Zsidókérdés 1917 – “Zsidókérdés” 2017

---

Száz éve, 1917-ben jelent meg a nevezetes zsidókérdés vita a Huszadik Század című folyóirat hasábjain. Ebből az alkalomból a Szombat az alábbi körkérdést intézte a magyar szellemi élet több mint hatvan képviselőjéhez.

Száz év elteltével a „zsidókérdés”, még inkább annak „megoldása” már csak idézőjelben használható fogalmak. Így ma, ehelyett azt kérdezzük:

– Hogyan jellemezné ma zsidók és nem zsidók (bárhogy is definiáljuk e csoportokat) együttélését a mai Magyarországon?

– Az elmúlt száz év és a jelen ismeretében, kinek miben kellene változtatni ahhoz, hogy a helyzet javuljon?

Körkérdésünkre, szerkesztőink reflexióit nem számítva, harmincnyolc válasz érkezett, melyeket decemberi, januári, februári és megjelenés előtt álló, márciusi nyomtatott számainkban olvashatnak. Online kiadásunkban hétről-hétre egy-egy írást közlünk a beérkezettekből.

“Empirikus értelemben nincs, vagy alig van tehát zsidó a mai Magyarországon, és ebben az értelemben az asszimiláció történelmi folyamata nálunk befejeződött.”

A kérdés azt sugallja, hogy a mai Magyarországon vannak zsidók és nem zsidók. Ez azonban némiképp félrevezető megfogalmazás. Akadnak persze zsidó felmenőkkel bíró magyarok, de vajon ők mind olyan zsidók egyúttal, mint amilyeneket az antiszemiták szokták vizionálni? A zsidó és nem zsidó, határozottan vallom, nem tényleges szociológiai létező, hiszen sem fizikai tekintetben (testi megmutatkozás, hajviselet, öltözködés stb.), sem lelki-szellemi tekintetben (vallás, szokások, gondolkodásmód) nem érzékelhető (könnyen biztosan nem vehető észre) különbség magyar és magyar között aszerint, hogy valakinek izraelita felekezetűek vagy református, katolikus felekezetűek voltak a felmenői. Empirikus értelemben nincs, vagy alig van tehát zsidó a mai Magyarországon, és ebben az értelemben az asszimiláció történelmi folyamata nálunk befejeződött.

Ennek ellenére állítólag van „zsidókérdés” idehaza is, ami számos kérdést vet föl. A miértre adható felelet igen csak sokrétű. Egy immár lényegében befejezett, kulturálisan biztosan véget ért asszimilációs vagy integrációs folyamat után „a zsidó mint probléma” úgy merülhet fel csupán, ha imaginárius és ideológiai síkon tényleg léteznek még zsidók Magyarországon is.  Az antiszemitizmus alapjában mindig is az imagináció szülötte volt, hiszen nem más az, mint az idegenség Georg Simmel által oly mesterien megragadott társas helyzetének az eszmei és érzelmi lecsapódása. Ennek a forrása korántsem egy mindig ténylegesen megtapasztalható társadalmi helyzet, hanem például a hagyománytudat, a történelmi reminiszcenciák hatalma és a politikai manipuláció sajátos egyvelege.

A hagyománytudat a politikai és mindennemű antiszemita ellenérzés változatlan tovább élését jelenti. Ennek gátat lehetett ugyan időlegesen vetni a nyilvános életben (a kommunista időkben), búvópatakként azonban fennmaradt a nyilvánosság kontrollszintje alatt, hogy 1990 után nyíltan is megmutatkozzék. A családi szocializáció (zsidókép a nem zsidó családokban), és a társas informális kommunikáció biztosítja, hogy mások zsidó származását a nem zsidók változatlanul számon tartsák, és a velük szembeni esetleges idegenkedés, tartózkodás, netán ellenségeskedés attitűdjét megőrizzék. Ez azonban önmagában nem szül látható és cselekvő antiszemitizmust, melynek fontos éltető eleme a nemegyszer nyilvános történelmi kollektív emlékezet. Nem zsidó oldalon az utóbbinak az antiszemitizmus hagyománya felel meg, amely ez esetben olyan ideológiát és politikai mozgalmat határoz meg, amire lehet, sőt egyesek szerint kell is emlékezni. Gondoljunk a Tiszaeszlár-i gondolati, lényegében emlékezeti hagyományra, amely máig sem hagyja elfeledni az antiszemita vérvádat, mint cáfolhatatlan igazságot. Ugyanakkor a két háború közötti hivatalos és félhivatalos politikai és érzületi antiszemitizmus ideológiája és politikája is mind visszatérnek, mint afféle pozitív referenciák. Ezen a ponton hangsúlyos szerepet kap a mai emlékezet- és identitáspolitika, jelesül az Orbán kormányok ez irányú ténykedése, plusz a Jobbik mint politikai párt közreműködése e téren. Ha következetesen és szigorúan nem antiszemita politikai diskurzust támogat egy éppen hatalmon lévő politikai erő (mint történik Észak- és Nyugat-Európában vagy az Egyesült Államokban), akkor az antiszemitizmus kétségkívül erőtlenebb tényezőként tud hatni a társadalomban. Ellenkező esetben az aktualizált politikai kultúra sokkal inkább táplálja és tovább szítja az állítólagos zsidókkal szembeni örökletes előítéletes érzületet és gondolkodásmódot. A mai Magyarország, sajnos, az utóbbi állapotra emlékeztet bennünket.

