Írország utolsó kóser mészárosa – Baila Erlich asszony

Dublin központjától fél óra sétára, a Portobello nevezetű városrészben, az egykori zsidó negyed szélén áll az ír zsidók múzeuma. Egyszerű felirat hirdeti egy egyszerű téglaépület homlokzatán, hogy hol is járunk. A csengetésre idős férfi nyit ajtót, aki – biztos, ami biztos – kikérdez minden turistát, miért jött, zsidó-e, tudja-e, mi ez a hely?

Miután átmegy a látogató a vizsgán és kifizeti a 10 euró belépőt, bebocsájtást nyer a félhomályos, inkább raktárnak látszó múzeumba.

A múzeumban a helyi zsidó közösség tagjai dolgoznak önkéntesként. A beérkező fényképeket, tárgyakat, újságcikkeket és könyveket válogatják. Az idegenvezetést középkorú úr kezdi, aki elmeséli az ír zsidóság történetének kezdetét, ami 1000 évre nyúlik vissza. 1000 éve 5 zsidó érkezett a szigetre, Hispániából, ahol a hódító mórok épp üldözték őket. Új országot, biztonságos földet kerestek, ahol letelepedhetnek. Három napig maradtak, majd távoztak.

200 év telt el, mikor újra megjelentek, ekkor már az Angliában dúló pogromok elől menekültek. Ettől az időszaktól kezdődően folyamatos a zsidóság jelenléte Írországban. Létszámuk a XIX. század végéig néhány száz fő volt, majd az Orosz Birodalomból menekülő litvis zsidóknak köszönhetően több ezren lettek. Ez a megnövekedett létszám hozta magával a zsidó intézmények és a kóser ellátás kiépülését is. Hirtelen kóser boltok, iskolák, egyesületek és imaházak alakultak. A múzeum is egy litvis lakászsinagóga (stíbel) volt korábban, ami egészen a 60-as évekig működött.

A középkorú urat közben telefonon keresik, elsiet. Helyét egy idős hölgy, Hilary Abrahamson veszi át. Hilary vezeti a dublini reformzsidó közösséget, szabadidejében a múzeumban önkéntes. Ötödik generációs ír zsidó, ősei litvisek voltak. Ahogy tovább vezet a vitrinek között és a viruló, dublini zsidó életről mesél, megállunk egy fénykép előtt. A képen egy korosabb hölgyet látunk, valamilyen bolt pultja mögött. A háttérben bor, mérleg, kekszes dobozok. Talán tovább is sétálnánk a vitrinek, kiállítási tárgyak kusza erdejében, ha Hilary nem említi meg, hogy a hölgy kóser mészáros. Az utolsó kóser mészáros Dublinban.

Az 1950-es években a dublini zsidó negyedben 22 olyan üzlet volt, ahol kóser húst vásárolhattak a helyi zsidók. 23-ikként nyitotta meg boltját Erlich, a litvis sakter a Clanbrassil Street 8 szám alatt, a Goldwater kóser húsáru üzlet szomszédságában. Ebben az üzletben tanította ki a kóser vágás és a kaserolás rejtelmeire gyermekeit, fiát és lányát. Apja halála után lánya, Baila Erlich vette át a családi vállalkozást és vezette a 70-es évektől kezdve közel négy évtizeden át.

A környék lakói lassan megszokták, hogy ugyan a mészáros szakma hagyományosan a férfiaké, a clanbrassil utcai kis üzletben mégis egy nő dolgozik. Baila Erlich hamarosan intézménnyé vált. Jegyzettömbjei és füzetei ellenére a zsebei mindig tele voltak cetlikkel és kekszesdoboz-darabokkal, amikre jegyzetelt. Felírta a rendeléseket, a szállításokat, tartozásokat. A kekszesdobozok darabjaira kerültek a bevásárló listák és a megoldandó feladatok is, amiből mindig akadt elég. Hatalmas szemüvege és a szájából állandóan lógó cigaretta jellegzetessé tette kinézetét. „A cigarettafüst tovább fokozta a kolbászai ízét” – mesélte Bertha Cohen, akinek az egyik családtagja mészáros volt ugyanabban az utcában.

A környék zsidó lakói, akik közül sokan nagyon szerény körülmények között éltek, a bolthoz közeli kocsmában találkoztak délutánonként, poharazgatva, beszélgetve. A kocsma a hangzatos „Szőlőfürt” nevet viselte és a Donovan’s Lane sarkán állt. Azóta azt is lebontották, akárcsak a negyed nagy részét. A törzsvendégek néhány ital után átmentek Bailához (az apja tudta, hol kell boltot nyitni…), hogy egyenek valamit, vagy csak azért, hogy ételt vásároljanak és hazavigyék.

