Ideje a beszélésnek…

Úgy tűnik, mintha az elmúlt időszakban vallási közösségemben, a MAZSIHISZ-ben felerősödne egy olyan hivatalos álláspont, miszerint a MAZSIHISZ-nek kizárólag a zsidóságot, Izraelt, valamint az antiszemitizmust érintő közéleti kérdésekben kell, illetve szabad megszólalnia. (Fejlesztési tervekről tanácskoztak a vidéki hitközségi elnökök | Mazsihisz) Ezt az önkorlátozó felfogást teljességgel indokolatlannak és elfogadhatatlannak tartom.

A MAZSIHISZ tagjai ugyanis nem élnek védőburok alatt, hiszen szerves részei annak a társadalomnak, amelyben élnek.

Írhatnám úgy is, hogy amelyben felmenőink már hosszú évszázadok óta élnek. Természetes, hogy a MAZSIHISZ az Izraelt, az antiszemitizmust, valamint a zsidóságot érintő kérdésekben hallatja hangját, de véleményem szerint itt nem szabad megállni.

Valláserkölcsi alapokon álló közösségként ugyanis a MAZSIHISZ nem zárkózhat el a társadalom széles rétegeit érintő és foglalkoztató közéleti és társadalompolitikai kérdések megválaszolása elől, mondván, a MAZSIHISZ tagjait ezek a kérdések feltehetően nem is érintik. Miután itt élünk – közvetve, vagy közvetlenül – minden érint(het) bennünket is.

A szakpolitikai kérdésekben történő véleménynyilvánítás ugyanakkor nem egyenlő a pártpolitikai kérdésekben történő véleménynyilvánítással, hiszen az utóbbitól valamennyi egyháznak, vallási közösségnek tartózkodnia kell. Bizonyos vagyok abban is, hogy kedvező hatással lenne a társadalomra, ha a sajnálatosan durvuló közbeszéd ellen az egyházak, vallási közösségek felemelnék hangjukat.

A történelmi tapasztalatok is a hallgatás ellen szólnak. Avagy nem cselekedtek helyesen mindazok a hangsúlyozottan keresztény írók, művészek és tudósok, akik 1938. május 5-én tiltakozó nyilatkozatot tettek közzé a sajtóban a készülő zsidóellenes törvény ellen, mondván, inkább hallgatnunk kellene, mert bennünket nem érintenek a kormányzat által tervezett jogkorlátozások?

„Minket keresztény hitünk, hazafias meggyőződésünk az ország európai hitéhez és nemzeti függetlenségünkhöz való ragaszkodásunk késztet arra, hogy soha ne tágítsunk az állampolgári jogegyenlőség elvétől, amelyet történelmünk legszebb korszakában, az európai magyarság legnagyobb elméi vívtak ki.”

A nyilatkozat aláírói azt tették, amit lelkiismeretük diktált: felemelték szavukat sok százezernyi honfitársuk igaztalan megbélyegzése, meghurcolása és kirekesztése ellen.

Az elmúlt évtizedekben rengetegszer – de úgy tűnik, mégsem elégszer – idézték Martin Niemöller (1892-1984), német evangélikus lelkész, a nemzetiszocializmust elutasító Hitvalló Egyház vezető tisztségviselőjének megrázó erejű gondolatait:

„Mikor a nácik elvitték a kommunistákat, csendben maradtam, hisz nem voltam kommunista.

Amikor a szakszervezeti tagokat vitték el, csendben maradtam, hisz nem voltam szakszervezeti tag.

Amikor a szocialistákat bezárták, csendben maradtam, hisz nem voltam szocialista.

Amikor a zsidókat bezárták, csendben maradtam, hisz nem voltam zsidó.

Amikorra engem vittek el, nem maradt senki, aki tiltakozhatott volna.”

Ezek a metaforikus sorok az egymás iránti felelősség, szolidaritás és kiállás szükségessége mellett קֹהֶלֶת – Kóhélet (Prédikátor) könyve – egyik igazságára is utalhatnak, miszerint „ideje van a hallgatásnak és ideje a beszélésnek.” (Kóhélet 3, 7.)

Attól tartok, zaklatott korunk most nem a hallgatásnak kedvez!