Itt a piros hol a piros?

Ha én, mondjuk, munkaadó lennék, mindent megadnék az olyan kreatív alkalmazottakért, mint amilyenekkel a Tel Aviv-i városháza rendelkezik.

Nem tudom, hányan lehetnek számszerűleg, de egyenként megnyalnám utánuk az ujjamat. Ha tízen, akkor tízet.

Ilyen emberek nem teremnek minden bokorban. Még nálunk sem, pedig kreativitásban világelsők vagyunk.

De ezek minden képzelőerőt fölülmúlnak, mindenen túltesznek. Az ember melle dagadozik a büszkeségtől.

Szedjük össze magunkat végre, ne ömlengjünk, lássuk a száraz tényeket.

Amelyek egyáltalán nem szárazak. Szárazon itt szem nem marad.

Emberek – kinézetre ártatlanok, mint te meg én, vagy mint a ma született bárány – a délutáni órákban, pont, amikor a nap egy pillanatra félrenézett, és a felhők saját szépségükben gyönyörködtek a Földközi-tenger víztükrében, ekkor, mindenki szemeláttára, festékkel, pemzlikkel és ásókkal  megjelentek Tel Aviv egyik utcájában, és egy szabályosan parkoló gépkocsit szépen, csendben, ahogy csillag megy az égen, körbefestettek. Addig az autó kék-fehér járdaszegély mellett állt, teljesen szabályosan, onnantól kezdve – mármint az átfestés után – kizárólag mozgássérültek számára fenntartott parkolóhelyet bitorolt. Nem végeztek félmunkát, felállították a mozgássérült táblát is, ahogy dukál. Ehhez az autónak egy centimétert sem kellett tennie, utaznia, benzint pazarolnia, ami különben is problémás lett volna, mert a gépkocsi fiatal tulajdonosnője éppen pihent, mit sem sejtve, és joggal, mert amíg a festő-fiúk meg nem jelentek feltupírozott kreativitásukkal, egészen addig a pillanatig törvénytisztelő- és betartó állampolgárnak számított.

Aztán egy másodperc alatt átváltozott törvényszegővé, mondhatnánk bűnözővé, miközben gyanútlanul álmodozott, és forgolódott zöldszegélyes, puha pehelypárnáján.

Gondolhatnánk, hogy felkelve délutáni szendergéséből ráébredt a keserű valóságra, mármint hogy a csodák országában végre őt is utolérte egy igazi csoda, autója jó helyről rossz helyre vándorolt, miközben meg sem mozdult. De – edzett Tel Aviv-i polgártársnőként – nem csodálkozott túl sokat, csak az előírt mennyiségben, és arrébb vitte kocsiját, feltéve, ha volt arrébb, mert a parkolóhelyeket a városháza szűken méri, csak a büntetésben bőkezű, mint tudjuk.

Tehát nem csodálkozott.

De – és itt jön a csattanó – , nagyon is elcsodálkozott, és bizony volt is neki miért. A kreativitás Tel Aviv-i bajnokai nem végeztek félmunkát, nem szokásuk, az maradjon a kezdők privilégiuma. Az olyan profik, mint ők, egy kis festésért nem mentek volna az utcára.

Ha lúd, legyen kövér – ezt írhatnánk a pólójukra.

Tehát az említett hölgy útnak indult, és úgy gondolta, a vacsorát már a munkahelyén fogyasztja el. De a falat a torkán akadt. Még ott, a háza előtt. Pedig semmi sem volt a szájában.

Az autója ugyanis nem állt a helyén, nem volt ott, ahol hagyta. Eltűnt, tova lett.  Pedig aznap egyetlen autó tolvaj sem járt a környéken. Esküvőre voltak hivatalosak, oda meg – mivel semmit sem bíznak a véletlenre – a sajátjukkal mentek.

Akkor ki kötötte el a piros kocsit? Földhözragadt gondolkodással az ilyesmit nem lehet kitalálni. Ehhez emelkedett elme szükséges. A városháza emelte el! Jött a csodaautó, amely összeszedi a szabálytalanul parkoló gépjárműveket.

„Ni má’!” – mondta Moshe a kormánykeréknél ülő Ábrahámnak – „Ibrahim legyek, ha az az autó nem áll rossz helyen”.

Mindez a koraesti órákban, kettővel a nagy pemzlizés után. Annyi idő kellett, amíg a festék az úttesten megszárad. Fel is málházták az autót, és elindultak vele a Dolfinárium irányába, a nagy begyűjtőhely felé.

Majdnem eddig a történet. De mégsem. A felháborodott hölgy nem hagyta annyiban a dolgot, nem fizetette ki az 1350 sékel büntetést. Szerencséjére a szomszéd lefotózta a filmbeillő eseményt. Hősnőnk kártérítésre pereli a városházát, amit minden bizonnyal meg is fog nyerni.

A kreatív emberek a sikertelen akció miatt nem estek kétségbe. Nem olyan fából faragták őket. Tele vannak ötletekkel. Most újabb akcióterven dolgoznak, és lázasan készülnek a megmérettetésre.