Hogyan állítsuk el a vulkánkitörést?

Mint a vulkánkitörést követő lávafolyam, úgy zúdul a menekülő embertömeg a legkisebb ellenállás irányába, az Európai Unió leggazdagabb országai felé.

A Magyarországon átzúduló menekültáradat elsődleges forrása az iszlám világ szíve, Bagdad és Damaszkusz központtal. A két város, amely hajdan az iszlám civilizáció és az arab kultúra büszke fellegvára volt, most az iszlám legmélyebb válságának fészke.

A valaha itt létezett két ország, Irak és Szíria összeomlott, területük túlnyomó részén gyilkos bandáké a hatalom. Az élhetetlenné vált városokból és tartományokból már évek óta fut, ki merre lát. Egyedül Szíriában 11 millió ember menekült el lakóhelyéről, ebből 4 millió az országhatárokon kívülre sodródott. Ezek a hatalmas hullámok Európába csak most jutottak el. Az embertartalékok végtelenek, kiszámíthatatlan, hogy a tízmilliós nagyságrendű menekülttömegből hányan indulnak útnak – még ha tudjuk is, hogy a nincsteleneknek erre nem sok esélyük van.

A helyzet eddig kezelhetetlennek bizonyult: a véres konfliktusokat nem sikerült lecsillapítani, sőt, azok minden képzeletet felülmúló vérfürdőkbe torkolltak. A menekültáradatot sem sikerült feltartóztatni: a görög, a macedón és a szerb hatóságok után most éppen a magyar rendőrség dobta be a törülközőt: az autópályán menetelőket nem is próbálják megállítani, inkább segítenek, menjenek minél gyorsabban át az országon.

Mint a vulkánkitörést követő lávafolyam, úgy zúdul a menekülő embertömeg a legkisebb ellenállás irányába, az Európai Unió leggazdagabb országai felé.

Ezek a – túlnyomórészt protestáns kultúrában gyökerező – országok azért jutottak a jólét soha nem látott csúcsaira, mert kultúrájukban – a 20. század drámái után – a szolidaritás és az autonómia szintézisét sikerült kimunkálni. Felelősség önmagam iránt: autonómia; felelősség mások iránt: szolidaritás. Az ilyen „felnőtt” társadalom természetesen jóval hatékonyabban tudja építeni saját magát, mint az, amelyikben a mások rovására való gyarapodás, a belső konfliktusok és a bűnbakkeresés emésztik el az energiák jó részét.

Ezekben az észak-európai országokban 1945 (és főleg 1968) után a szolidaritás elve fokozatosan kiterjedt mindenféle kisebbségi vagy hátrányos helyzetűnek tekintett csoportra. Gyakorlatilag mindenki e csoportokhoz tartozott, aki a „fehér, európai, heteroszexuális férfi” kategórián kívül esett. (A zsidók teljesen különálló esetet képeznek, ők egyszerre áldozatok és bűnösök – „cionisták” – az uralkodó felfogás szerint.) Ekkor jelent meg a politikai korrektség, ami  a kisebbségvédelmi alapállás nyelvi megfelelője. 1968 békés forradalmát vélhetően ma még nem értékelik eléggé: a tekintélyelvűség kultúrája ekkortól fordult át végleg a szolidaritás kultúrájába.

Ez az új, messzire kiterjedő szolidaritási elv kötelezi most a gazdag és sikeres európai országok közvéleményét és vezetőit, hogy egy másik civilizáció válságának kárvallottjait befogadják.

Ez a másik civilizáció a bizalom elvét nem ismeri, csak a kemény parancs és az azonnali megtorlás nyelvén beszél, és könyörtelen elnyomó kultúrát működtet a fentebb említett kisebbségekkel szemben, melyeket az európai kultúra 1968 után felkarolt.

Ám a Damaszkuszból és Aleppóból Hamburg és Stockholm felé menekülők ilyesmin nem elmélkednek, őket az életösztön hajtja. Ha megkérdeznék őket, hogy miért akarnak egy „hitetlen” országban élni, alighanem praktikus válaszokat adnának: azért mert Damaszkuszban lebombázták a házukat és megölték több családtagjukat, viszont Hamburgban van egy testvérük, aki befogadja őket.

Értékekről és elvekről majd akkor esik szó, ha már megnyugodtak Hamburgban és lassan feltárulnak előttük a perspektívák. Nem az idegen nyelv és az ismeretlen szakma megtanulása lesz számukra az igazi kihívás, hanem egy olyan kultúra és értékrend elfogadása, amely élesen ellentmond az ő hagyományaiknak. Vajon elfogadják-e, hogy a gyereket vagy az asszonyt nem lehet szájon vágni, amikor azt „megérdemlik”? Hogy a miniszoknyás lányok nem “kurvák”, akiket nyugodtan meg lehet erőszakolni? Sőt, esetleg egy ilyen nő lesz a főnökük? Hogy a melegek, akiket odahaza bebörtönöztek vagy kivégeztek, itt az utcán „parádéznak”? Hogy a zsidók, akikről azt hallották, hogy “arab gyerekek gyilkosai”, itt szabadon járnak-kelnek és egy ujjal sem lehet hozzájuk nyúlni? Hogy a szomszédban mindenféle más vallás templomai működnek zavartalanul, tele bűnös „bálványszobrokkal”?

Mihez kezdenek a nagy otthontalanság érzésével azok az emberek, akiket úgy szocializáltak, hogy az ő vallásuk és szokásuk az egyedül érvényes és hiteles?

Vajon hogy fognak beilleszkedni a tolerancia és a pluralizmus kultúrájába azok a most bezúduló százezrek, akik az intolerancia és az egyetlen igazság kultúrájában nőttek fel? Avagy ezek a most érkezők, inkább középosztálybeliek lévén, fogékonyabbak lesznek a nyugati pluralizmusra?

Az eddigi tapasztalat azt mutatja, hogy az Európában élő moszlimok számottevő része megtanulja ugyan a helyi nyelvet, de kulturálisan nem tud „behódolni”. Gyakran moszlim dominanciájú városrészekben tömörülnek, ahol igyekeznek otthonról hozott kultúrájukat az utcára is kiterjeszteni.

A budapesti Keleti pályaudvar kövezetén fekvő, hazátlan emberek nyomorúsága érthető módon vált ki szolidaritást és segítő szándékot. Az önkéntesek által osztott élelem, ruha, jó szó a legnemesebb érzésekből fakad. És ami Magyarországon civil önkéntesek gesztusa, az tőlünk nyugatra hivatalos politika. Ám a menekültek (és gyerekeik) további sorsába jó eséllyel be van programozva az anómia – a saját életükben való otthontalanság – érzése és azt ezt követő lázadás indulata.