Heller Ágnes: A zsidó értelmiség életformája a felszabadulás után*

1945-ben a zsidó értelmiségnek nem volt életformája. A családok többsége elpusztult, a csonka családoknál nem maradt családfő, családok fiatal reményei vesztek oda és a korábbi foglalkozások folytatására sem volt remény. Majdnem mindent előröl kellett kezdeni. Kivételek csak azok voltak, akik külföldről tértek haza, Nyugatról vagy Keletről. Ők többnyire kommunisták vagy szocialisták voltak, akik a háború utáni Magyarországtól reményeik valóra váltását várták.

A Magyarországon felszabadultak három csoportot képeztek. Az elsőhöz tartoztak azok, akik nem érezték magukat többé magyarnak s ugyanakkor meg akarták őrizni, illetve helyreállítani régi polgári életformájukat. Ők az első adandó alkalommal Nyugatra mentek, elsősorban Amerikába, de Ausztráliába és Kanadába is. Többnyire azok tehették ezt meg, akiknek nyugati bankszámlájuk volt, vagy akiket ott rokonaik vártak és fogadtak. A második csoportba azok, főleg fiatalok, esetleg éppen még gyerekek tartoztak, akiknek vagy semmi közük nem volt a magyarsághoz, vagy teljesen árvák maradtak. Ezek cionisták lettek, s többségük 1948-ig Palesztinába alíjázott. Azok, akik maradtak, nagyobb számban értelmiségiek lettek és belőlük került ki a háború utáni zsidó értelmiség egyik típusa.

Magyarországon maradtak a zsidó polgári értelmiség maradványai közül azok is, akik ott akarták folytatni, egy jobb, polgári világ reményében, ahol abbahagyták. Így például Zsolt Béla, aki a Haladás című, igen színvonalas polgári hetilapot szerkesztette, egészen viszonylag fiatalkorú haláláig. Az úgynevezett „fordulat évével” ez az opció elvesztette bázisát.

A zsidó értelmiség nagyobbik része azonban azokból tevődött össze, akik a Kommunista Párthoz, illetve, ha fiatalok voltak, a MADISZ-hoz csatlakoztak. Ezek nem érezték zsidónak magukat, hanem magyarnak, de leginkább internacionalistának vagy éppen mindkettőnek. Közöttük találunk olyan írókat, akik már a háború előtt is nevet szereztek maguknak, mint  Déry Tibor,  Zelk Zoltán, vagy Karinthy Ferenc. Moszkvából tért haza Lukács György és Révai József is. A fiatal kommunista értelmiség egyenesen az iskolapadból került fontos pozícióba, például a Szabad Népnél, mint Méray Tibor, Kende Péter, Kornai János, Gimes Miklós. De volt egy náluk kissé fiatalabb generáció is, melyhez Litván György vagy Kardos (Pándi) Pál is tartozott. Ezek a fiatal emberek igaz hívők voltak, eszméért éltek, egy közösségben éltek, melyben jól érezték egy ideig magukat.

A zsidó értelmiségiek köréhez számíthatók azok is, akik vagy megélhetési kommunistaként szereztek befolyást, vagy az antiszemitizmustól való félelmükben csatlakoztak a kommunista Magyarországhoz, mint oly sokan a Zsidó Gimnázium volt tanárai közül (Waldapfel József, Trencsényi Waldapfel Imre, Turóczi-Trostler József).

Végül, de nem utolsósorban, ott voltak a zsidóságukhoz ragaszkodó tudósok, többnyire a Rabbiszeminárium  tanárai, mint Scheiber Sándor vagy Szemere Samu. Ők továbbra is a hagyományőrző  zsidó életformát élték.

Körülbelül így festett a magyar zsidó értelmiség keresztmetszete 1945-től 1953-ig.

1953-ban egy új korszak kezdődött, mely 1958-ban zárult le.  Ez volt a megpróbáltatások és a próbáratétel időszaka a kommunista zsidó értelmiség számára. Ekkor derült ki, hogy ki volt megélhetési kommunista, ki csatlakozott a párthoz az antiszemitizmustól való félelmében, s ki várt tőle igazságot, igazságosságot, megváltást és igazi közösséget. Nos, a magyar zsidó értelmiség nemcsak jóval számarányán felül fordított hátat a „valóban létező” szocializmusnak, mind az Írószövetségben, mind más intézményekben, hanem egyesek közülük kockára is tették szabadságukat, sőt, még az életüket is. Többen Nagy Imre körül csoportosultak. Litván György egyenesen Rákosi szemébe mondta, hogy tűnjön el a közéletből.

