Izrael 70 – Az olajág és a kard

Egy nappal Izrael kikiáltása után, 1948. május 15-én, öt arab állam reguláris csapatai betörtek Izraelbe. A CIA és a régiót legjobban ismerő britek arra számítottak, hogy a háborút az arab államok fogják megnyerni. Hivatásos katona szemével még 70 év távlatából is úgy tűnik, hogy ez az értékelés helyes volt. Az erők és eszközök összehasonlítása alapján ítélve a zsidók óriási kockázatot vállaltak.

Valószínűleg Herzl Tivadar maga sem számított arra, hogy a cionista ideológia milyen rövid idő alatt ölt konkrét formát.

Kevesebb, mint 20 év alatt, a Judenstaat megjelenése (1896) és az első világháború kezdete között a jisúv, az Erec Izráelben – akkor még az Ottomán Birodalom szíriai tartományában – élő zsidó közösség létszáma 45,000-ről 100,000-re, 1947-re (a brit mandátum végére) már 700,000-re nőtt. Az arabok részben irigységgel, részben aggodalommal figyelték a gombamód szaporodó, virágzó zsidó falvakat, és erőszakkal próbálták megakadályozni a zsidók letelepedését. Válaszként a zsidók önvédelmi milíciákat szerveztek: a Bar-Giorát (1907-1909), a Hasómert (1909-1920), majd a Haganát (1920-1948).

A Hagana – a korábbi milíciákkal szemben – nem magánkezdeményezés volt, hanem az egész zsidó közösséget lefedő, központi irányítás alatt álló fegyveres szervezet. Az 1930-as években már számottevő félkatonai erő volt, több ezer taggal, folyamatos kiképzésessel, tisztképző tanfolyamokkal, hírszerző és elhárító szolgálatokkal, logisztikai szakszolgálattal, rejtett fegyverraktárakkal. A településeken és a városok zsidó negyedeiben védőállások és rejtett fegyverraktárak épültek, és szinte minden palesztinai zsidó kapott fegyveres kiképzést.

A második világháború során a jisúv szorosan együttműködött a mandátumi adminisztrációval. A fegyveres erőkbe 30,000 fiatal zsidó önkéntes (10 százalékuk nő) jelentkezett katonai szolgálatra; a Hagana helyi nyelveket beszélő ügynököket küldött szerte Európába és a Közel-Keletre; a Libanont megszálló brit csapatok előtt Hagana felderítők jártak. A jisúv ugyanakkor készült a háború utáni időkre, a független zsidó állam megvalósítására is. A brit tilalom ellenére a Hagana ezrével csempészte be az országba a Holokauszt elől menekülő zsidókat, fegyvereket és lőszert halmozott fel, megerősítette a zsidó települések és városnegyedek védelmét, és felállított egy fiatal, szuperfit vasemberekből (és vas nőkből) álló rohamcsapatot, a Palmahot. A mandátumi hatóságok (sikertelenül) igyekeztek mindezt megakadályozni, mert attól tartottak, hogy e növekvő katonai képességekkel a jisúv a független zsidó államot erőszakkal akarja majd megteremteni.

A világháború végén beigazolódott a hatóságok aggodalma. Amikor világossá vált, hogy a brit kormány nem támogatja egy zsidó állam megteremtését, David Ben-Gurion (a palesztinai zsidó politikai élet meghatározó alakja) 1945. októberben utasította a Haganát, hogy kezdjen támadásokat a mandátumi kormány adminisztratív és fizikai infrastruktúrája és a brit biztonsági erők ellen. A Héber Lázadás Mozgalomban (Tnu’at Ha-Meri Ha-Ivri) a Hagana mellett két kisebb fegyveres szervezet, az Irgun (Irgun Cvai Leumi – Nemzeti Katonai Szervezet) és a Lehi (Lohamei Hérut Jizráél – Izrael Szabadságharcosai) is részt vett.

