, most és a jövőben is kész lesz betölteni ezt a szerepet, jelezve a kormányokon átívelő állandóságot a kül- és biztonságpolitikai magatartásában.

A Bennett-Lapid vezetés természetesen nem lesz rest belépni az újonnan megnyíló kapukon, legyen szó az Európai Unió nyugati államairól és a brüsszeli intézményekről vagy közel-keleti és afrikai partnerekről. A marokkótól az emírségekig tartó nyitás politikája Netanjáhu érdeme, hiszen ahogyan azt évekkel ezelőtt kijelentette a volt miniszterelnök, a regionális béke „kívülről befele” fog elkövetkezni, és ebben láthatólag igaza lett. A korábban az izraeli-palesztin béke elsődlegességét hirdetők köreiben felháborodást kiváltó stratégia megvalósulásának sikereit azonban már az új kormány arathatja le. Az új lehetőségek mellett Izrael nem fogja elhanyagolni a régiónkban meglévő partnereit, így a visegrádi államokat sem, mivel az együttműködés minden területen a nemzeti érdekeket szolgálja. A jeruzsálemi vezetés előtt álló kihívás éppen abban áll, hogy számos ilyen érdeket kell figyelembe vennie és különféle szereplők között kell egyensúlyoznia. Azonban Izrael nincs abban a helyzetben, hogy elidegenítsen korábbi szövetségeseket. A kormány eddigi cselekedetei alapján pedig azt láthatjuk, hogy a retorikai fordulatok mögött érett kül- és biztonságpolitikai stratégiaalkotás áll, így szintézist keres a múltbeli külpolitikai sikerekre való építkezés és az új kormány előtt megnyíló lehetőségek kihasználása között.

A szerző az Antall József Tudásközpont nemzetközi igazgatóhelyettese