„Ilyenre a magyar vallásos zsidóság történetében még nem volt példa”
A szerző több könyvében is írt a magyarországi ortodox zsidóság 1945 utáni történetéről, emellett ortodox családok genealógiájával foglalkozik. A Magyarországi Autonóm Orthodox Izraelita Hitközség (MAOIH) körül az elmúlt napokban zajló turbulens események kapcsán juttatta el szerkesztőségünkhöz alábbi írását.
Az autonómiáját visszanyert ortodox hitközség díszközgyűlése a Dob utcai Hanna étteremben 1993-ban (Fotó: Bacskai Sándor)
Gadó János helyesen állapítja meg cikkében (Sógorság, komaság – Köves Slomó einstandolta a magyar ortodoxiát), hogy a MAOIH tényleges tagsága nagyon csekély, és ennek okait is jól keresi a náci népirtásban és a kommunizmus miatti kivándorlásban.
Az is kétségtelen, hogy e külső okok mellett a MAOIH (az autonómiáját 1993-ban visszanyert Ortodox Hitközség) több dologban is hibás.
Az egyik legfontosabb, hogy nem tudta megtartani a fiatalságot. A közvetlenül a rendszerváltás után megnyitott Wesselényi utcai iskola diákjainak, a közkedvelt Singer Rabbi tanítványainak, a Dob utcai óvoda és a Herczog László főtitkár majd elnök vezette Talmud-Tóra növendékeinek, valamint a Bné Akiva ifjúsági csoport tagjainak a legnagyobb része elhagyta Magyarországot, néhány kivételtől eltekintve nem váltak a kiöregedő tagság utánpótlásává.
Félek, hogy ez törvényszerű volt. Míg az 1945 után született ortodox gyerekek a szüleiktől tanulhatták meg a zsidó élet alapjait és a hagyományokat, és Budapesten, Debrecenben, Miskolcon, Makón stb. valódi, hagyományhű és többé-kevésbé népes hitközségekben szocializálódhattak, addig a rendszerváltáskor a vallásosság felé forduló fiatalokat gyakran érték ellentétes hatások vallástalan családjaikban, illetve az ortodox intézményekben, és a sokak számára addig ismeretlen szabályok, szokások elfogadását az ortodox életmódnál jóval megengedőbb családi légkör is nehezítette.
Az Ortodox Hitközség abban is hibás, hogy az intő jelek ellenére sem készült fel az EMIH-ből, és hagyta, hogy az folyamatosan és céltudatosan a magyarországi vallásos zsidóság egyedüli képviselőjeként jelenjen meg a nyilvánosságban. A deklaráltan Status Quo-irányzatú EMIH vallási vezetője sokáig „az 1945 után elsőként felavatott ortodox rabbiként” propagálta önmagát; ez nyilvánvaló tévedés, legfeljebb azon lehet tépelődni, hogy Köves Slomó szándékosan vagy csak tudatlanságból feledkezett meg az 1945 kora tavasza és az 56-os forradalom között színre lépett ortodox rabbikról.
Illetve, jobban belegondolva, a terep „átengedése” talán mégsem a Hitközség hibája: a magyar ortodoxia hagyományaihoz tartozik, hogy a vezetők, legfőképpen a rabbik, kerülik a nyilvánosságot, a világi szereplést, hiszen az elvonja a figyelmet a hitközségi munkától és a tanulástól. Hogyan jut egy rabbinak ideje Történeti Intézetre, Sorsok Háza projektre, kormányzati találkozókra, színházalapításra, mindenféle közszereplésre, ez számomra talány.
Ugyanilyen érdekes és egyben árulkodó mozzanata az ügynek, hogy amíg a Hitközség a rabbinikus döntéshozó fórum, az Eda HaHaredit támogatását bírja, addig az EMIH világi politikusokkal támogattatja magát. Ilyenre a magyar vallásos zsidóság történetében még nem volt példa.