A felkelés elleni műveletek egyik alapszabálya, hogy a biztonsági erők szükséges létszámát elsősorban nem a felkelők ereje és a földrajzi adottságok, hanem a civil lakosság létszáma határozza meg. A történelmi tapasztalatok alapján a kormány sikere valószínű, ha az arány 1:50 körüli (egy katona vagy rendőr jut 50 civilre). Palesztinában a brit erők létszáma 100,000 fölött volt, ami 1:20 arányt jelent (Palesztina zsidó és arab népessége együtt ekkor kb. 2,000,000 volt). Ez volt a modern felkelés elleni műveletek történetében az egyik legkedvezőbb arány a megszállók javára, a Brit Birodalom mégis kudarcot vallott, mert a zsidó közösség megtagadta az együttműködést a hatóságokkal, információkkal látta el a felkelő szervezeteket, bujtatta és támogatta a harcosokat. A felkelők megbénították a vasúti forgalmat, leromboltak egy tucat hidat Palesztina határai mentén, Holokauszt-túlélők ezreit csempészték be az országba, letartóztatott menekülteket szabadítottak ki az internáló táborokból, rendőrőrsöket támadtak, partvédelmi hajókat süllyesztettek el, és felrobbantották a Dávid Király szálloda egyik szárnyát, ahol a mandátumi kormány titkársága és a katonai parancsnokság egyes irodái működtek. A szálloda elleni támadás után afféle hallgatólagos munkamegosztás jött létre a szervezetek között: a Hagana a bevándorlás szervezésére koncentrált, az Irgun és a Lehi folytatta a brit erők elleni harcot.

Ben-Gurionnak (aki ekkor már egy virtuális állam majdnem-miniszterelnöke volt) minimális, és nem túl dicső katonai tapasztalatai voltak: az első világháború végén néhány hónapig szolgált a brit hadseregben, de tizedesi rendfokozatától egy fegyelmi vétség miatt megfosztották. Stratégiai érzékével viszont semmi hiba nem volt: már 1945 nyarán megjósolta, hogy a Brit Birodalom ki fog vonulni Palesztinából, és a zsidóknak élet-halál harcban kell majd megküzdeniük a helyi arab milíciákkal és a környező államok fegyveres erőivel. Tisztában volt azzal is, hogy ezeket a harcokat félkatonai erőkkel és gerilla eljárásokkal nem lehet sikerrel megvívni, és – gyakran a Hagana parancsnokok tiltakozása ellenére – kierőszakolta a szükséges reformokat. Intézményesítette a katonai erő fölötti politikai irányítás doktrínáját (amit később erőszakkal kellett érvényre juttatnia az Irgunnal szemben egy miniatűr polgárháború során). Elindította a reguláris fegyveres erők felszereléséhez szükséges lövegek, harckocsik, repülőgépek, hadihajók és egyéb eszközök beszerzését az európai és amerikai piacokon. Szolgálatba hívta a háborút megjárt veteránokat, és önkénteseket toborzott szerte a világban. Felügyelete alatt a Hagana területi milíciából szó szerint néhány hónap alatt alakult át egy kilenc dandárból álló hadsereggé.

A Hagana, az Irgun és a Lehi folyamatos és kiszámíthatatlan támadásai gyakorlatilag kormányozhatatlanná tették Palesztinát – olyannyira, hogy a brit kormány 1947. májusban gyakorlatilag beismerte kudarcát és az ENSZ elé vitte Palesztina kérdését. Az ENSZ 1947. november végén elhatározta az ország felosztását. Az arabok elutasították az ENSZ határozatot, és milíciáik elkezdték támadni a zsidó közösségeket. A brit hatóságok megkísérelték kordában tartani az erőszakot, de nem jártak sikerrel. Helyenként a brit tisztek részrehajlóak voltak (többnyire az arabok javára), és a Brit Birodalom a mandátumi kormány felszámolása és fegyveres erői kivonása alatt és után is sokat tett azért (pl. fegyverembargóval), hogy a cionista kísérlet kudarcba fulladjon. A brit intézkedések súlyos károkat okoztak ugyan, de nem tudták megbénítani a zsidó erőket. A Hagana gyakorlatilag az átszervezéssel egy időben válaszolt az arab milíciák támadásaira: először a települések és az azokat összekötő utak védelmére koncentrált, majd a D Tervnek (tokhnit dalet) megfelelően megvalósította a területi folytonosságot a zsidó települések és városok között, és kemény harcok árán áttörte Jeruzsálem blokádját és megerősítette a város védelmét.

Egy nappal az állam kikiáltása után, 1948. május 15-én, Egyiptom, Szíria, Irak, Jordánia és Libanon reguláris csapatai észak, kelet és dél felől betörtek Izraelbe. A CIA és a régiót legjobban ismerő britek arra számítottak, hogy a háborút az arab államok fogják megnyerni. Hivatásos katona szemével még 70 év távlatából is úgy tűnik, hogy ez az értékelés helyes volt. Az erők és eszközök összehasonlítása alapján a zsidók óriási kockázatot vállaltak – még akkor is, ha egyetértünk Napóleonnal, aki szerint az erkölcsi tartás háromszor olyan fontos, mint a fizikai erő. (És az arab katonák erkölcsi tartása, motivációja, győzni akarása és önfeláldozó készsége talán más jellegű volt, de nem maradt el az izraelieké mögött.)

