„Idegenek mindenhol” – higgyék el, hogy ez az idei cím!

60. Velencei Képzőművészeti Biennálé – 04. 20–11. 24.

Úgy százharminc éve az európai – azon túl az egyetemes – kultúra egyik jeles találkozóhelye Velence Biennáléja. Az előbb képzőművészeti csúcstalálkozót (a háborús szünetek miatt ez csak a 60.) kiszélesítették más műfajokra. Legismertebb és legmeghatározóbb ezek közül a Velencei Filmfesztivál lett, de a képzőművészeti köztes éveiben jó ideje ott vannak az építészeti biennálék is. A kultúrák találkozása sokáig főfunkció maradt, de a városnak ezek befogadása komoly turisztikai üzlet, és ez utóbbi magyarázhatja, hogy a független koncepciókat egyre inkább alárendelik a politikai fősodornak.

A legutóbbi években a párbeszéd helyett a képzőművészeti világesemény politikai / üzleti érdekek mentén a hatalmi játszmáknak megfelelően kiszorítós-harcok terepévé változott. Egyre inkább felerősödött a nemzetközi főkurátorok diktálta – tavaly Afrika, ez évben már a 3. Világ országainak művészete felé nyitni kívánó – hang helyett: immár primátusuk tarol. Idén a globális Dél és a másság nyer. A tematikát az elnyomott kisebbségek uralják, az etnikai és szexuális különbözőséget ünneplik.

A nemzeti pavilonok többsége ezt ragozza. A magyar és az izraeli pavilonok kivételek. A nálunk kiállító művész, Nemes Márton rendkívül dekoratív, különleges technikákat és – többek közt – nagyfelületű zománc falképeket ötvöz. Kohéziót nem látok. A költség – gondolják többen – sokszorosan túllépi az eddig szokásos szűkös állami büdzsét. A magyar pavilon (úgy hírlik, egy Távol-Keletről jött szponzorral hátterében) kiállításából nem olvasom ki, hogy ez a művészet a miénk is, hogy a képi párbeszédében „a mi vizuális kultúránk szólalna meg”. Nem először reálisan kritikus kérdésfelvetés ez kiállításainknál.

A szomszéd izraelieké – épp ellenkezőleg – az ország mai valóságát közvetíti rendhagyó módon: zárva van. A pavilon sarkán három, állig felfegyverzett, ólommellényes katona áll őrt. Belül fut ugyan egy videó, a téma az üvegfal tükröződése miatt nem is sejthető. A zárt üvegajtón többnyelvű közlemény: amíg a gázai túszokat nem engedik el, az izraeli kiállítás nem nyit ki. Bátor kiállás ez a nyugat-európai tömegtüntetéseken tapasztalható Izrael-ellenességgel szemben. Nézem, milyen arcot vág a publikum a rövid szöveget olvasván. Úgy tűnt, a többség egyetért az e-helyt fura béke-manifesztációval. Tavalyi (október 7. előtti) beszámolóm zárásaként azt kérdeztem: „… bunkerarchitektúrában fogunk-e, kell-e élnünk? ” Íme, ma este – miközben írom e beszámolót – Izraelt hatalmas iráni rakétatámadás érte.

A valóság és a művészet terepén a nyugati civilizáció lehetséges közös magyarázata: a birodalmak, az egykori gyarmatosítók most az európai kultúra feladásával vezekelnek. Nem csak az arab világ zsidóellenességével szemben áll helyt ez a „megfejtés”, de egész Közép- és Dél-Amerika, fekete Afrika Dél-Ázsia itteni, velencei kiemelésére is ráillik. A fődíjas Ausztrália kiállítása lett. Alább néhány példát villantok fel a Giardini és az Arsenal további 86 nemzeti pavilonja közül – pro és kontra.

Dánia pavilonjában Grönland őslakóinak archaikus és „modernizált” életét bemutató fotók együtt láthatóak. A mai művész ezen túl családtörténetet is elmesél. Ő a földrésznyi sziget néhai első profi fényképészeti vállalkozójának leszármazottja. A helyi miliőt közvetítő tárgyak erősítenek rá az egykor mesés, civilizáció előtti, természet közeli – szinte teljesen „eltűnt”– világra. Torokszorító az időutazás.

Anglia nem vállalja klasszicista pavilonjának architektúráját – hátul van a kiállítás bejárata. Benn talán Noé bárkájára asszociálhatunk az installációban. A főterem videóin esik az eső – özönvízhez méltó módon – összemosva a jelent és joggal szégyellt világbirodalmi históriájukat. Az aláfestő zenék egyike Seres Rezső „Szomorú vasárnapja” – angolul. A videókon idős, színes bőrű bevándorló pár siratja a múltat. Zenei képek, afroamerikai szcéna – ám a „Házasodik a tücsök” kórusváltozata sejlik – szinte az őshazából hozott elveszett paradicsom, annak folklórja búcsúzik (ez egy maradék európai megfejtés).

Németország sokadszor alakítja át, restelli fasiszta időkben épült pavilonja arculatát: most oldalajtót vágtak. A főbejáratot és portikuszát hatalmas földkupac fedi, virít rajta a gyom. Yael Bartana kiállítása multimédia show-labirintus. Videóin a közeljövőben a Földet elhagyó gigantikus űrhajóval mentik ki a bolygó növényi / emberi élővilágát – a csillagokba. Párhuzamként leírják: a német művész nagyapja Ankarán túli hegyi-faluból vándorolt be. Analógiát láthatunk az őshazák és a Föld-elhagyás drámáiról.

