Hébertől héberig

Zsidó utónévadás Magyarországon

Ha hitelt adnánk az Üstökös e 1882. decemberi karikatúrájának és sok korabeli hasonlónak, azt hihetnénk, hogy a 19. század utolsó harmadában Rákóczy Jakabok és Hunyadi Iczigek flangáltak a pesti flaszteren, azon tanakodva, vajon a Széchenyi-szobor eredetijének mi lehetett a magyarosítás előtti neve (vélhetőleg azt sugallva, hogy mindenki, aki sikeres, közülük kellett kikerüljön).

A Jókai alapította Üstökös a hatvanas években ugyan a zsidók emancipációja, a kilencvenes években pedig a zsidó vallás recepciója mellett tört lándzsát, a közbeeső évtizedekben azonban korántsem tartózkodott a zsidók rovására elkövetett, a kor szellemének megfelelően olykor durva tréfálkozástól. A kifejezetten zsidóellenes Bolond Istókkal közös gúnyolódásának tárgyát az képezte, hogy szerintük az újgazdag zsidók a magyar történelem legfényesebb lapjairól választanak maguknak magyarosított nevet, miközben félreismerhetetlenül zsidó utónevük ékesszólóan árulkodik magyarosodásuk őszintétlen, színlelt voltáról (Losonczi, 2014), A rosszindulatú karikatúrák azonban a számunkra leginkább azért érdekesek, mert az általuk leleplezni kívánt jelenség nemcsak hogy nem létezett, hanem éppen az ellenkezője volt igaz.

A zsidók névviselésével kapcsolatos élcelődést az évtized elejétől két körülmény erősítette fel: egyfelől az, hogy az Országgyűlés 1881-ben a névváltoztatás költségét egytizedére csökkentette, amikor annak bélyegilletékét öt forintról 50 krajcárra vitte le (ezzel 13-szorosára emelve a magyarosítások éves számát), másfelől az 1882 Pészachja után lábra kapott tiszaeszlári vérvád. A történelmi nevek felvételét akkoriban ugyan nem tiltotta törvény vagy rendelet (Karády–Kozma, 2002), tehát akár létezhetett volna is az élclapok által elrettentőként vizionált helyzet, ám a névváltoztatások dokumentumai azt mutatják, hogy igen kevés zsidó élt ezzel a lehetőséggel. A Magyar Családkutató Egyesület által számon tartott 167 844 névváltoztatás között Rákóczy nevű zsidót hiába keresnénk, a 96 Rákóczira magyarosító állampolgár között egyetlenegy zsidó akad csupán, az 56 Bercsényire magyarosító közül pedig három az izraelita. A 243 Hunyadiból nyolcan zsidók, zömmel kiskorúak és budapesti lakosok, míg a nem zsidók között – amint a többi történelmi név esetében is – feltűnően sok a csendőr, akikhez a Hunyadi név választásában igen sok vasutas és egy rendőr is csatlakozott.

Talán ennyi példa alapján is meggyőzően kiviláglik, hogy a történelmi nevek felvételét – akár önként, akár némi belügyminisztériumi beavatkozás révén – inkább kerülték a dualizmus korának zsidó állampolgárai. Ám ahogyan látni fogjuk, az idő előrehaladtával hivatalos irataikban mindinkább visszaszorultak az egyértelműen héber és/vagy jiddis utónevek is. Mi több, a hangsúlyozottan magyar – honfoglalás kori, Árpád-házi, politikai vagy irodalmi kiválóságokhoz köthető – utónevek adása bizonyíthatóan befolyásolta a családnév-magyarosítási hajlandóságot, más szóval a névadás gesztusa egyszerre szolgált a társadalmi beilleszkedés jelzéseként és programjaként.

