Hogyan válaszoljuk a párizsi terrormerényletre? 

“Hiábavaló tagadni a fundamentalista iszlám és az erőszak közötti összefüggést.”

Az egyik legismertebb nőjogi aktivista és iszlám fundamentalizmus elleni mozgalmár, a szomáliai származású Ayaan Hirsi Ali, korábban holland parlamenti képviselő, jelenleg a Harvard Kennedy School kutatója, a 2007-ben megjelent “Infidel” (Hitetlen) című könyv szerzője. Legújabb könyve “Heretic: The Case for a Muslim Reformation” (Eretnek: a muszlim reformáció kérdése) címmel áprilisban jelenik meg a HarperCollins gondozásában.

Hirsi Ali a fenti címmel írt cikket a The Wall Street Journal-ben.

 

Írását azzal kezdi, hogy hiábavaló tagadni a fundamentalista iszlám és az erőszak közötti összefüggést.

Ami történt, nem elmeháborodott, magányos farkasként fellépő fegyveres banditák műve volt. Nem volt ez az „Iszlámtól idegen” gengszterek rémtette sem – az elkövetők tisztán kivehetően kiáltották, hogy Mohamed prófétáért álltak bosszút. Nem is volt ez spontán akció. A résztvevők előre átgondolt terv alapján cselekedtek, automata fegyverekkel és menekülési tervvel, melynek célja a maximális csapásmérés volt, a rémületkeltés, és az akció telibe talált… 

Ha van tanulság, amit levonhatunk ebből a hátborzongató fejezetből, az ez: nem számít fabatkát sem, hogy mit hiszünk mi az Iszlámról. Viszont ez a fajta erőszak, vagyis a dzsihád megmutatja, hogy az iszlámisták miben hisznek. 

A Korán számtalan felhívást tartalmaz a dzsihádra, de a Korán nem az egyetlen forrás. A dzsihád a mai Iszlámban nagyon is modern fogalom.

Az igazi huszadik századi „dzsihád-biblia”… az 1970-es évek közepén íródott: “A háború elmélete a Korán szerint” című könyv szerzője a pakisztáni S. K. Malik tábornok. A szerző úgy érvel, hogy mivel Isten, vagyis Allah a szerzője minden egyes szónak a Koránban, így a hadviselés ott lefektetett szabályai magasabb rendűek, mint azok a szabályok, amelyeket halandók állítottak fel. 

Malik értelmezése  szerint a koráni stratégia középpontja az emberi lélek – s nem valamely tényleges csatamező. A győzelem kulcsa, melyet Allah a próféta, Mohamed katonai hadjáratai által közvetít, az, hogy az ellenség lelkére kell csapást mérni. S a terror, a rémületkeltés a legtökéletesebb módszer arra, hogy az ellenség lelkére lesújtsunk. “A rettegés az a pont, ahol eszköz és cél találkozik”– írja Malik. A terror nem az eszköz, mellyel akaratunkat rákényszerítjük az ellenségre, hanem maga az akarat, amit rá kényszerítünk. 

Hirshi Ali szerint épp ezt érik el az iszlámisták, amikor „jogos erőszakról” szóló nézeteiket a nyugati társadalmak méltányolják.

Az iszlámban főbenjáró bűn Mohamed próféta képi ábrázolása, illetve bárminemű megsértése. A muszlimok természetesen szabadon hihetnek ebben, de miért kéne ezt a tiltást másokra ráerőltetni?… Az iszlámnak az 1400 éves történelmével és 1.6 milliárd hívével el kéne tudnia viselni egy francia szatirikus magazin néhány rajzát…

A nyugatnak meg kéne kívánnia a választ a muszlimoktól, legfőképp a diaszpórában élőktől erre a kérdésre: egy hívő számára mi sértőbb – a gyilkolás, kínzás, elnyomás, háborús cselekedetek, terrorakciók, melyeket napjainkban követnek el Mohamed nevében, vagy az a pár rajz, film és könyv, amelyek a fundamentalisták Mohamedről alkotott nézeteit gúnyolják?

A szerző szerint az iszlámisták nem ismerik el, hanem támadják a lelkiismereti szabadság jogát. Márpedig – írja – óriási a jelentősége annak, hogy a nyugat hogyan válaszol erre a támadásra.

Az nem válasz, ha azt mondjuk, csak pár lövöldöző orgyilkossal állunk szemben, akiknek semmi köze sincs ahhoz, amit olyan világosan hangoztatnak. A mai iszlámistákat egy politikai ideológia vezérli, ennek fundamentuma pedig az Iszlám alapító irataiban lelhető fel. Többé nem tehetünk úgy, minta lehetséges lenne elválasztani a cselekedeteket az eszméktől, amelyek táplálják őket.   

A Nyugat számára, mely eddig gyakran békülékenyen reagált a dzsihádista erőszakra, ez előremozdulást jelentene. Próbálunk a muszlim kormányfők kedvébe járni, akik a sajtónk, az egyetemeink, történelemkönyveink és  tananyagaink cenzúrázásáért lobbiznak. Ők tiltakoznak, mi meg fejet hajtunk. Társadalmunkban behódolunk a muszlim szervezeteknek. Kérnek minket, hogy ne húzzunk párhuzamot az erőszakos cselekedetek és az iszlám vallás között.  Próbálnak meggyőzni, hogy az övék egy békés vallás, s mi meg rábólintunk. 

S mit kapunk cserébe? Kalasnyikovokat Párizs szívében. Minél inkább behódolunk, minél többet cenzúrázzunk magunkat, minél békülékenyebbek vagyunk, annál durvábbá válik az ellenség. 

Egyetlen válasz létezhet a Charlie Hebdo munkatársai ellen elkövetett gyalázatos dzsihádista merényletre. A nyugati média és a politikusok –vallásosak vagy sem – kötelessége, a véleménynyilvánítás szabadságjogának megvédése, legyen szó szatíráról vagy bármi másról. A nyugatnak nem szabad fejet hajtania, nem szabad hagyni, hogy belénk fojtsák a szót. Egybehangzó üzenetet kell küldenünk a terroristáknak: a lelkünk sértetlen, s az általatok elkövetett erőszak nem tudja elpusztítani.

 

Mika Klára fordítása