Hogy jutottunk oda, hogy nőket is felhívnának a Tórához?

Interjú Fináli Gábor rabbival

Hogy jutottunk oda, hogy nőket is felhívnának a Tórához?

Ami a zsidóság megélését illeti, a tradicionalizmus, a hagyománytisztelet mellett sokakban ott él az igény sokféle, különböző változásra is. De furcsamód ezzel párhuzamosan napjainkban a zsinagógai lét, a zsinagógába járás összeomlásának is tanúi lehetünk. Mi többek között ezért szántuk el magunkat ennek az apró lépésnek az esetleges bevezetésére, hogy reagáljunk ezekre a korábban sohasem látott párhuzamos trendekre. A neológiához legközelebb álló vallási irányzat, a konzervatív mozgalom  halachikus szakirodalmából hoztunk választ (a szöveg szerzői konzervatív környezetben nőttek fel, de ortodox rabbiként végeztek és post-denominational közösségeket építenek). Így az indoklás, erre az esetleges, apró változtatásra nem tőlünk származik, hanem külföldi, mérvadó, ortodox kötődésű és gondolkodású rabbiknak a véleménye, ez a vita már az ortodoxia egyes részeiben is tíz éve zajlik legalább, a neológiához legközelebbi konzervatív mozgalomban már lezárult jórészt, a nőket bevonni kívánó álláspont győzelmével, hosszú évtizedekkel ezelőtt.  A mi szándékunk reaktív jellegű, szerettük volna felrázni az apátiába süllyedt hitéletet, és újragondolni azt a máig meg nem indokolt pszeudo-ortodox folyamatot, ami a kilencvenes évektől „rabul ejtette” a neológiát. Szempontként hozhatom még fel a két reform közösséggel való együttműködéseinket, az esetleges közös istentiszteleteket, amelyek alatt a lehető legmesszebbre is „el szeretnénk  menni” a saját rendszerünkön belül. És ha már megemlítettük a reform mozgalmat, valóban a reform zsidó közösségek voltak az elsők a liturgia  egalitáriussá tételében, ott a nők már több mint fél évszázada olvashatnak Tórát. A  konzervatív közösségek többségében szintén van már női tóraolvasás a 90-es évek eleje óta, ha nem egyenesen női minjen tagság is. Itt emlékeztetnék mindenkit, hogy Schweitzer József, Domán István, Frőlich Róbert, Radnóti Zoltán, Róna Tamás főrabbik, mind tagjai ennek a szervezetnek, és mind azután váltak annak tagjává, miután ott megtörtént ez a változás és a nők részleges vagy teljes egyenlőséget kaptak.

Hogyan született meg önben ez a gondolat?

Ha egyszerűen fogalmazok, akkor azért, mert „így fair”. A zsidó vallásjogban a nemi szerepekről alkotott felfogás ókonzervatív, azok isteni tekintéllyel vannak kodifikálva. Ma már a mindennapi életünket ezekkel a törvényekkel szöges ellentétben éljük és minden adott nap ezen szabályok és rendeletek szellemiségének, vagy paragrafusainak konstans áthágása a norma. Kétség ne legyen, ezek ugyanolyan fontos szabályok, mint a kóserság, vagy a szombat. Én a koherens, egyenes, önazonos viselkedést tartom a legfontosabbnak, ha arra vállalkozunk, hogy továbbadni próbáljuk a hagyományt. Azok számára, akiket vissza akarunk hívni őseik hitére, önazonosnak és következetesnek kell feltűnnünk, különben az egész vallásosság csak színjáték és tettetés lesz a szemükben.

A nőkről beláttuk végre az elmúlt százötven évben, hogy szellemileg-mentálisan ugyanarra képesek, mint a férfiak. Ez a tény a velük kapcsolatos vallási, vallásjogi irodalom igen nagy részét szilánkokra töri. Helytállásukra pont a XIX. és a XX. század, a két világháború szolgáltatott igen erős bizonyítékot. A politikától a strandokig, a sportpályáktól, a hadszíntéren át a filmvászonig a nők, a női részvétel, a női test megjelenése, látványa, a női (ének) hang  mindennapossá és természetessé vált, az ingerküszöb felettébb eltolódott.. A legtöbb modern ortodox rabbi, ahogy a neológ rabbik és persze mindenki a progresszív zsidóság világában, nem küzd ezen trendek ellen, jár színházba, koncertre, van tévéje, elmegy strandra, táncol társas táncokat stb. stb., pedig a Sulchán Áruch és az azóta hasonló szellemiségben keletkezett irodalom értelmében erre semmilyen vallásjogi engedménye sincsen.