Bár az utónévadás a családok egyik legszemélyesebb magánügyének tűnik, a zsidók esetében az országló hatalom rendelkezései és a zsidó hagyományból származó kötöttségek egyaránt befolyásolták. A tradicionális zsidó személynevek a prebiblikus és a biblikus korból, valamint a szétszóratás idejéből származnak. A legrégebbiek a természeti – állat-, növény-, anyag-, tárgy-, tulajdonság-, rokonság- vagy természeti jelenség- – nevek, valóban csak kiragadott példaként: Ari (oroszlán), Jónás (galamb), Debóra (méh), Lea (antilop), Ráhel (bárány, anyajuh), Cippóra (madár), Ádám (föld, ember), Éva (élet), Anna (kegyelem), Dávid (szeretett), Sára (fejedelemasszony), Eszter (csillag). A biblikus korban ezek mellé társultak a nyelvészek által teoforikusként, azaz istenhordozóként nyilvántartott nevek, így a János (Isten kegyelmes), Judit (zsidó nő), Erzsébet (Isten esküje), Dániel (Isten a bírám), Éliás, Illés (Isten az Istenem) – hogy csak a legismertebbek magyar változatait említsük. (Hajdú, 2002) Végül a diaszpórában a zsidók által beszélt helyi nyelvek, így Közép-Európában a jiddis mindennapos használata alakította tovább a zsidó személynév állományt.

A zsidó hagyomány értelmében mindkét szülő választhatott nevet, ám az úgynevezett „névöröklés” csak már elhunyt hozzátartozókra vonatkozott (így általában átugrott egy nemzedéket, ezzel is konzerválva a hagyományos névkészletet). Az elhunyt apa fia apja személynevét kapta, sógorházasság (levirátus) esetén pedig a második férjtől született fiú az első férj nevét vitte tovább. A névadást befolyásolhatta a születés és valamely ünnep egybeesése, mely esetben a név az ünnepre utalt (például a Purim idején születetteknél az Eszter és a Mordeháj), illetve a tiszteleti névadás keretében az újszülöttnek adhatták-adhatják híres rabbik, kiemelkedő zsidó személyiségek nevét is. E szokás 20. századi különleges esete az „emlékmécses gyerekek” névadása, azoké az 1945 után született lányoké és fiúké, akik egy meggyilkolt hozzátartozó nevét kapták – és nemritkán ezzel együtt mindazokat a lelki terheket, amelyeket a holokauszttrauma teljes vagy részleges feldolgozatlansága okozhat (Wardi, 1995). A személynevet zsidó szokás szerint megváltoztathatták (illetve új, pozitív jelentésű nevet adhattak) abban az esetben, ha valaki nagyon súlyos beteg lett, hogy ez is elősegítse a gyógyulását – ilyen névnek számít például a Chájim és Chájá (élet), Rafael (Isten meggyógyít), Azriel (Isten a segítőm).

Minden vallásos zsidónak volt és van egy zsinagógai, szent nyelvű neve: „minden zsidó felvételekor külön héber szent nevet kap” (Fényes, 1899). Ez azonban attól kezdve, hogy megjelent II. József 1787. július 23-i rendelete a zsidók névviseléséről, már nem volt elég. Ahogyan az uralkodó korábbi, 1783-as rendszabálya megtiltotta a héber és a héber betűkkel írt zsidó-német nyelv használatát minden hivatalos iratban, a névrendelet kötelező kételemű, német (hangzású és írásmódú) családnév viselését írta elő zsidó vallású alattvalói számára: „1788. január 1-tõl kezdve a körülmetélkedési és születési könyvek kivétel nélkül német nyelven vezettessenek, és minden megszületett, elhalálozott és házasságot kötött ne másként, hanem a német utónévvel és a mindenkorra meghatározottként felvett nemzetségnévvel jegyeztessék be.”

II. József rendeleteinek visszavonása és halála után e népszerűtlen intézkedése is érvényét vesztette, ám mivel összhangban állt a magyarországi társadalomba beilleszkedni szándékozó zsidók kora 19. századi nyelvi törekvéseivel – a nem szent zsidó nyelvről, a jiddisről németre való áttéréssel –, a személynévadásban továbbra is szerepet játszhatott. A változást e téren a reformkor magyar nemzeti felbuzdulása hozta magával, amikor a magyarországi zsidó értelmiségiek első nemzedéke ékes német nyelven kampányolt a magyar kultúra terjesztése és felvirágoztatása mellett – s ez alól a személynevek sem jelentettek kivételt.