Létszámban (30-35,000 fővel) a szemben álló felek nagyjából egyensúlyban voltak, de jelentős különbség volt tűzerejükben. A támadó erőkben páncélos és tüzérzászlóaljak és korszerű repülőgépekkel felszerelt légi századok voltak. Ezzel szemben a Hagana nehéz fegyverzetét két elavult Cromwell harckocsi és kevesebb, mint 100 darab 76 mm-es aknavető jelentette, a légierőt pedig néhány sportrepülő. A Hagana reformja sem fejeződött még be: a parancsnoki állománynak nem volt számottevő tapasztalata nagy erők műveleteinek irányításában; a dandárok kiképzése még folyamatban volt. Az első ütközeteket az izraeli csapatok – immár nem egy félkatonai milícia, hanem mint Céva Hagana Le-Jiszráél (Cahal) Izrael állam hadserege – e hátrányokkal vívták meg. Felszerelésük és kiképzésük gyakorlatilag harc közben történt, a várható következményekkel: harcvezetői hibákkal, harcászati és hadműveleti kudarcokkal, és súlyos emberveszteségekkel.

A hátrányokat ellensúlyozta, hogy Izrael ellenségei nem egyeztették politikai és stratégiai céljaikat, és nem működtek együtt a hadműveletek során. Az izraeli erők kihasználták központi helyzetüket és az arab koordináció hiányát. Mindig képesek voltak a kevésbé veszélyes támadásokat a megerősített települések erődvonalaival és mozgékony alakulatok műveleteivel megállítani vagy lassítani, az éppen legveszélyesebb ellenséggel szemben túlerőt képezni, és a sikert követően erőiket gyorsan átcsoportosítani. Kezdetben az ország jelentős része így is ellenséges megszállás alá került, különösen délen, ahol az egyiptomi erők elfoglalták a Negev egy részét és egészen Asdodig jutottak.

A háború e kezdeti fázisa nagyon veszélyes időszak volt, de Izrael lassan úrrá lett a nehézségeken. Az Európából (elsősorban Csehszlovákiából) és Amerikából beáramló hadianyag fokozatosan lefaragta az arabok anyagi fölényét. Az általános mozgósítással és az ezrével érkező Holokauszt-túlélőkkel a Cahal létszáma néhány hónap alatt 30-35,000-ről közel 100,000-re nőtt. Az arab államok nem tudtak lépést tartani ezzel a növekedési ütemmel – annyira nem, hogy a háború további fázisaiban a Cahal egyszerre több fronton tudott sikeres offenzívákat indítani. Amikor a háború véget ért, az 1949 tavaszán megrajzolt fegyverszüneti vonalak mindenütt ellenséges területen húzódtak.

1948-49 óta sokat változott a világ. A világ változásaival párhuzamosan változott Izrael és a Cahal is. A változás nem volt mindig pozitív, sem az ország, sem a fegyveres erők számára. De nem változott a fegyveres erők és a társadalom viszonya: Izrael háborúit szó szerint a társadalom egésze vívja meg. A Cahal nemcsak a háborúk során a nemzet fennmaradását garantáló, az ellenséget pusztító erő, hanem békében és háborúban egyaránt társadalomszervező, összetartó erő is. Bizonyára ez is hozzájárult ahhoz, hogy azokon az alapokon, amelyeket Ben Gurion és az államot megteremtő generációk leraktak, Izrael a Közel-Kelet katonai és gazdasági szuperhatalmává nőtte ki magát, és ma (minden hibájával együtt) régió egyetlen demokratikus állama. De ez már egy másik történet.

Ilan Mor, Izrael korábbi magyarországi nagykövete jegyezte meg egy követségi rendezvény során, hogy Izrael a csodák földje. De a csoda csak akkor működik, ha van megfelelő ember, aki felismeri és megragadja az alkalmat, minden ellenállást leküzd, és mindent hajlandó feláldozni a cél érdekében. Vagy a megfelelő ember megjelenése is a csoda része? Egy csodaszakember nyilván tudja a választ. Legyen itt elég annyi, hogy a harmincas-negyvenes években a jisúv tele volt megfelelő emberekkel: volt egy igéző jövőképük, amellyel inspirálni tudtak százezreket, és amelyért hajlandóak voltak óriási áldozatot hozni. Közülük is messze kimagaslott Ben-Gurion (persze 150 cm testmagasságával kizárólag átvitt értelemben volt kimagasló.) Mindent összevetve jelen sorok szerzője vállalja azt a tudományos szempontból elfogadhatatlan véleményt, hogy Izrael létrejöttére, 70 éves fennmaradására és mai prosperitására nincs racionális magyarázat. A csoda kategóriába viszont simán belefér.

A szerző katonai szakértő.