Kanada és az USA pavilonjában – bűnös, önvádló – társadalmaik egymásra hajazó, színorgiától ékes pavilonjaiban, az európai művészeti tradíciót – pl. a velencei festészetet, Firenze architektúráját, az ókori és reneszánsz szobrászat hagyományait elfeledő marketing-giccs látható. A kanadai talán az indiánok színes ruha-kiegészítőit, az USA a behurcolt afroamerikaivá lett rabszolgák naiv-művészetét próbálja kortárs installációvá szublimálni. USA-pavilonját vörösre mázolták, udvarán ormótlan vörös totem hirdeti, „a fehér művészet visszavonulót” fúj. Poliészter repedésein ki-kibukkan a műanyaghab.

Franciaország kiállításán hulladékokból – rongyokból és drótokból – összetákolt szobrok és számos egész falnyi videó látható. Utóbbiakon a Thalassa, az őstenger „magzatvizében” fejjel lefelé süllyed el az antik görög plasztikát idéző – többek közt Zeusz – animációs figura úszik át a képmezőn. Néha egy márványfaragvány-öltözetű hal is keresztezi útját. A blaszfémia mulat az európai kultúra bölcsőjének számító szimbólumokon? Mi a cél? Innen nézve sírni szeretnénk, de ott talán ez a barbárság diadala.

A spanyol kiállítás a gyarmatosítás történetét meséli el óriás-képregény kockákon. Szarkazmussal „retablónak” nevezik ezeket. A kortárs és a modern művészet is gúny tárgya: az egyik banális képen a művész szövegként Kandinszkijtól idéz – egy a Guggenheim Múzeum által kiadott kötetből. Másik mű az avokádóról írja, hogy az „migráns növény”. Látszólag migrációról és agrár-világkatasztrófáról is szó van. A geg-kiállításon egyáltalán nem érezni egy a jelen problémáit megragadó művész felelősségét.

*

A főkurátor egy brazil szaktekintély, Adriano Pedrosa, aki többek között a Sao Paolo-i Múzeum kurátora. Az Arsenálban előszeretettel válogatott queer identitást közvetítő alkotókat, miközben ezt a szexuális magatartást maga is nyíltan vállalja. Az ugyancsak általa összeállított Központi Pavilonban egy portugál gyűjtőnek „kiadott” teremben külön őr vigyáz egy Frida Kahlo és egy Diego Rivera képet. Üzleti fogás vagy a többi mű értékével vitatkozó poén? A közelben van portré Amrita Sher-Giltől is.

De a válogatáson e két nívós női súlypont ellentéteként – az iszlám művészet emberábrázolást tiltó hagyományait megtagadó – közepes festők portréi sorakoznak tucatjával. Észak-Afrika is belefér a Globális Dél főkurátori koncepciójába, amely a kiállítók jelentős részét – művészi minőségtől jórészt függetlenül hívta meg Velencébe. És hasonlóan (szerintem felháborító módon) kirekesztő ez a Dél- és Közép-Amerika, Afrika, Dél-Ázsia – nagy számban queer – művészeit összetoborzó „keresztmetszet”. Az Arsenal térsorában legelöl, igen jó pozícióban szerepelnek „Palesztina” (ország) videó-interjúi.

A Kötélverde impozáns tereiben tovább: Sàngődare Gbádégesin Ajala batikművei a Yoruba istenekről adnak méltósággal telített művészi képet. Ugyancsak ezt a tematikát festi meg batik textil-képként a Bécsben tanult, de Nigériában alkotó Susanne Wenger. Itt látok egy jó párhuzamot, de másutt nem. Egy következő terembe került a homoszexuális tematikát preferáló batikművész Xiyadie – épp kínai alkotó. Majd még tovább: női queer változatban látható a dél-amerikai La Chola Pobetta írott-festett képsora, amit szofisztikáltabbnak lát a főkurátor. Az alternatív kisebbség sok száz művének sulykolása kevés befogadói örömet ad az átlagos nézőnek. Egy nőnéző így összegezte a látottakat: „akárhogyan is gondolkodunk a gender-művészetről, de a világon bárhol élő nőkkel egybevetve: az európai nőknek van egyedül jó sora”. Ez talán lázító tényként provokálhatta a Biennále politikailag korrekt vezetőit…

Az Biennále-ideje alatt látogatható 150 esemény és pop-up kiállítás nyilván rengeteg jó élményt kínál. És Velencében – minden progresszív kétely ellenére – az európai tradíció és a modern művészete, a Palazzo Ducale, a festőiskolák, a Gallerie dell’Accademia, az újrarendezett Mariano Fortuny kiállítása, vagy a nemrégen felújított Palazzo Grimani reneszánsz terei – a klasszikus szobrászat szentélyével és nagy dísztermének Georg Baselitz festette „kazettáival”, sokkal vonzóbbnak tűnik, mint a 2024-es Biennále. Meddig marad ez a trend?  Ez túlmutat az utóbbi idők Biennále-kurátorainak balfogásain…