A forradalom leverése utáni megtorlás is jóval számarányán felül sújtotta a magyar zsidó értelmiséget. Gimes Miklóst kivégezték, Déry, Eörsi, Litván és mások éveket töltöttek börtönben. Másokat (mint jómagamat) fegyelmi úton távolítottak el egyetemi állásából. Számosan a megtorlástól tartva disszidáltak, mint Kende Péter vagy Méray Tibor.      .

1958-tól az amnesztiáig bezárólag tehát, új korszak kezdődött, mely körülbelül 1967-68-ig tartott. Ezt a korszakot a Magyarországon maradt, de „szabad”, vagy börtönéveit letöltött zsidó értelmiség zömének a közügyektől való visszavonulása jellemezte. A visszavonulás az idősebbek esetében (Déry) a polgári életforma megújításához vezetett, a fiatalabbak egy része számára pedig (Hanák Péter, Kornai János) egy ilyen életforma kialakításához. Az élet a család és a szakma körül rendeződött. Többségük már korábban is családos volt, de életformájuk korábban nem a család köré épült. Kornai János önéletrajzában leírja, hogyan szabadult meg a marxista nyelvhasználattól, hogyan tanulta meg a „nyugati” közgazdasági nyelvet, hogyan kezdett már ebben az új nyelvben gondolkozni.  De ha nem is mindenki volt ennek, Kornaihoz hasonlóan, tudatában, s nem is minden fordulat  volt ilyen radikális, korábban vagy későbben voltaképpen mindenki elkezdett egy új nyelven beszélni. Végül már a korábbi kommunista zsidó értelmiségiek közül alig valaki vallotta magát „internacionalistának”, inkább a magyar értelmiséghez tartozónak.

1967 újabb döntő fordulatot hozott az én generációm zsidó értelmisége egy részének életében és gondolkodásában. A rádióra tapadt füllel figyeltük a hatnapos háborúról érkező híreket. Akkor tudatosodott bennünk, hogy Izrael léte és biztonsága a mi létünk és életünk egyik alappillére. Akkor kaptuk vissza zsidóságunkat, akkor váltunk „magyar zsidókká”. Persze, voltak olyanok, akik sosem vesztették el zsidó azonosságukat, de ezek többnyire hagyományőrző zsidók voltak.

1968 volt a másik fordulópont, most már egy nálunk fiatalabb generáció életében és gondolkodásában is. Pontosabban szólva, két ’68-ról beszélhetünk. Az egyiket az új gazdasági mechanizmus bevezetése jellemezte, a másikat a párizsi „újbaloldal” megjelenése. A Prágai tavasz és az „emberarcú szocializmus” kísérlete, továbbá e kísérlet elbukása pedig mindkettőt. A reformban bizakodó, de a rendszerrel 1956 után sem szakító, zsidó szakértelmiség aktívan vett részt az új gazdasági mechanizmus előkészítésében és gyakran osztotta is az ehhez fűződő illúziókat. Egynéhány, lassan „ellenzékivé’ formálódó, marginális csoport, melyben szintén nagy számban vettek részt zsidó értelmiségiek, részben a párizsi hatvannyolc ígéretében bizakodott, másrészt a „emberarcú szocializmus” vereségéből levonta azt a következtetést, hogy a rendszer megreformálhatatlan. Míg 1967, a hatnapos háború, generációm egy részének identitását változtatta meg, addig 1968 sokunknál lassú, de radikális világnézeti átrendeződéshez is vezetett. Továbbá életforma változáshoz is kapcsolódott, elsősorban a fiatalabb generáció – többek között Haraszti Miklós vagy Dalos György – esetében.

Az 1969-es év jelzi a rendszerváltozás előtti utolsó, de igen hosszú korszak kezdetét, mely Aczél György nevéhez fűződik. Aczél volt a Kádár-korszak egyetlen magas pozíciót elfoglaló, zsidó származású tagja, de „káderpolitikájában” származása nem játszott szerepet. Illyés és Csurka, Lukács és Déry egyaránt fontosak voltak számára. A zsidó szakértelmiséget ez a politika éppen úgy lélegzethez juttatta, mint a szakértelmiséget általában. Ám azok közül, akik ezzel a renddel sem békültek meg, hanem borsot törtek a rezsim orra alá, megint számarányuk feletti mértékben sok volt a zsidó származású értelmiségi, mint a „Lukács-iskola”, az úgynevezett „Lukács-unokák” (Kis János és Bence György), vagy a már említett Dalos és Haraszti.

Ez a történet azonban  már nem erre az előadásra tartozik.

* A szöveg egy előadás írott változata.