Holland zsidók – az utolsó csepp a pohárban?

A Times of Israel terjedelmes riportban foglalkozik a holland zsidók helyzetével, melynek rövidített változatát közöljük.

A 48 éves Maaike Smole, a közép-hollandiai Amersfoort városában már nem reménykedik abban, hogy hazájában van jövője a zsidóknak.

„Már túl késő. Hollandia schluss” – mondja, egy jiddis kifejezést használva a „vége” szó érzékeltetésére.

„Az oktatás kudarcot vallott, [a muszlim kisebbségek] integrációja kudarcot vallott. A zsidók iránti tisztelet eltűnt, és soha nem is fog visszatérni. Egyszerűen túl kevesen vagyunk, a másik oldal sokkal nagyobb és agresszívabb. Nem maradt más hátra, mint visszaszámlálás az alijáig.”

Úgy tűnik, Smole érzéseit egyre többen osztják a hollandiai zsidók körében – akik pedig évszázadok óta élnek az egykor vallási és etnikai toleranciájáról ismert országban.

A jelenleg 30 000 – 50 000 főt számláló közösségben sokan azt mondják, hogy a bevándorló csoportok antiszemitizmusa és a holland politikai baloldal cionizmusellenessége nyomasztja őket.

Hollandia történelmileg olyan ország, ahol a pogromok idegen jelenségnek számítanak. Ez november 7-én éjjel megváltozott, amikor többnyire arab és muzulmán fiatalok csoportjai – az azonos etnikai és vallási hátterű taxisofőrök segítségével – „zsidóvadászatra” indultak Amszterdam utcáin.

Shraga Evers 12 évvel ezelőtt költözött Hollandiából Izraelbe, és most a Shivat Zion, egy bevándorlási és beilleszkedési folyamatot előmozdító szervezet igazgatójaként segíti a nyugat-európai zsidók integrációját.

A 2023. október 7-i Hamász mészárlás és az azt követő gázai háború előtt Evers olyan potenciális bevándorlókkal találkozott, akiket az ideológiai meggyőződés hajtott. Most úgy tűnik, a félelem az elsődleges hajtóerő.

Ez nem csak az Evers által “látható zsidóknak” nevezettek körében igaz, hanem a teljes vallási és politikai spektrumban: “Fiatalok és idősek, ortodoxok és reformzsidók, bal- és jobboldaliak… Olyanok, akik elvesztették barátaikat azért, mert zsidók, de olyanok is, akiket megkerestek és megtámadtak. Olyan zsidók, akik korábban soha nem gondoltak volna az alijázásra, most megértették, hogy Európában nincs jövőjük” – mondja Evers, Smole szavait idézve.

“Pandora szelencéje kinyílt, és még ha a gázai és libanoni háborúknak vége is lesz, a dolgok Európában már soha nem lesznek ugyanazok” – így Smole.

Daniel, egy 47 éves orvos, aki valódi nevét nem akarja megosztani, egyike azoknak a zsidóknak, akik még egy évvel ezelőtt soha nem gondoltak volna arra, hogy Izraelbe költözzenek – de azért már a novemberi amszterdami zavargások előtt is kérdéseket tett fel magának a családja hollandiai jövőjével kapcsolatban.

“Az utcán nem látják rajtam, hogy zsidó vagyok, de a vezetéknevem egyértelműen zsidó. Általában optimista, boldog ember vagyok, de aggódom a gyermekeim miatt. Vajon biztonságban tudnak majd egyetemre járni? Mikor lesz túl késő elmenni, ha a dolgok rosszabbra fordulnak? Visszatértünk az 1930-as évekbe? Két nagyszülőm túlélte Auschwitzot. Még október 7-e után is azt hittük, hogy kibírjuk, a háború véget ér, és az antiszemitizmus végül elhal. Nem akartunk alijázni, itt akartunk maradni abban a reményben, hogy minden rendben lesz.

Úgy tűnik azonban, mintha a zsidóknak már nem lenne joguk Hollandiában élni, mintha már nem élhetnénk meg a saját identitásunkat. Én mindig azt hittem, hogy megtehetem. Sok páciensem azt mondja, hogy szégyelli, ami történik, és hogy imádkozik értem. Személy szerint nem tapasztalok ellenségeskedést a muszlim betegek részéről, de az igazsághoz tartozik, hogy nem is kapok tőlük támogatást. Remélem ugyan, hogy öt év múlva is itt leszek, de attól tartok, addigra már Izraelben leszünk mindannyian.”

Ugyanennek az éremnek a másik oldala mutatkozik meg azoknak a holland zsidóknak a tapasztalataiban, akik Izraelbe költöztek, és most már félnek visszamenni Hollandiába, még látogatóba is.

