Izrael szidalmazása a fősodrú vélemény

Jan Fleischhauer, a Der Spiegel főmunkatársa a német sajtó Izrael képéről, a tengeralattjáró szállításról és a 68-asok örökségéről.

 

Fleischhauer úr, szájat befogni, tengeralattjárókat leszállítani: Így fogalmazta meg egyszer az Ön által kívánatosnak tartott német Izrael-politika lényegét. Hogy látja ezt ma?

Ugyanígy. Van egy furcsa megszállottság Németországban: mindenképpen békét szeretnének teremteni Izraelben. Egyetlen más konfliktusban sem érezzük magunkat olyan elhivatottnak tanácsokat adni, felvilágosítani és figyelmeztetni, mint a Közel-Kelet esetén. Még akkor is, ha mi németek szeretjük magunkat vezető erkölcsi hatalomnak tekinteni, kicsit vissza kell fognunk magunkat Izrael nevelését illetően.

Sok politikus ezt másképp látja, és azt mondja: Különösen nekünk, németeknek kötelességünk kritizálni Izraelt.

Igen, ez a főáramlat a politikában. De ha komolyan veszi a német történelmet, akkor minden körülöttünk lévő nép jobb helyzetben van ahhoz, hogy beavatkozzon, mint mi. Különösen azért, mert ritkán mondjuk a palesztinoknak, “Barátaim, hagyjuk ezeket a terrortámadásokat!” Személy szerint én még ezt nem hallottam. Az agresszor szerepét a német nyilvánosságban szinte mindig Izrael állam tölti be. Néha az ilyen felsőséges kioktatás óhatatlanul komikus is.

Mire gondol?

Nos, sok német akkor is megfordul, amikor a szomszéd véletlenül a fűre lép. De az izraeliek reagáljanak arányosan és mérsékelten akkor, amikor 30.000 palesztin a Gáza-övezetből az izraeli határ felé menetel és le akarja dönteni a kerítést.

Izraelben a következő mondás járja: “Ha az ember tudni akarja, mit kell tenni a Közel-Keleten, csak az európaiakat kell megkérdeznie – és aztán pontosan az ellentétét tenni annak, amit tanácsolnak.”

Ha az izraeliek az európaiakra és a németekre hallgattak volna, az ország már nem is létezne. 1945 óta mi itt Németországban igyekszünk a történelem jó oldalára állni, ami rokonszenves dolog. De a “Soha többé!” mondatból szerintem egy katonailag erős Izrael következik, nem egy olyan ország, amely a szomszédai első támadásától térdre rogy. A fegyver- és tengeralattjáró-szállítás a fennmaradáshoz fontos. Izrael arab országokkal van körülvéve, akik arra a napra várnak, hogy az összes zsidót a tengerbe szorítsák. Ezt nálunk szeretik elhallgatni. Ehelyett azt állítják, hogy az izraeliek elnyomják a palesztinokat.

Mivel magyarázza ezt az egyoldalúságot?

Ez egy fajta bűnösség áthárító mechanizmus. Németország megpróbál kilépni a történelmi árnyékából, oly módon, hogy a hajdani áldozatot a mai elkövetővel azonosították. Ettől eltekintve persze szép dolog a szolidaritás a gyengébb néppel, a palesztinokkal. Amit elfelejtenek, hogy nincs még egy nép a világon ami az elmúlt évtizedekben olyan sok támogatást kapott volna mint a palesztinok. Sajnos ezeket a pénzeket nem oktatásra vagy az infrastruktúra fejlesztésére fordították, hanem a Fatah-funkcionáriusok villáira.

A német médiában ez nagyon ritkán téma. Hogy értékeli Ön az Izraelről szóló híradást?

A legtöbb újságíró baloldali beállítottságú. Ez azt jelenti, hogy a szívük a Pirosakért vagy a Zöldekért dobog. Minél inkább balra húznak, annál illendőbb körükben Izrael bírálata.

Tudna mondani egy konkrét példát?

Heiko Maas, az új külügyminiszter néhány hete izraeli látogatása során egészen más hangot ütött meg, mint elődje, Sigmar Gabriel. Ez nem jött ki jól. A többségi reakció az volt, hogy Maas Izrael barát. Gabriel az előző évben, Izraeli útján látványosan kereste a konfliktust Izraellel – és ezért sok dicséretet gyűjtött be. Én elég bizarrnak éreztem Gabriel fellépését, különösen, ha számba vesszük családja történetét.

Az apja náci volt és Holokauszt-tagadó.

Tipikus német élettörténet. Sigmar Gabriel sokat szenvedett erőszakos apjától, aki egész életében náci maradt, sok évvel a háború után is. Hogy ezek után miért éppen ő érzi úgy, hogy az izraeli kormánynak jól meg kell mondani a véleményét – ezt csak egy pszichológus tudná megmagyarázni.

A Spiegel sem az Izraelhez való fair hozzáállásáról ismert. Ha Izraelről tudósítanak, akkor nagy valószínűséggel egyoldalú vagy éppen ellenséges tudósításokkal találkozunk.

Nem tudom, hogy az Izrael témát nézve mennyire különbözünk más szerkesztőségektől. Vannak emberek, mint én – akik úgy találják, hogy problémát jelent egymillió olyan embert Németországba hozni, akik kiskoruktól azt tanulják, hogy a zsidó minden gonoszság forrása. És vannak kollégák, akik ezt sokkal kevéssé látják problémának. És mindkettőnek a véleményét kinyomtatják.

