In Memoriam Perec Markis – A Sztálin által kivégeztetett jiddis írókra emlékezünk

1952. augusztus 12-ről 13-ra virradó éjszaka jiddis írókat és költőket végeztetett ki Sztálin a moszkvai Lubjanka börtönben. Egyikük, Perec Markis verseit közöljük az alábbiakban.

A Zsidó Antifasiszta Bizottság a II. világháború idején jött létre, hogy nemzetközi támogatást szerezzen a náci Németország fenyegetésével szemben Szovjet-Oroszországnak. A háború után, a hidegháború idején, Izrael megalakulását és nyugati szövetségi rendszerének kialakulását követően anticionista kampány indult a Szovjetunióban, s a Zsidó Antifasiszta Bizottságot háttérbe szorították, eljelentéktelenítették.

A sajtóban, közbeszédben, többek között gyökértelen kozmopolitáknak bélyegezték a zsidókat, majd 1952-ben hamis vádakkal: ellenforradalmi bűncselekményekkel, kémkedéssel, szabotázzsal vádolták meg a korábbi Zsidó Antifasiszta Bizottság tagjait is. A május 8-án indult perben kínzásokkal hamis vallomásokat csikartak ki számos zsidó íróból, költőből és más zsidó értelmiségiből, majd augusztus 12-ről 13-ra virradóra tizenhármukat kivégezték, másokat börtönbe vetettek.

Egyik kivégzett társuk, Perec Markis 1895-ben született az ukrajnai Polonnojéban. Távoli ősei Spanyolországból származtak. Héderbe járt, az I. világháborúban behívták a cári hadseregbe. Üdvözölte az orosz forradalmat, melytől esztétikai fordulatot is remélt. A ’20-as években a kijevi jiddis írók csoportjához tartozott, színdarabokat és regényeket is írt, közben Varsóban az expresszionista Kaliasztre jiddis magazin szerkesztőjeként tevékenykedett, majd számos nyugat-európai városban élt.

Lázas képzelet, expresszív stílus, az „én” korlátlan kifejezésének szabadsága jellemzi. Palesztinai látogatása után, 1926-ban tért vissza a Szovjetunióba. Ünnepelt szovjet zsidó íróként írt a zsidó nemzeti hanyatlásról és újjászületésről. 1939-ben Lenin díjat kapott és a II. világháború idején aktív szerepet játszott a Zsidó Antifasiszta Bizottságban. Az anticionista kampány során őt is letartóztatták, és tizenkét másik jiddis íróval, költővel, értelmiségivel együtt 1952. augusztus 12-ről 13-ra virradó éjszaka kivégezték.

…

Szárad a szélben az ázott deszkapalánk,

a föld feketéllik, puhán besüpped a talpam alatt.

Mit kéne kérnem ma még tőled,

szétázott föld, szétzilált kócos szél?

Mintha ma láttalak volna

e földön először…

És én, egy gyermek,

teljesen csak én birtokollak.

 

Vörös tehenek dagonyáznak a völgy sarában,

hátsójuk fényesre nyalva, tele a tőgyük.

Szívembe befészkel

meleg és csendes kora reggelek

ifjúi öröme,

száradt tavalyi szénaszag,

zabolátlan lovak tajtékos vágtatása.

 

Átölelném az összes tehenet,

leheverednék velük a földre,

henteregnék és együtt nyögnék velük.

…

Járkálni céltalan, szűkös számomra a nap

ágyamon forgolódni kevés az éj.

Szemem szomjával szemben mily világfény sugárzik,

égő szívem előtt mily világhegy sötét?

 

Túl rövid az út, hogy ne tudjam, hová tart,

s hogy bezárkózzam, túl lusták s aluszékonyak a szelek;

mit nekem a világ, ha magamat vezetem áldozati oltárhoz,

s az örökkévalóság, ha itt és mostom halálos beteg?

 

Hogy ne kelljen nekem semmi – kevés minden, mit láthatok,

szűk és száraz sarok az egész: mit sem ér.

Mit ér az ifjú leánytest, ha szikrát vet átható vágyam,

a céltalansággal szemben, szikrázó vágyam, mondd, mit ér?

 

…

 

Üres boltok néma falain,

minek unott ablakai ásítanak piacokra,

szőrös órák függnek, mint borjak fejei,

nyalják az ürességet ide és oda.

 

Egy pillantás ide – a nyelő oldalra,

oda egy pillantás – és kész, lerendeztetett…

Csendben számláltatik a habzó hab buborékja,

igazítják az időt csendben emelkedő kezek.

 

Mint pióca cuppan rájuk házuk: ennyi!

Unalom, ne vesd rám tucatnyi szemed,

hogy megrázz, s egész valóm beleremeg.

 

Nem akarom tudni, időm még mennyi. Gyűlik a múlt.

Nem akarom tudni, hogy még nem történt semmi,

nem akarom tudni, hogy már bealkonyult.

 

…

 

Tejfehér éj, köcsögében loccsan a hold.

Fekete macskák, ne riasszon titeket dúlt dobogásom.

Királynői trónról kiadni rendeletet: ez hivatásom.

Szináj hegyének visszaüti a Tízparancsolatot.

 

Túlizzott kráter, szomjasan füstöl a szája,

bús leheletét megtölti fekete korom.

– Hé, ti hegyek s piacok, esküre hív titeket dalom,

ömlik a trónból a vér Szináj hegy Tízparancsolatára.

 

Két kismadár köröz a szája körül, ők döntenek.

Nyelvét a magasból összetekerik, mint lángoló tekercset,

s fejére koronát helyeznek: habzó csillagok.

 

Ó, Szináj hegy, az ég fordított táljából nyald a kék sarat,

és szerényen, szerényen, mint egy macska az éjféli ima alatt,

a királynői trón visszaköpi arcodba a Tízparancsolatot.

 

…

 

Ez jó, ez jó, ha ennyire nem védett,

füst feketéje, szélverte esők szívünk belepik;

anya gyújt gyertyákat, a hétre előre

óvná s áldaná általa gyermekeit.

 

Mit nekem a szombat nyugalma, kanapéi?

Hogy hörpintsem nyomorult ablakokon át?

Egy apa mond kidust* valahol kint az esőre,

panaszba tört törzs, lehajló görbe ág.

 

Cséplés jő, a napok mint őszi kalászok lehevernek,

a szél nem halogatja már az időt a fohászra.

Kósza fejem, nem hagylak cserben, mint a kalászt,

nincs panaszom rád, szél, semmi, akár egy anyára.

 

Mit nekem a szombat, díszes edények, gyertyák?

Az éj magának gyújt fejénél fényeket.

Fekete ingemet gyászlovak stoppolják,

tengercseppek, bújjatok össze: még egy csepp érkezett.

 

…

Alszik a piac, bodegái mint koponyák.

Akár galambok, lámpák suhannak át álmaikon

– miért nem távozik már a szombat

poros lábaimon?

 

Szeretett szelek jönnek, hogy itt éjszakázzanak,

szárnyuk áldásra tárva

– miért nem gyulladnak meg a gyertyák

köznapi kezemre várva?

 

Senki sem jelenik meg immár álomban?

Senki senki elé immár nem megy ki?

Kóborlásai közben nem találkozott

fénylő szombatommal közületek senki?

 

1922

 

Szántó T. Gábor fordításai

 

* szombati áldás