Az újabb fordulatot a személynévadásban a millenniumi ünnepségek közeledte és a kulturális homogenizációt minden eszközzel biztosítani kívánó „Bánffy-terror” jelentette: az 1894. évi XXXIII. tc. 20. §. értelmében, mivel az állami anyakönyvek magyarul voltak vezetendők, az utóneveket is az állam nyelvén kellett bejegyezni. Bár ezek az előírások elsősorban a magyarosításnak addig ellenálló nemzetiségek névhasználatát szándékozták befolyásolni, hatásuk óhatatlanul megmutatkozott a zsidó nevek terén is: hiába nevezték (volna) például a szülők Babette-nek lányukat, a rendelethez csatolt lista alapján ettől kezdve csak Borbálaként lehetett anyakönyveztetni.

A helyzetet tovább bonyolította, hogy e személynevekhez számos családban még – gyakran jiddis – becenév is társult. Hogy ez olykor mennyire áttekinthetetlen kavarodást teremtett, jól példázza Leicht Ferencnek, a Centropa nemzetközi internetes adatbázis egyik interjúalanyának visszaemlékezése: „A néhai nagyapámat, aki Lipót volt, valami rejtélyes okból nem Lipi bácsinak, hanem Pali bácsinak hívták. (…) Amikor én születtem [1929-ben], és be kellett az anyámnak diktálnia a nevemet, Ferencet diktált be, mert lett volna egy ilyen nevű apai nagybátyám, ha nem halt volna meg fiatalon tüdőbajban. Igen ám, de ahogy én megszülettem, öt napra rá meghalt az anyai nagyapám, a Lipót bácsi. És nyolcnapos koromban, körülmetéléskor megkaptam az ő héber nevét. Tehát a héber nevem azonos a nagyapáméval, akárcsak ő, én is Jehuda Árje lettem, de a magyar nevem, a Ferenc egy rég halott, általam nem ismert nagybátyám neve. (…) De mivel én voltam az első unoka, ezért a család, a nagynénéim, mindenki Palinak hívott engem. Olyannyira, hogy az elemi iskolai bizonyítványomba Leicht Pálnak voltam beírva, mert nem kérték a születési bizonyítványt, mivel mindenki ismert. Én magam is azt hittem, hogy engem úgy hívnak. Csak amikor polgári iskolába mentem, és elhoztuk Keszthelyről a születési bizonyítványt, akkor derült ki, hogy nem az a nevem.” (Leicht, 2004)

Jóllehet a családnevekkel foglalkozó tanulmányokétól elmarad, mégis növekvő tendenciát mutat a zsidó személynevekkel foglalkozó kutatások, tudományos és ismeretterjesztő írások száma. Ezek szerzői mind egyetértenek abban, hogy a 19. század folyamán a zsidó névadás a nyelvváltásokkal párhuzamosan számottevő változásokon ment keresztül: a héber utóneveket mindinkább háttérbe szorították előbb a német, majd a magyar nevek. Míg a század elejének elemzett forrásaiban – a legkorábbiak Szeged 1810 és 1825 közötti születési adatai (Ceglédi, 1997)  – még a héber eredetű nevek dominálnak (a gyakoriság sorrendjében Jakab, Mór, Móric, József, Ignác, Salamon, Ábrahám, Sámuel, Vilmos, Dávid, Mózes, Chajim, Simon, illetve Róza~Rozália, Katalin, Mária, Júlia-Julianna, Terézia, Anna, Jozefa, Eszter, Franciska, Nanett, Eleonóra, Amália), az 1868-as magyarországi zsidó kongresszus egyik választói névjegyzékében (Kőhegyi, 1999) már igen erősen érvényesül a német hatás, és a korábbi névsorrend is módosul („természetesen” ebben csak férfinevek szerepelnek: Mór, Ignác, Jákob, Bernát, Jakab, Károly, Lipót, Samu, Salamon, Adolf, Lázár, Miksa, Ármin, Dávid, Fülöp, Vilmos, Henrik, József, Simon). A Károlyiak birtokán 1835-ben zsidók által alapított, akkor még nem Budapest részét képező Újpest zsidó újszülöttei 1873 és 1895 között pedig a következő, túlnyomórészt a magyar kultúrában gyökerező neveken osztoztak (Csorba, 1999): Sándor, Jenő, József, Ignác, Lajos, Gyula, Béla, Ármin, Dezső, Miksa, illetve Margit, Gizella, Róza, Ilona, Regina, Teréz, Berta, Erzsébet, Júlia-Julianna, Hermina-Hermine. A legnépszerűbb tíz közé nem került nevek sem mutatnak ehhez képest eltérést: Aladár, Árpád, Géza, Imre, Lipót, Rezső, Zsigmond, illetve Aranka, Etel, Ilka, Janka, Jolán, Sarolta.