Visszatérnék még egy pillanatra a történelmi reminiszcenciák kérdéséhez, melynek döntő szerepe van a mai „zsidókérdés” életben tartásában. A holokauszt emlékezete és a 20. századi „nemzeti” emlékezetek közötti ellentmondásos viszony rejlik a dolog mélyén. A holokausztnak a tettesként és tétlen szemlélőként (bystander) való emlékezetben tartása identitásromboló hatással jár. Ezek után érthető az elhárítás aktusa ez irányban nem zsidó oldalon. Éppúgy logikus az is, hogy az esemény megtörténte miatt érzett bűntudat kiküszöbölésének a bűnbakképzés az egyik leghatásosabb eszköze. Következésképpen a holokauszt miatt érzett látens szégyenérzet új keletű antiszemitizmusként jut „fedő emlékhez és emlékezethez” (S. Freud): a holokauszttudatnak olyan „rossz közérzet” felel meg ez esetben, amely nem a „bűnbánat politikáját” és a vele szükségképpen együtt járó identitást, hanem a saját áldozatiság tudatának az előtérbe helyezését követeli meg, melyet a zsidó ármánykodások ellenében kell érvényre juttatni. Ebben áll a holokauszt-emlékezet bumeráng hatása, amely Magyarországon közvetlenül is megszabja a nem zsidók zsidókról alkotott képét, valamint a hozzájuk fűződő elvont (mert empirikus zsidó szinte nincs is) viszonyukat.

Joggal vethetik a szememre, hogy teljesen megfeledkezem a kérdést tárgyalva azokról, akik vállaltan vagy akaratlanul, de egyaránt elszenvedik az antiszemitizmust, tehát az állítólagos (vagy tényleges) zsidókról. Nem osztom Jean Paul Sartre ismert véleményét, mely szerint az antiszemitizmushoz valójában nincs is szükség zsidókra, így ki kell mondani: zsidók márpedig vannak, akikhez ki lehet alakítani az antiszemita viszonyt. Csakhogy van némi különbség egy rabbi, a zsidó vallási közösség tagjai, vagy a Mazsihisz, továbbá a Szombat, a Múlt és Jövő című lapok vállalt zsidósága és azok tényleges zsidós volta között, akik a magánemlékezetükben tudják (és vállalják) csupán, hogy kik is voltak a felmenőik. Ha létezik egyáltalán közös pont az életükben, ami nem rántja azonban össze őket egy közös zsidó akcióegységbe, ahogy azt az antiszemita fantazmagóriák váltig bizonygatják, az a történelmi reminiszcenciák kikerülhetetlensége, a zsidóüldözés 20. századi szégyenének és traumájának egyelőre nem múló emléke.

Ha létezik egyáltalán tényszerű alapja a mostani körkérdésnek, akkor az abban rejlik, hogy miként alakítjuk viszonyunkat ehhez a szörnyű történelmi múlthoz. Meggyőződésem, hogy az együttélés egészséges módja abban a kérdésben kulminál: mit kezdünk a magyar holokauszt emlékével. Ha igaza van a kulturálistrauma-elmélet szociológus hirdetőinek (Jeffrey C. Alexander), akkor nekünk magunknak is arra a gyakorlati álláspontra kell helyezkedni (és ennek megfelelően kell, a történelmen keresztül, tisztáznunk viszonyunkat állítólagos zsidó honfitársainkhoz), hogy az esemény mai értelme egyetemes morális problémát vet fel: azt a kérdést, hogy mi a jó és a rossz mércéje. E dilemma mellőzése, kisebbítése vagy tudatos félreértése rontja meg az emberi kapcsolatokat „zsidók” és nem zsidók között, éljenek bárhol, akár még Magyarországon is.

A szerző történész, akadémikus.