Higgyünk-e abban, hogy valaha is megtanulunk imádkozni?

Érdeklődéssel olvasom Bíró Tamás legújabb útkereső cikksorozatát a Szombat oldalain. Örömömre szolgál, hogy legutóbbi részében szóba került, témává válik az imádkozás, mint a közösségi és spirituális létezésünk kulcsfontosságú eleme.

Cikkének egyik fő üzenete a szembenézés a keserű valósággal: a zsinagógába járók jelentős többsége nem érti az imát. Elhadarják, nem gondolnak bele, félreértik, vagy egyáltalán nem is értik a szövegét.

Hogyan reagáljunk erre a helyzetre?

Bíró Tamás cikkének válasza a belenyugvásé. Az imák még akkor is képesek összekovácsolni a közösséget és „élményt teremteni”, ha az emberek nem értik azokat. Valamivel később arról ír, ahogyan a hitközségnek, rabbinak „ki kell szolgálnia a különféle igényeket”. A cikk címe is ugyanezt a hozzáállást tükrözi: A liturgia felhasználóbarátságáról.

Szerintem azonban egy vallási öndefiníció – vagy akár útkeresés – nem lehet ennyire megalkuvó.

Hová lett a Tórának az ideálja? Az isteni tan, ami folyamatos szellemi fejlődésre készteti az embert? Ami a lelkünkben segít felfedezni a szent, isteni szikrákat? A kapcsolódást a Világmindenség Urához?

Idézet a cikkből:

“Kevés, igazán tanult rabbit leszámítva, az imádkozók csak szófoszlányokat értettek meg a nagyünnepi pijjutokból (liturgiai költeményekből), félmondatokat a zsoltárokból, kicsit hosszabb egységeket a mindennapi imákból és a Tórából. […] Baj, hogy így van? Nem.”

Dehogyisnem! Természetesen baj. Nem lehetséges másfajta választ adni erre a kérdésre. Nem szabadna lehetőséget sem adni annak, hogy egyáltalán felmerüljön bárkiben is a megalkuvás gondolata.

Akkor haladunk a Tóra és a Teremtő által kijelölt úton, ha minden egyes zsidó embernek ez a válasz természetes, akinek a vallásunkhoz bármi köze van.

 

Azért kaptuk a Tórát, hogy felnőjünk hozzá

Most, amikor ezeket a sorokat írom, Sávuot ünnepének a küszöbén állunk. Hamarosan megemlékezünk a Tóraadás különleges eseményéről. A Teremtő lejött, és átadta nekünk ezt a különleges kincsét. Egy egyedülálló útmutatóját, ami minden korban iránytűként szolgál arra, hogy hogyan találjunk vissza, saját magunkhoz és az Örökkévalóhoz egyaránt. Hogy hogyan fejlődjünk.

Nyilvánvaló, hogy nem azért adta a Tórát, hogy egyfajta „langyos víz” jellegű, alkalmankénti közösségi élményben részesítsen minket.

A reform irányzatok érdekes módon „progresszív”, vagyis „haladó” zsidóságnak szeretik nevezni magukat. Azonban ez a megnevezés félrevezető. Az igazi „progresszív zsidóság” az, amiben az egyén tud haladni, fejlődni. Épülni és közeledni a Teremtő felé. Amiben nem létezik a spirituális megrekedés, a lemondás fogalma (ahogyan a breszlevi Rabbi Náchmán híres mondása mondja: „Nincsen a világon semmi lemondás, feladás” [én sum jéus báolám klál]).

Nem az a haladás, ha a vallás építőköveiből, a tórai ideálokból hajlandóak vagyunk engedni, azért, hogy a saját – pillanatnyilag a kívánatosnál alacsonyabb – szintünkhöz ezáltal közelebb hozzuk azt. Mert az ilyen haladás az egyén szintjén: stagnálás. Hanem az, ha megtanuljuk értékelni a Tórát, mint tökéletes, isteni ajándékot, és megpróbálunk felnőni hozzá.

A hitközségnek és a rabbinak sem az az elsődleges fókusza, hogy a közösség igényeit kiszolgálja.

Természetesen érzékenynek kell lenni arra, hogy a közösség mit igényel, és segíteni kell a tagoknak bármilyen személyes problémájukban. A Tórát azonban nem(csak) erre kaptuk, hanem azért, hogy utat: víziót és inspirációt mutasson nekünk.