A jelenség különböző mértékben ugyan, de egyaránt érintette a hagyományhű és az újító szellemű zsidó közösségeket, ami különösen az ősmagyar vezérek, illetve az Árpád-házi királyfik és királylányok nevének népszerűsége kapcsán okozhat némi meglepetést. Míg a Sándor közkedveltségét magyarázhatja Petőfi kultusza, a Jenők, Gyulák, Árpádok, Gézák, Sarolták nevének felkapottságát a honfoglalásban részt vevő, zsidó vallású kazárokra vonatkozó Kohn Sámuel-féle, 1884-ben megjelent elmélet, a Bélák, Imrék, Margitok, Gizellák névadása ortodox közegben már kevésbé könnyen értelmezhető. Talán ezért is mutatkozik véleménykülönbség a kutatók között e tárgyban: egyesek a névdivat követésének tulajdonítják a magyar katolikus uralkodóházak és szentek neveinek előszeretettel történt választását, mások – így én is – a divatkövetés mögött összetettebb viselkedésminták jelenlétét feltételezik. (A magyar és a héber nevek megfeleltetésének több, ma már jórészt feledésbe merült módja lehetett ugyanis – így például a név eredeti jelentésének lefordítása és a héber betűk számértékének összeadása –, amelyek lehetővé tették a különböző elvárások összeegyeztetését.)

Mint már láthattuk tehát, a vallásos zsidóknak gyakran három utónevük is volt, amelyek három különböző közösség számára juttattak el különböző kódolással különböző üzeneteket. Az anyakönyvezett név a legnagyobb közösség, a nemzet számára hivatott jelezni viselője állampolgári identitását, a zsinagógai név a vallási közösség nyilvánossága előtt jeleníti meg a zsidó hagyományhoz való viszonyt, míg a becenév a családon belüli helyet, kulturális és egyéb preferenciákat tükrözhet. Mivel pedig a név az azonosulási folyamat igen fontos tényezője, a többféle utónév alapját képezheti a többes identitás kialakításának: magától értetődővé teheti, hogy az ember több közösséghez, több hagyományhoz, több kultúrához tartozik, illetve mindezeket egyszerre is képviselheti.

Alighanem ez is közrejátszott abban, hogy nem kevesen azok közül, akiknek a szülei magyaros hangzású és kulturális eredetű utónevet adtak, előbb-utóbb magyarosították ősinek nem nevezhető, hiszen jobbára II. József közigazgatásától kapott németes családnevüket. Különösen áll ez a dualizmus korának zsidó származású alkotó értelmiségére: a Szinyei-féle írói életrajzi lexikon, a Magyar írók tára vizsgálatakor az abban szereplő zsidó szerzők család- és utóneveit együtt elemezve azt találtam, hogy bizonyos személynevek feltűnő módon inkább magyar, mások inkább idegen – természetszerűleg leginkább német – családnevek mellett fordulnak elő (Fenyves, 2009). Érvényesül tehát, százalékos arányban is kimutatható az, amit a nyelvészek névilleszkedésnek, esztétikai szempontnak neveznek, míg én inkább kulturális összhangnak, azaz kongruenciának látok. Ha azt vesszük szemügyre, hogy a Szinyei teljes zsidó névanyagában egy-egy utónév összes viselője között milyen arányt képviselnek a magyarosított, illetve előzmény nélküli magyar családnevek – azaz a végbement névi magyarosodás –, a következő adatsort kapjuk:

