Izrael – a jobbratolódás logikus következmény

“…a vallási alapú állampolgár-szűkítés igazából annak a következménye, hogy Izraelben a „csónak megtelt”, és az állam ezirányú alapideológiája ellenére, az országnak már nincs igazán szüksége bevándorlókra. Az izraeli népszaporulat magas, a lakosság száma növekszik, a gazdag nyugati társadalmakban megszokott vendégmunkás-sereg nagyon is jelen van, esetenként az új bevándorlók is betöltik ezt a szerepet.”

Az elmúlt időkben az Izraelben élő magyarajkú izraeliek gyakran tettek lesajnáló és olykor ideges megjegyzéseket a Magyarországon élőknek arról, hogy ők eltávoztak a „szabad világba”, az itteniek pedig maradnak a „diktatúrában”. Valamint arról is, hogy aki itt él, az a „rabságot” választja, míg ők Izraelben a „szabadságot” és a demokráciát. Bár ez a kijelentés eddig is problematikus volt, hiszen képviselői úgy tettek, mintha mindenkinek demokratikus (alap)joga lehetne az amúgy demokratikus politikai élettel rendelkező Izraelbe történő bevándorlás. Miközben meghatározott etnikai/vallási kategóriák alapján lehet egyáltalán valaki izraeli állampolgár, tehát a világ túlnyomó része ki van ebből zárva etnikailag: a menni vagy maradni sem kizárólag demokratikus deficit, vagy éppen fölény kérdése. Bonyolult élethelyzetek dönthetnek egyik vagy másik opció mellett, ezeket nem lehet felfűzni ugyanarra a vonalra. A legutóbbi izraeli választások eredményei után  a megjegyzések megfogyatkoztak, az eddig nagyhangon triumfálók hangja elhalkult és megkeseredett.

Mi történhetett? Mi okozhatta e demokrácia-kioktatók meghasonlását és csendesebbé válását?

A legutóbbi választások alkalmával minden idők legjobboldalibb és legvallásosabb kormánya látszik megalakulni a zsidó államban. Ez a fejlett nyugati demokráciák között egyedivé teszi Izraelt, ugyanakkor jobban integrálja abba a régióba, amelyben elhelyezkedik és amelytől eddig – sikeresen – távol tartotta magát. Azok az aknák, amelyek az állam megalakulásakor már el voltak rejtve, kezdenek felrobbanni. Állam és zsinagóga szét nem választása, a vallásos lakosság számarányának emelkedése, a világban végbemenő jobboldali populista hullám együttesen Izraelben fokozottabban is érezteti a hatását.

A Likud mellett az askenázi ortodox Jahadut Ha-Tora és a szefárd ortodox Sasz pártok mellett a Vallásos Cionisták nevű pártalakulat is a tervezett koalíció része. Ezt a (választási) koalíciót Netanjahu segítette megalakulni, hogy ellensúlyozza és megteremtse jövendőbeli jobboldali többségét az izraeli parlamentben. Netanjahu nem volt különösebben érzékeny, a Vallásos Cionisták egyértelműen szélsőjobboldalinak nevezhető – az európai politikai sztenderdek alapján. Ez egyfajta koalíció, melynek Becalel Szmotrics és Itamar Ben Gvir mellett a Noam párt (és annak Avi Maoz nevű vezetője) is a tagja. A probléma nem önmagával a Likuddal van, hiszen ez a párt jobboldali populista, ugyanakkor erős liberális tartalmakkal is rendelkező alakulat. A gond Netanjahu szövetségesi politikájával van, amely komoly veszélyekkel jár és amely koalíciója többségét a szélsőségesekkel biztosítja. A szellem immár kiszabadult a palackból, nehéz lesz visszagyömöszölni. Úgy tűnik, hogy Izrael eddig leghosszabban hatalmon lévő vezetője mindennél fontosabbnak tartja stabil többsége létrejöttét és nem különösebben finnyás. A királycsináló szerepbe helyezkedett Vallásos Cionisták nem csak a Területek (Stachim/Juda és Somrón) feletti adminisztrációt fogják ellátni, a COGAT-ot is ellenőrizni fogják, ezen kívül pedig az oktatási és más területen is komoly pozíciókat fognak betölteni. Ez a csoport vissza akarja vonatni a Visszatérési Törvény (Hok Ha-Svut) azon részét, amely egy zsidó (nem zsidó) unokájának is lehetővé tette a bevándorlást Izraelbe. Ez a társaság még inkább gyengíteni akarja a reformzsidó áramlatokat azzal, hogy csak az ortodox betérést fogadják el. Ellenzik az LMBT jogokat, a Pride Day-t és támogatják a konverziós terápiákat. Nem arról van szó, hogy mindenkinek egyet kellene értenie ezekkel (a vallásjog nem is támogatja az ilyen kapcsolatokat), ám a zsidó államban kialakult az ezzel kapcsolatos össztársadalmi tolerancia és elfogadott társadalmi gyakorlatok is vannak (a Likudnak is van amúgy LMBT-tagozata is, mint ahogyan Amir Ohana, az egyik leendő miniszter e közösség tagja). Ennek a megbontása, illetve kikezdése komoly konfliktusokba ránthatja bele a társadalmat. Bár Benjamin Netanjahu miniszterelnök-jelölt kijelentette, hogy Izraelt nem a vallási törvények fogják kormányozni, ezeknek a politikusoknak a hatalmi pozícióba emelése gyökeresen változtathatja meg a társadalmi-politikai diskurzust, és fordíthatja azt egyre extrémebb irányba.