Jótékonysága közismert volt. Rendszeresen vitt ételt és édességeket az Írországi Zsidó Otthonba, pénzzel és élelmiszerrel támogatott jótékonysági intézményeket, bármely felekezethez tartozzanak. Egyszer észrevett egy szegény ír nőt, aki csecsemőjét rendszeresen babakocsiban tolta Ballyfermontból Portobelloig. Attól a pillanattól kezdve, hogy meglátta, minden alkalommal kiment hozzá és vitt neki élelmet.

1979-ben új rabbi érkezett Dublinba, David Rosen, aki a kezdetektől fogva szálka volt Baila szemében. Az új rabbiról az a hír járta, hogy liberális nézeteket vall. Szép, fiatal felesége, Sharon divatosan öltözködött és gyakorlottan használta a kozmetikumokat. De nem ez volt a legfőbb bűnük Baila szemében. A rabbi és a felesége vegetáriánusok voltak, ráadásul a rabbi kevés érdeklődést mutatott a húsok kóserságának igazolásával kapcsolatban. Ez már túl sok volt a mészárosnőnek. Fennen hangoztatta, hogy egy vegetáriánus rabbi rossz példát mutat a közösségének, ráadásul rontja az üzletet is. A rabbit rendszeresen „purimi rabbinak” nevezte, amivel arra célzott, hogy nem is igazi rabbi, csak annak öltözött be. Sokáig nem kellett elszenvedniük egymást, Rosen rabbi 1985-ben távozott.

Baila lakása az üzlet fölött volt, de az a kis ajtó, ami elválasztotta az üzlettől, mindig nyitva állt azok számára, aki rendelésért jöttek, adományért, szívességet kértek, vagy csak beszélgetni akartak.

A boltban alig voltak kitéve árak. Mindennek annyi volt az ára, amennyit Baila épp gondolt érte. Akiről tudta, hogy tehetősebb, attól többet kért, míg a szegényektől kevesebbet. Akinek nehézségei voltak, halasztást kapott a fizetésre, az igazán rászorulóktól pedig semmit sem kért.

Csípős nyelve és nyers modora közismert volt. Ha valaki megkérdezte egy Peszachra érkező áru árát, sokszor csak úgy válaszolt: „nem tudom. Ha kell, vedd meg, ha nem, akkor hagyd.” Amikor valaki a magas húsárakat kritizálta, így válaszolt: „inkább az orvosnak adnád a pénzt?” Üzletébe sokan jártak beszélgetni, híreket hozni-vinni. Amikor az egyik vásárló tiltakozott a kiszolgálás lassúsága miatt (Baila éppen halkan pletykált az egyik ismerősével), rászólt, hogy: „téged ki hívott ide?” A vásárló megsértődött és elment. Nem sokkal később beteg lett, kórházba került és megműtötték. Baila tyúkhúslevest küldött be neki, hogy megerősödjön.

Közben telt-múlt az idő. Az ír zsidók, főleg a vallásosabbak elköltöztek Izraelbe, a helyben maradók közül pedig számosan felhagytak a kósersággal. A kóser üzletek érdeklődés hiányában egymás után bezártak, az Erlich-féle üzlet tartott ki a legtovább. A zsidó lakosok helyére bevándorlók érkeztek, a zsidó negyed megszűnt. Baila kóserboltja bal oldalán egy pakisztáni gyroszos nyílt, pár évvel később a jobb oldalán egy halal húsbolt. De Baila maradt és kiszolgálta az egyre fogyatkozó és egyre idősebb vásárlóit.

Amikor 1998 augusztusában elhunyt, a dublini főrabbi, Gavin Broder mondta a gyászbeszédet. A beszédben Bailát a „közösség egyik királynőjének” nevezte. Halálával megszűnt az utolsó kóser húsbolt is Dublin egykori zsidó negyedében. Az üzletet bezárták és 2001-ben eladták. Bailára csak az idősebb dublini zsidók emlékeznek és néhány kép a Zsidó Múzeum falán.

Ezzel a végére értünk Baila Erlich történetének. Pár percig még a vitrinben lévő újságkivágásokat és képeket bámuljuk, közben Hilary továbbindul. Kísérőnk hangját a következő vitrin felől halljuk, már James Joyce-ról és a Solomon családról beszél.

A szerző az OR-ZSE hallgatója