Vagyis olyan, mintha a nőkérdésben önmagukat tradicionalistaként feltüntető rabbik maguk sem hinnének abban, amit tanítanak. A zsinagógában istentiszteletkor van Sulhán Áruh, a zsinagóga ajtaján kívül nincsen. Pedig a Sulhán Áruh maga nem ismer ilyen megkülönböztetést, az egész életet akarja szabályozni. Senki sem áll a Sulhán Áruh alapján, legfeljebb a kirakatba teszi. Ez hiteltelen és ezért sem vonzó, ez pedig jól látszik a számokon.

„Elmúlt éjfél”. „A beteg már klinikai halott”, ezért bármit meg lehet tenni.

Így a második érv egyáltalán nem morális, filozófiai hátterű, hanem egyszerű marketing, „ki kell próbálni, mert ez vonzó lehet”. A zsinagógai közösségek „elöregedését” vissza kell fordítani,  meg kell próbálni a zsinagógába járó emberek átlagéletkorát lejjebb vinni. Ez egy öngerjesztő folyamat, mert ha a mérleg elbillenne, az magával vonzana egy sor apró és nagy volumenű változást a menedzseléstől a kiddusokig, a fal színétől a kulturális programokig.  Minden rabbinak tudnia kell, hogy a zsinagógába betévedő emberek nagy többsége önmagát, barátokat, régi ismerősöket, párt keresve tér be, és a kisebbség tart csak „ott”, hogy Istent vagy az élet nagy kérdéseit kutatja. Ennek szellemiségében kell beszélni. Ennek tudatában kell programokat szervezni, vagy ehhez kell szabni az istentisztelet liturgiáját is.  Persze a körzetek nagyobb pénzügyi mozgástere felettébb fontos volna a sikerhez, és ez is hiányzik ma. Hiába van jó ötlete valakinek, az alulfinanszírozottság, a megszokás kényelme sok szelet kifog a vitorlákból.

Mi változhatna még?

Erről most nehéz nyilatkozni. A tudáshoz juttatott, a tanításokkal felvértezett, eleven spirituális közösségek belső igényei fogják kijelölni  a változás esetleges útvonalait. A nők szerepe, mozgástere meg fog változni és el fog mozdulni a gyertyagyújtás, családi tisztaság, nyerstésztából levett papi tized (chálá) redukált parancsolataitól, vagy nem igazán tudom elképzelni a folytatást. Lássuk be, nem a feminizmus, hanem az általános apátia és az „alternatív” zsidó identitások a legnagyobb „ellenségei”, kihívói az ősibb megközelítésnek, a transzcendens alapú identitásnak.

A gyors változás lehetséges. Hadd hozzak példát egy a női kérdéstől független, mindent elsöprő változásra. Ez, az izraeli kiejtésre, azaz a héber nyelv szefárd (igazából marokkói) kiejtésére való átállás. Ez a változás a vasfüggöny leomlásával, a nyolcvanas években vette kezdetét. Mára az 50 év alattiak túlnyomó többsége, akár 90%-a ezzel a kiejtéssel olvassa az imáit, vagy bármilyen adott héber szöveget. Ez a folyamat 30 év alatt lezajlott. Ez a hagyomány logikájával és szabályaival tökéletesen ellentétes folyamat volt. Az apák hagyománya, a hely szokása ellen ment és mégis tiltakozás nélkül lezajlott.

Ez által minjenbe is beleszámíthatnak a nők?

A minjen tagság egy következő lépés. Bár a Rabbinical Assembly, a konzervatív mozgalom ernyőszervezete közösségeinek sokaságában már ez a változás is lezajlott. Mi még itt nem tartunk, hiszen ennek a mindössze szimbolikus és apró változtatásnak a felvetéséért is az állásunk elvesztésével fenyegettek meg minket. Mi alijáról, tórához való felhívásról, tóraolvasásról beszéltünk, ahogy a legkonzervatívabb ókori, középkori források is írják. Kohén, lévi, rabbi után, negyediktől akár nők is felhívhatóak. Mi ezt idéztük, erre hivatkoztunk. Ez még nem minjen tagság.

Ha a nők felmehetnek a Tórához, akkor fel is öltöztethetik a Tórát?

Felöltöztetheti a Tórát, fel is emelheti, viheti, vagy vonulhat körbe a Tórával, ugyanúgy, ahogy olvashat is belőle. Viszont, amikor beleszámítanak a minjenbe, akkor még több dolgot elvégezhetnek. A nők ilyen esetben rabbik is lehetnek, vagy imát is vezethetnek kántorként, akkor már mindenben egyenrangúak, például a ketubán, a házassági szerződésen is lehetnek tanúk.