Pedig a vallási alapú állampolgár-szűkítés igazából annak a következménye, hogy Izraelben a „csónak megtelt”, és az állam ezirányú alapideológiája ellenére, az országnak már nincs igazán szüksége bevándorlókra. Az izraeli népszaporulat magas, a lakosság száma növekszik, a gazdag nyugati társadalmakban megszokott vendégmunkás-sereg nagyon is jelen van, esetenként az új bevándorlók is betöltik ezt a szerepet. A bevándorlók között is éles különbségek vannak. Az angolszász világból, főleg az Egyesült Államokból érkező zsidók külön alija-szervezetet (Nefes be-Nefes) hoztak létre, ezzel az izraeli állam segítségével privatizálták a zsidó bevándorlást, jobb körülményeket és lehetőségeket teremtve az Amerikából Izraelbe érkezőknek. Bár ez a törekvés is érthető (és a szervezet önfinanszírozó), ugyanakkor hatásai károsak, mert  különbséget teremt bevándorlók között, VIP-olé réteget teremtve. Az már csak mellékes tény, hogy ez az alija nem az izraeli nagyvárosokat, hanem Júda és Somrón zsidó településeit gazdagítja leginkább, és a francia bevándorlással együtt tovább segíti az izraeli társadalom fokozatos és rohamos jobbratolódását.

Ami egyébként szintén logikus következmény. A szocializmus bukása csökkentette az izraeli társadalmi és egyéni identitás számára oly fontos szocialista-baloldali kibucok jelentőségét és társadalmi befolyását. Az Osló-i tárgyalások kudarca pedig nem csak a kétállami megoldást roppantotta meg, hanem az izraeli baloldalt is, amely azóta sem tért magához. Az izraeli baloldal – bár nagyon is szükség lenne a megerősödésére – nem tudott felébredni a katasztrófából. A munkásmozgalom válsága és a szakszervezet establishmentté válása elhozta a magasabb béreket (és egyben a külföldi vendégmunkát is), de az izraeli-arab viszony kezelésére nincsenek új receptjeik. A megszállásra igent mondó, a ciszjordániai zsidó településeket ellenző Einat Wilff koncepciója is csak addig tartható, amíg létezik olyan izraeli kormány, mely hajlandó a terület megosztására.

Az amerikai beruházások, főleg a forrótőke folyamatos jelenléte és a nagyon is innovatív helyi gazdaság sikerei együtt jómódúvá tetté az országot, amelynek a fizetőeszköze is nagyon erős. Ezek, és a folyamatosan erős amerikai politikai és katonai támogatás is regionális középhatalommá emelte Izraelt. Ám a következmény az, hogy az ország mentális közhangulata még inkább eltávolodott a diaszpóra egykori kiszolgáltatottsága emlékeitől és a történelem győztesei közé emelte az államot. A történelmi körülmények, melyeknek egykoron a zsidóság vesztese volt, most nyertessé varázsolta Izraelt, ám ennek az esetlegességéről kezdenek megfeledkezni. Nincsen semmire sem biankó-csekk, és katonai erővel sem lehet mindent megoldani.

A meggazdagodott, sikeres és egyben „megtelt” Izraelnek nem kellenek már a zsidó bevándorlók, és ha mégis, erősen megszűri majd őket a halakha, a vallásjog. Nagyon érdekes fejlemény az, hogy az egykor az izraeli baloldal egyes figurái (például Avraham Burg) által támogatott Visszatérési Törvény-szűkítés koncepciója (ebben az esetben Izrael az izraelieké, tehát szűnjön meg a zsidó bevándorlás) hogyan találkozik a modernitásban a vallásos jobboldal vallásjogi alapú szűkítő törekvéseivel. Ha nincsen ínség, ha az ország tele van emberekkel, amikor már nem a közvetlen szükségletek kielégítése számít, akkor elkezdhetnek azon gondolkodni, hogyan válasszák el az „ocsút” a „búzától”.  A gazdag  Izrael halakhája érkezett meg. A 21. században Izrael már nem szegény bevándorlóállam, hanem egy gazdag és zsúfolt piciny hely, ahová sokan vágynak a fejlődő világból is, és amely természetesen nem veheti a vállára a világ gondjait. Az egyik áramlat emberjogi alapon akarja megszüntetni (vagy nagyon is korlátozni) a bevándorlást, míg a másik vallásjogi alapon tenné nehezebbé a bejövetelt a túlzsúfolt országba. Mind a két álláspont ki nem mondott alapgondolata az, hogy Izrael már nem 1948-ban van, a társadalom kialakult és integratív/bevándorlási csatornái ugyanúgy eldugultak, mint a Tel-Avivot átszelő Ajalon autópálya – szinte minden nap.