A Spiegel Online-nál azonban rendszeresen előfordulnak tettes-áldozat felcserélések, mint amikor azt írják: “Két palesztint megöltek a Nyugati-parton”. Itt izraeli katonák ellen végrehajtott terrortámadásról volt szó, melynek során a támadókat megölték.

Rögtön megegyezhetünk abban, hogy egy másik főcím jobb lett volna. De nem minden szerencsétlen főcím mögött kell elfojtott antiszemitizmust gyanítani. Néha a főcímet a dpa-tól (német távirati iroda) veszik át.

Talán itt is a palesztinok szenvedésére való egyoldalú beállítottság mutatkozik meg?

Az az olvasat, hogy szegény palesztinokat a társadalom gyakorlatilag a merénylő szerepébe kényszeríti, megtalálható az egész nyugati világban. Azon személyek számára, akik a politikai középtől balra találhatóak, minden elkövető valahogy a körülmények áldozata. A gonosz mindig a társadalom terméke. Éppen ezért csak a társadalmi körülmények megváltoztatásával érhető el, hogy mindenki békében élhessen.

Milyen reakciókat kap az olvasóktól, amikor Izraelről ír?

A tipikus reakció a megsértett osztályfőnöké, aki szerint erkölcsi kötelességünk beavatkozni az Izraellel kapcsolatos ügyekbe. Különösen a tengeralattjárók szállítása és Izrael felfegyverzése eredményezett kritikát. De ha az Izraelhez fűződő szolidaritás kinyilvánítása nem csak írott malaszt, akkor bizony tengeralattjárókat is szállítanunk kell. Ez az én szilárd álláspontom.

Ha az ember megnézi a Der Spiegel archívumát, alaposan meglepődik, ugyanis a cikkek egészen 1968-ig kimondottan Izrael pártiak voltak. Aztán megváltozott a hangulat.

Az 1968-as év sok tekintetben fordulópont, az Izraelhez való viszony tekintetében is.

Pontosan mi siklott félre akkor?

Az első zsidók elleni merényletet az 1945 utáni Németországban nem ex-nácik vagy az NPD követte el, hanem Dieter Kunzelmann, a berlini Tupamaro gerillák vezetője, ami egy szélsőbaloldali csoport volt. A berlini Zsidó Közösségi Központ elleni támadás során a háború után első ízben próbált megölni zsidókat, csupán azért mert zsidók. Kunzelmann magyarázata szerint: “Le kell győznünk a zsidó-összeesküvést!” Szerencsére a támadás nem sikerült, mert a detonátor nem működött. Kunzelmann egy szélsőbaloldali fantaszta volt. Ugyanakkor nyilvánvaló az a tény, hogy amit ő különösen radikálisan fogalmazott meg, azt vagy legalábbis hasonló dolgot más emberek is így gondoltak az egyetemi hallgatói mozgalomban, amiből ő érkezett.

Ezt miből gondolja?

Az antikapitalizmus, amit a 68-asok a zászlóikra írtak, számos antiszemita sztereotípiát használt. Ilyen a Wall Street túlzott kritikája, amely szerintük a becsületes munkást lélegezni sem hagyja; ilyen a „schaffendes und raffendes Kapital” megkülönböztetése, amint azt a náci propaganda filmek ismertették, ilyen kidülledt szemű, kampós orrú, csúnya bankár alakja. Ez egészen máig hat. Amikor a baloldali politikusok részt vesznek az Izrael-ellenes al-Quds-napon Berlinben, bár ott „Halál Izraelre!” kiáltásokat hallani, a kör bezárul.

De a 68-asok kezdték el feldolgozni a szüleik tetteit, és ők segítettek létrehozni egy demokratikus Németországot.

Állítólag a 68-asok nagy érdeme, hogy leszámoltak a Harmadik Birodalom maradványaival. Én ezt egy hatalmas mítosznak tartom. Amikor az ember elmegy az archívumba és megnézi, hogy a 68-asok mivel járultak hozzá a náci korszak és a holokauszt tudományos kutatásához, akkor üres kézzel tér vissza. Egyszer azt a szórakozást találtam ki magamnak, hogy átnézem a diákmozgalom ötletadójának számító “Kursbuch” kiadványait. A harmadik birodalomról az első tíz év köteteiben egyetlen cikket találtam, azt is a frankfurti Auschwitz-tárgyalás alkalmából. A nácik a 68-asokál állandóan előjönnek, de csak mint egy szimbólum mindenre, amit elutasítanak. Hogy pontosan mi volt a nemzeti szocializmus lényege, azt a mozgalom egyik résztvevője sem tudta volna megmondani. Ennek feltárása az utódok feladatának bizonyult.

Ez a szellemiség ma is él?

Az egyenlet egyszerű: Izrael a gonosz. Az arab államok pedig először is a nyugat áldozatai, másodszor pedig ők szenvedik meg a zsidó helytartó állam politikáját a Közel-Keleten. Kétszeresen is áldozatok tehát. Nem, Izraelnek nem sok rokonszenv jut a német médiában. Ehhez valamennyire Netanjahu is hozzájárul a maga ’”In your face” politikájával. De a többi az sértettség, a helyzetismeret hiánya, és a történelemből levont hamis következtetések.

A Jüdische Allgemeine cikkét Kovács István fordította