Heisler András: A „Síp utca” monopóliuma megszűnt

A Szombat áprilisi számában körkérdést intéztünk a magyar zsidó közélet néhány szereplőjéhez illetve jó ismerőjéhez arról, honnan hová jutott a magyar zsidóság 25 év alatt.

Az alábbi négy kérdésre kértünk választ:

• Milyen folyamatok zajlottak le a magyarországi zsidóság körében a rendszerváltás óta, milyen eredményeket könyvelhet el, és milyen kudarcok érték?
• Változott-e a közösség identitása, mentalitása, közérzete, intézményei, önszerveződési képessége, érdekképviseletének hatékonysága?
• Miben bíztak negyedszázada, milyen vízióik voltak, mi valósult meg, és mi az, ami ma is hiányzik?
• Milyen perspektívákat lát ma a magyarországi zsidóság előtt? Lesz-e, s ha igen, milyen lesz a magyarországi zsidó közösség negyedszázad múlva?

Az alábbiakban Heisler András, a Mazsihisz elnöke reflexióit közöljük.

Alapvető változásként értékelem, hogy a „Síp utca” korábbi monopóliuma megszűnt. Ez meghatározza az egész közösség jelenlegi és jövőbeni fejlődését. Ma már több, egymástól és a Mazsihisztől is függetlenül működő hitközség mellett civil zsidó szervezetek tucatjai dolgoznak a zsidóságért. Ez önmagában is eredmény, a sokszínűség erőt adhat a közösségnek. A civil szervezetek saját működési területükön az elmúlt évtizedben már fontos eredményeket tudtak felmutatni. A legnagyobb zsidó szervezet (Mazsihisz) a huszonöt esztendő előtti állapotához képest ma sokkal nyitottabban működik, zsinagógáit, intézményeit képes volt felújítani.

Súlyos kudarc azonban, hogy az elmúlt negyedszázad során a szervezetek képtelenek voltak az együttműködésre, sok esetben egymást konkurensnek, s nem potenciális partnernek, vagy szövetségesnek tekintik. A nagyobb hitközségek az elmúlt évtizedben hibásan, egy-egy politikai párt közelébe pozicionálták magukat és ezzel az egymással való – egyébiránt sem problémamentes – kooperáció lehetőségét drasztikusan csökkentették.

Izraelhez való viszonyunk mindenképpen változott. Ma a zsidó közösség közelebb érzi magát a zsidók államhoz. Közérzetünket az antiszemitizmus erősödése meghatározza, de legalább ilyen súllyal bír a már említett szervezetek közötti együttműködési készség hiánya. Az önszerveződés létező jelenség, ám súlyos korlátot jelent a civil szervezetek alacsony infrastrukturális háttere és forráshiánya. A jogtalanul elvett közösségi ingatlanok utáni járadék fontos forrása mindhárom államilag elismert zsidó hitközségnek (Mazsihisz, Orthodoxia, EMIH). Annak automatizmusa azonban olyan kényelmi pozíciót jelent mindegyikük számára, ami a szervezetek önfenntartó képességének kialakulása ellen hat. Érdekképviselet vonatkozásában elfogult vagyok: az elmúlt másfél évben a Mazsihisz munkája révén a zsidóság érdekképviseleti tevékenysége komoly mértékben javult.

Szabad vallásgyakorlás, zsidó reneszánsz, új források, virágzó közösség. Ezek voltak a vízióink. Sok tekintetben történtek is előrelépések, de lehetőségeinket nem használtuk ki, és ez súlyos történelmi hiba. A Mazsihisz (korábbi) monopóliumra való törekvése, az értelmiség távolmaradása, az adományozási kultúra stagnálása, a zsinagógák üressége, a hitközségek és civil szervezetek együttműködési képtelensége nehezítette a fejlődést. Szervezeteink képtelenek, vagy csak rendkívül kis mértékben növelni az aktivitásukhoz szorosan kötődők körét.

A zsidó közösség infrastrukturális háttere ennek ellenére óriási mértékben javult. Fontos a zsidó oktatásban résztvevő szervezetek fejlődése, az oktatási rendszer megléte. Tény, hogy színes zsidó élet zajlik Magyarországon, azonban nem elhallgatható, hogy ezeken a rendezvényeken mindig ugyanaz a szűk kör jelenik meg, valódi bővülés alig tapasztalható. A zsidó értelmiséget egyik hitközség sem tudta nagyobb számban megszólítani. A hitélet, a minjenek fenntartása szinte mindenhol gondot, vagy komoly erőfeszítést igényel – s ebben nincs valódi különbség a zsidó vallási irányzatok között. Leginkább a szervesen működő, egyre bővülő létszámú és öntevékeny zsinagógai közösségek hiányoznak, miközben a szervezetek belső problémáikkal és a résztvevők egyéni érdekeivel vannak elfoglalva – a valódi közösségépítés helyett.

A magyar zsidóság válaszút előtt áll. Vagy képes a magyar történelmi tradíciókat hordozó orthodox és neológ mozgalmakat erős irányzatokként működtetni, vagy egyre jelentősebb területeket kell átadnia a rendkívül agilis és virulens nemzetközi Chabad mozgalomnak. Huszonöt év múlva egy erős neológ mozgalmat szeretnék látni, olyat, amely vallásgyakorlatának megváltoztatása nélkül képes lesz betagozódni valamely erős nemzetközi zsidó vallási mozgalomba, s egy megújult orthodoxiával történő együttműködésben a jelenleg aktív közösség létszámának megduplázódását remélem. Ezzel párhuzamosan az un. szekuláris zsidóság létszáma csökkenni fog, mindenképpen nagyobb mértékben, mint a valláshoz kötődők bővülése. Vagyis az asszimilációban jelentős létszám fel fog oldódni. Huszonöt év múlva a Holokauszt által leginkább sújtott vidéki közösségek száma is redukálódhat, s a szórványok a nagyobb helyi közösségekbe integrálódva fognak majd közösséget alkotni. Meggyőződésem, hogy huszonöt év múlva is lesz zsidó élet Magyarországon, s nekünk zsidó vezetőknek nagy a felelősségünk abban, hogy az milyenné alakul.