Heisler András – Zsidókra volna szükség

Írta: Heisler András - Rovat: Politika, Történelem

Zsidókérdés 1917 – “Zsidókérdés” 2017

Száz éve, 1917-ben jelent meg a nevezetes zsidókérdés vita a Huszadik Század című folyóirat hasábjain. Ebből az alkalomból a Szombat az alábbi körkérdést intézte a magyar szellemi élet több mint hatvan képviselőjéhez.

Száz év elteltével a „zsidókérdés”, még inkább annak „megoldása” már csak idézőjelben használható fogalmak. Így ma, ehelyett azt kérdezzük:

– Hogyan jellemezné ma zsidók és nem zsidók (bárhogy is definiáljuk e csoportokat) együttélését a mai Magyarországon?

– Az elmúlt száz év és a jelen ismeretében, kinek miben kellene változtatni ahhoz, hogy a helyzet javuljon?

Körkérdésünkre, szerkesztőink reflexióit nem számítva, harmincnyolc válasz érkezett, melyeket decemberijanuárifebruári és márciusi nyomtatott számainkban olvashatnak. Online kiadásunkban hétről-hétre egy-egy írást közlünk a beérkezettekből.

Heisler András (MTI Fotó: Kallos Bea)

A Huszadik Század százéves körkérdésének emlékére teszi fel a Szombat a kérdést, milyen ma a viszony Magyarországon a zsidó és nem zsidó honpolgárok között és mit kellene tenni, hogy „a helyzet”, vagyis, ha jól értem, ez a bizonyos viszony jobb legyen.

A kérdésre lehet egyszerűen is válaszolni: a zsidók és nem zsidók közötti viszony kialakulásához elsősorban zsidókra, több zsidóra volna szükség.

Viszonyról ugyanis elég nehéz beszélni, ha nincs két olyan jól elkülöníthető fél, akik között valódi viszony keletkezhetne. A magyar zsidóság erősen asszimilált, elsöprő többségük keveset tud és nagyon kevés érdeklődést tanúsít sajátos, szerteágazó hagyományai iránt. Azaz alig különülnek el nem zsidó társaiktól.  Zsidóvá szinte mindenkit elsősorban saját családtörténete tesz. Pontosan ezért okoz folyamatos konfliktust, ha a többségi közösség történelmének „hivatalos” elbeszélése a családi emlékeket megkísérli megváltoztatni, kilökni, vagy éppen kitörölni magából. A konfliktusoknak mondott helyzetek többsége ezért emlékezetpolitikai jellegű, amin túl szinte semmiben nem különböznek ennek a közösségnek a tagjai a jellemzően nagyvárosi, elsősorban budapesti, középosztályos értelmiségiek egyéb csoportjaitól. Persze vannak kivételek, de a százezres magyarországi zsidóságnak ez csak töredéke.

Az antiszemitizmus azonban kétséget kizáróan létrehoz valamiféle szolidaritást a közösségen belül. Megfigyelhető, ha nő az antiszemitizmus, a kohézió is nő a közösség tagjai között.  Izraelnek, a zsidó államnak a léte pedig minden zsidó számára fontos, s akkor is személyes kérdés, ha csak felszínes ismeretei vannak róla. A tágabb magyar közvéleményhez hasonlóan a zsidó közösség többsége is inkább csak Izrael harcait figyeli, s közben nem ismeri mélyebben, mi is valójában ez a hely, milyen társadalmi folyamatok zajlanak benne. Sőt, vannak zsidók, akik idegennek érzik, és meg sem akarják igazán ismerni azt. A többség számára azonban fontos Izrael biztonsága, de közben sokan hasonlóan viszonyulnak Izraelhez, mint a Hegedűs a háztetőn rabbija a hatalomhoz: a cárra áldást kell mondani, tartsd meg, Isten, minél tovább és minél távolabb.

Tehát kétségtelenül van a zsidók között valamilyen összetartó erő, amelyet nevezhetünk akár sorsközösségnek is. Ez egyszerre tud nagyon sok és eléggé kevés lenni.

A sorsközösség gyakran elég határozott és erős összetartó erő, amire azonban rá kellene épülnie egy újra elsajátított, vagy akár újraértelmezett hagyomány közösségének. Az antiszemitizmus elleni fellépés, vagy Izrael kohéziós ereje fontos, de ma már kevés: vonzó kínálattal kellene kiállnunk a zsidó közösségi piacra, nézd, ez is a zsidóság, ebbe is bele lehet kapaszkodni, s tovább írni egy sok ezer éves történet fonalát. Persze ehhez hitelesség is kell. Ma azt látom, egyes szervezetek vonzó kínálatot tudnak felmutatni, egyre hiteltelenebbül, míg saját házunk táján a hitelesség nő, de a vonzás kevéssé erősödik.

Ebben a térben a MAZSIHISZ feladata rendkívül bonyolult. Meg kell őriznie felekezetünk tradícióit, fenn kell tartani intézményeit, s mindeközben érdekképviseleti feladatait azért kell jól ellátnia, hogy képes legyen biztosítani taghitközségei számára az érvényes, az aktuális vallási ajánlatok széles lehetőségét. Folytatni őseink hagyományát, vagy a hagyomány újraértelmezését.  Mindeközben számolni kell azzal, hogy lesznek, akik majd nem nálunk, hanem más vallási mozgalmakban találják meg vallási otthonukat. Ez önmagában még nem baj, de ha nem tesszük magunkat eléggé vonzóvá, vagy akár befogadóvá, akkor a MAZSIHISZ legitimitása a jövőben nem megengedhetően, de csökkenni fog. A Bálint Háznak, a Gólem Színháznak, a Somernek, a cionista vagy az informális oktatással foglalkozó szervezeteknek, meg a többieknek kell megteremteniük azt a civil közeget, amely a zsinagógák mellett és körül nyújt azonosulási felületet a magyar zsidó sors- és hagyományközösségének. Nekünk, a „nagy szervezetnek” pedig partnerséget ebben kell vállalnunk. Zsinagógáinknak nyitva kell állniuk a betérni szándékozók előtt: a próféta szavaival, az imádság házaivá kell válniuk minden népek számára.

Ahhoz, hogy zsidók és nem zsidók valódi viszonyáról beszélhessünk, ilyen közösségről álmodunk, mert ez a fajta otthonosság lenne az előfeltétele a sokszínű, eleven, virágzó, XXI. századi magyar zsidóságnak, a zsidó jövőnek.

támogatás

Címkék:Huszadik Század, Zsidókérdés 1917 – “Zsidókérdés” 2017