A jobboldal régi követelése a Legfelsőbb Bíróság (Bagatz) kontrollálása, főleg a bírókat kiválasztó bizottság és más eszközök által is. A Likud és ezt az irányt elég határozottan képviselő Vallásos Cionisták közti koalíciós egyezmény szerint a Kneszet Alkotmányügyi, Jogi és Igazságügyi Bizottság elnöki tiszte az övék lesz. Bár a Bíróság döntései között vannak problematikusak is, ugyanakkor függetlenségének megnyirbálása (egy alkotmánnyal nem rendelkező és demokratikus intézményeire joggal büszke országban) komoly visszalépés lenne az izraeli jogi kultúra szempontjából, és ártana az országnak. Ezt egyébként az Izrael és Netanjahu személyes híveként is ismert világhírű kanadai jogász és zsidó aktivista, Alan Dershowitz is képviseli.

Az izraeli politikai kultúra és társadalom – bár nagy átalakulások vannak – egyes elemei érintetlenek maradtak. Az európai zsidóság civilizációja visszaszorulóban van, ezzel együtt a baloldal és a liberális centrum is. Az észak-afrikai és közel-keleti eredetű zsidók nagy tömegei (illetve leszármazottai) hatalomban tartják Benjamin Netanjahut és pártját; Begin 1977-es áttörése óta a keleti (eredetű) tömegek askenázi- és elitellenes indulatait sikeresen kanalizálja a főleg askenázi vezetésű Likud. E zsidóság körében jelentős áldozati kultúra fejlődött ki, ezzel magyaráznak szinte mindent, ami a társadalomban történik velük és amely így a csoportidentitást erősíti. Az európai eredetű izraeli zsidók folyamatos defenzívában vannak, hiszen ezt a fajta nyomulást a politikai korrektség és a multikulturalizmus trendi kultúrája csak (elő)segíti, mindennemű ennek való ellenállás rögtön az „elnyomás” vádját hozza elő velük szemben. Nem a keleti zsidóság ellen beszélek, hiszen a világ zsidóságának komoly és (Izrael állam megalakulása következtében) ma már főleg a zsidó államban élő csoportjáról van szó. Ugyanakkor annak a politikai szocializációnak, amelyen keresztülmentek, nem előnyös oldalai is vannak. A Likud parlamenti frakciójában ráadásul ülnek olyan keleti származású képviselők, akik saját eredetüket husángként lóbálják mások feje fölött, és a politikai életben is folyamatosan fenntartják – a balközép ellen – az egyébként sok szempontból halványuló askenázi-szefárd (keleti) ellentétet.

Izraelben – már csak demográfiai okok miatt is – egyre nő a vallásosok száma. Nem csak az ortodox zsidóság számának növekedéséről van szó, hanem a többévtizedes ciszjordániai településpolitika beérett vetéséről is. A jobboldali kormányok sikeresen hoztak létre és bővítettek úgy településeket Kelet-Jeruzsálem környékén, hogy megakadályozzák egy majdani palesztin állam kialakulását. Ezt a fajta településpolitikát nem pusztán az állam természetes önvédelme motiválta, hanem az izraeli vallásos jobboldal messianisztikus küldetéstudata, mely minden egyes megszerzett területet zsidókkal akar benépesíteni, és nem ismer el semmilyen területi engedményt. Ez a fajta politika magában rejti a folyamatos konfliktust és a terrort, amelyet nem lehet pusztán katonai eszközökkel kezelni.  A mostani új kormányt tekintve az is probléma, hogy az eddig megszokott (és amúgy nem túl innovatív) status-quo helyzet fenntartása nem elég a vallásos cionistáknak, tovább akarnak menni és a Jóistenban, az izraeli hadseregben és az amerikai ENSZ-vétóban bízva – immár az annexióban érdekeltek. Hogy mi fog történni ebben az esetben az ottélő többmilliós arab lakossággal, mi lesz a jogállásuk és a helyzetük, erről már nem szól a fáma.

Az izraeli autonómiák megléte végül is ellentmondhat és ellene hathat ennek a nagyon pesszimista helyzetelemzésnek. Az egyetemi és önkormányzati szabadságok sikeresen ellenállhatnak a fundamentalista támadássorozatnak is. Már most is önkormányzatok sora tiltakozik a Noam párt vezetőjének bármiféle oktatási tartalomba való beleszólási jogának. Ugyanakkor a helyzet nehezebb és súlyosabb, mint eddig volt, és komoly küzdelem várható. Harc mindenféle fundamentalizmus ellen, mely felboríthatja az ország kényes egyensúlyát is. Küzdelem a polgárháború növekvő veszélye ellen is, mely hosszú idő után ismét fenyegeti Izraelt.