Aki abból indul ki, hogy mit igényel a közösség, és ehhez keressük meg a formát, az – meggyőződésem szerint – fordítva ül a lovon. A szellemi vezető nem egy kereskedelmi vállalkozó, aki a piaci igények felmérése után olyan termékkel áll elő, amire van kereslet. Neki kellene a közösséget inspirálnia, és megmutatnia, hogy merre lehet továbbhaladni!

 

Hogyan fejlődjünk az ima által?

Mindennek fényében térjünk vissza az eredeti kérdéshez: mi tehát a teendő? Mihez kezdjünk azzal, hogy a legtöbben nem igazán értik, nem értékelik az imáinkat?

A válasz egyszerű és prózai: tanulni kell.

Ha valaki rendszeresen jár imára, és képes a héber szöveget valamilyen szinten elmondani, az már be is bizonyította a saját maga számára, hogy igenis képes a fejlődésre.

Ha az átlagos, egyszerű imádkozót egy nem vallásos vagy nem zsidó ismerőse látná ima közben, jó eséllyel megdöbbenne: „nem is tudtam rólad, hogy ekkora Tóratudós vagy!”

Igen, a zsidó ima világába szóló „belépődíj”, a tanulópénz kicsit magas. Ahhoz, hogy egyáltalán a kezdő szintre eljussunk, komoly és rendszeres idő- és energiabefektetésre van szükségünk. Ez olyasvalami, amire igazán büszkék lehetünk!

Bölcseink előírták, hogy naponta háromszor imádkozzunk (ha csak mód van rá, közösségben). Arányaiban óriási időt szánunk erre az erőfeszítésre, és ha nem megy jól, óhatatlanul is szembesülünk saját szintünkkel.

Mindez kitűnő táptalaja a fejlődésnek és a továbbtanulásnak! Az ima a szellemi növekedés és a Teremtőhöz való közeledés egyik legfontosabb eszköze (a másik a Tóratanulás). Akiben van egy minimális tudatosság, az összerakja a képet, és levonja a következtetést: ha már amúgy is egy csomót tanultam az imáról, és egyébként is rengeteg időt belefektetek, akkor már miért is ne tölteném meg egy kis tartalommal?

A tartalommal való megtöltésnek pedig sok módja van. Igen, az egyik (a Bíró Tamás által is javasolt) saját anyanyelvű ima. Ha nem akarunk gyengébbek lenni az ugyan sokszor tanulatlan, egyszerű, de héberül imádkozni tudó zsidók tömegeinél, akkor ezt a szokásos imáinkon felül iktatjuk be, nem pedig a hagyományos liturgiát lecserélendő.

Egy másik mód a zene útja. Akinek jó a hallása, az egy isteni adomány, hogy a zenén keresztül az ima szavai egészen a szívéig tudnak hatolni. Napjainkban vég nélkül állnak rendelkezésünkre komoly minőségű, könnyen hozzáférhető dallamok a liturgiánkból és szent iratainkból. Ezekkel kell megtöltenünk a fülünket és a szívünket! Óriási érdem ez, különösen egy olyan korban, ahol a zene eszközét sokkal kevésbé nemes célokra is felhasználják (finoman fogalmazva).

Építsük a kapcsolatot a Teremtővel, és keressük a kapcsolatát az olyan embereknek, akik ebben már előrébb jutottak. Akár személyes mestert, akár könyvet, akár online tanítást.

És a legfontosabb: soha ne adjuk fel! Csak azért, mert hosszabb időn keresztül még nem sikerült kézzelfogható eredményt elérni, vagy mert túlságosan sok igénytelenséget érzékelünk a saját közvetlen környezetünkben, még ne adjuk fel a fejlődésbe vetett hitet! Idővel és a Teremtő segítségével bárki megtapasztalhatja, ahogyan a „találkozás” különleges pillanatai egyre gyakrabban érintik meg az embert, míg végül természetessé válnak, és áldást hoznak az egész életének minden napjára.

„Közel van az Örökkévaló mindenkihez, aki hívja – mindenkihez, aki igazában szólítja Őt.” (Zsoltárok 145:19)

A szerző a berlini ortodox rabbiképző hallgatója, az Orti.hu oldal szerkesztője.