Utónév	Magyar családnév	Utónév	Magyar családnév
Jenő	84,60%	Mór	46,50%
Géza	83,30%	Emil	46,10%
Dezső	82,30%	József	44,80%
Ernő	71,40%	Miksa	43,20%
Ferenc	68,10%	Zsigmond	43,20%
Imre	66,60%	Károly	41,60%
László	66,60%	Vilmos	40,00%
Gyula	57,40%	Ignác	37,70%
Sándor	57,10%	Adolf	37,00%
Béla	54,00%	Sámuel	31,40%
Lajos	52,50%	Lipót	28,90%
Miklós	50,00%	Móric	26,30%
		Jakab	17,60%

 

Az utónévadás tehát egyfajta programadásként is felfogható, mintegy „hajlamosított” a névmagyarosításra, amely gyakran két lépcsőben, két generáció választásának eredményeképpen ment végbe. Amint máshol ezt már jeleztem (Fenyves, 2010), a családnevek még akkor is bizonyos értelemben a múlt foglalatának tűnnek – a kontinuitást képviselik –, ha magyarosítottak, míg az utónevek esetében a magyarosodási törekvés sokkal nyilvánvalóbb: mintha a szülők magyarosodási stratégiája csapódott volna le a kulturálisan kongruens nevek létrejöttében.

Mindezek fényében érdekes kérdés, vajon a továbbiakban hogyan alakul az 1989 előtt született és a magyarországi „zsidó kulturális reneszánsz” létrehozójaként emlegetett nemzedék, a mai harmincasok–negyvenesek Hannái, Ráhelei és Rebekái, Dávidjai, Dánieljei és Benjáminjai utónévadási gyakorlata.

 

IRODALOM

Csorba Csaba, 1999. Újpest keresztnevei. 1873–1895. Kézirat a Károli Református Egyetem Magyar Nyelvtudományi Tanszéke könyvtárában – idézi Hajdú, 2002.

Dr. Fényes Mór, 1899. A zsidó istentisztelet ismertetése. Pozsony.

Fenyves Katalin, 2009. Hirschlbl Szarvady és Ábrahám fia, Jen: a névválasztás mint akkulturációs stratégia. In: Farkas Tamás – Kozma István szerk., A családnév-változtatások történetei időben, térben, társadalomban. Budapest, 137–53.

Fenyves Katalin, 2010. Képzelt asszimiláció? Négy zsidó értelmiségi nemzedék önképe. Budapest

Hajdú Mihály, 2002. A héber-zsidó névadás. Névtani Értesítő, 24. 67–79.

Karády Viktor – Kozma István, 2002. Név és nemzet. Budapest.

Kohn Sámuel, 1884. A zsidók története Magyarországon. A legrégibb időktől a mohácsi vészig. Budapest, 12–46.

Kőhegyi Mihály, 1999. Névjegyzék. Összeírása a Bács-Bodrog megyebeli bajai választókerület választóinak az Izraelita Kongresszusi képviselők választása tekintetében [1868]. Forrás, 1999/5 (május), 75–81. – idézi Hajdú 2002.

Leicht Ferenc, 2004: https://www.centropa.org/hu/biography/ferenc-leicht

Losonczi Eszter, 2014. A “zsidó” ábrázolása a 19. század második felének magyar élclapjaiban Tanulmányok Budapest múltjából, 39. kötet, 277–288.

Wardi, Dina, 1995. Emlékmécsesek. A holocaust gyermekei. Budapest.