A negyvennégy éves fitneszedző, Daphna Kuhr 2000-ben vándorolt Izraelbe, és most a családjával Ramat Gan városában él. Januári hazalátogatásuk során antiszemita tapasztalatokkal „gazdagodtak”.

“Amikor egy vidámparkban voltunk, ismeretlen gyerekek megkérdezték, milyen nyelven beszélek a két gyerekemmel. Amikor elmondtam nekik, hogy héberül, az emberek elkezdtek minket szidalmazni. A gyerekek azt kiabálták az ötéves lányomnak, hogy ‘Free Palestine’.”

Nem ez volt az egyetlen incidens, amit Kuhr átélt. Egy gyorsétteremben Utrecht városában nem szolgálták ki őket, amikor a pult mögött dolgozó migráns fiatalok meghallották, hogy héberül beszélnek. Egy szállodában pedig egy palesztin származású recepciós azt mondta, hogy nem találja a foglalásukat, amikor észrevette, hogy izraeli állampolgárok.

“Egész közel hajolt hozzám és megkérdezte tőlem, hogy a férjem a hadseregben szolgál-e ” – emlékezett vissza Kuhr. Most azon gondolkodik, hogy bölcs dolog-e meglátogatni a családot és a barátokat a karácsonyi szünetben. Önmaga miatt nem aggódik – mivel magas és szőke, egyetlen önjelölt “zsidóvadász” sem gondolná, hogy izraeli -, de gyermekei nem beszélnek hollandul, és tudja, hogy a héber beszéd célponttá teszi őket.

“Édesanyám egy kis faluban él Hollandia déli részén; azt hiszem, ott minden rendben lenne. De én nem viszem a gyerekeimet Amszterdamba. November óta tudjuk, hogy ott elfogadott dolog az izraeliek és a zsidók gyűlölete. Nem kockáztatok” – mondta.

Zsidógyűlöletre nevelt gyerekek

Binyomin Jacobs holland főrabbi nagyon jól tudja, mit jelent „látható zsidónak” lenni. “Nem félek, de ébernek kell lennem” – mondja.

Jacobs az utcán többször kapott már rasszista beszólásokat, és az autósok gyakran rádudálnak, amikor elhaladnak mellette.

“A héten egy mecsetből kiabáltak rám. Ez volt az első, érdekes új tapasztalat” – mondta Jacobs szarkasztikusan. “A muszlim gyerekek néha halálra rémülnek tőlem – azt mondják nekik, hogy kivájom a szemüket, és odaadom az izraeli gyerekeknek”.

A rabbi fizikai erőszakkal is szembesült már. Dobáltak már be téglákat az ablakán, és egy alkalommal pedig egy autós megpróbálta elgázolni.

Jacobsnak nincsenek kétségei afelől, hogy ki a felelős a hollandiai zsidók romló helyzetéért.

“A helyzet nem olyan, mint a náci Németországban. A hatóságok nem antiszemiták. De ha egyetlen szót szólunk a zsidók elleni erőszakról, azonnal beszélgetést kezdeményeznek az iszlamofóbiáról, hogy eltereljék a figyelmet a valódi problémáról. Erős iszlám és baloldali politikai lobbi működik itt. Nem akarok túlságosan általánosítani, de a minap elővettem a számológépemet, és összeadtam, hány alkalommal kaptam a baloldaltól és a muszlimoktól támogatást. A végösszeg nulla volt.”

A politika is szerepet játszik Smole döntésében, hogy felgyorsította Izraelbe költözését.

“Mindent kiforgattak. A média és a politikusok az amszterdami áldozatokat tettesekké, az elkövetőket pedig áldozatokká változtatták. Néhány hónappal ezelőtt volt egy tüntetés a városomban, ‘Amersfoort a cionizmus ellen’ – jelszóval. Elmentünk, hogy biztonságos távolságból megnézzük. A 15 éves fiam azt mondta nekem: ’Anya, hogyan nevelhetném itt a gyerekeimet?’ Képzelje el, hogy egy 15 éves gyerek ezt mondja…”

Smole legidősebb fia már Izraelbe költözött. A lánya most kezdte el egyetemi tanulmányait, így Smole-ék ennek végeztével szeretnének Izraelbe vándorolni.

“De nem hiszem, hogy olyan sokáig itt maradunk. A férjem, Leo mindig is láthatóan viselte a kipát, de az Amszterdamban történtek óta sapkával takarja el. Általában itt Hollandiában aggódunk Izrael jólétéért, most pedig fordítva van; ez annyira irreális.”

“Lehet, hogy Izrael nem a világ legbiztonságosabb országa, de ott legalább a hadsereg és a rendőrség megvéd minket” – mondta. “Itt Hollandiában már nem érezzük ezt.”