„Hazaárulónak neveztek az előző rezsimben is”

Írta: Várnai Pál - Rovat: Kultúra-Művészetek, Politika, Történelem

Születésnapi beszélgetés a 85 éves Konrád György íróval.

Fotó: Tóth Csilla

Mit mondana egykori álmairól, ha most – mint a klasszikus Karinthy novellában – összetalálkozna a fiatal Konrád Györggyel?

Sajnos nem tudok elég érdekes választ adni, mert úgy érzem, hogy én ugyanaz vagyok hatéves korom óta. Nem nagyon érzem a változást magamban. Annyiban talán igen, hogy amikor csak lehetett, olvastam, kedvem et leltem a fogalmazásban, és a tanító néni megdicsérte a dolgozataimat. 14-15 éves koromban határoztam el, hogy író leszek.

A novellában a fiatal Karinthy azt kérdezi a felnőtt Karinthytól, hogy valóra váltak-e ifjúkori álmai egy boldog, szabad Magyarországról. Utóbbi kicsit hebeg, habog, majd valami olyat mond, hogy hát dolgozunk rajta.

Kis iskolás koromban én nem Magyarországról ábrándoztam, hanem arról, hogy a szövetségesek győznek, a nácik vesztenek, és Magyarországon sem üldözik a zsidókat.

Amikor a hetvenes évek elején megismertem, Ön éppen az olvasók és a hatóságok érdeklődését élvezte. Figyelték minden lépését, lakását átkutatták s rövidesen külföldre távozott. Találkozásunk alkalmával mégis az volt a benyomásom, hogy egyáltalán nem félt. S talán később sem. Jól láttam ezt?

Azt hiszem, jól. Félelem helyett inkább kíváncsiságot éreztem. Ezt talán anyámtól örököltem. Ő nem volt félős, és ennek köszönhettük az életünket, szüleink és mi ketten gyerekek. Anyám 1944. május 15 én a főszolgabírónál tiltakozott apám aznapi letartóztatása ellen, mire a Gestapo őt is letartóztatta. Egy Debrecen környéki internálótáborba kerültek, innen deportálták őket Ausztriába mezőgazdasági munkára és bécsi romeltakarításra. Télvégén, ahogy a szovjet csapatok Bécshez értek, gyalogmenetben kísérték őket a mauthauseni koncentrációs tábor felé. Mikor egy erdőn haladtak át, anyám rábeszélte apámat és a barátokat, hogy rejtőzzenek el a fák között. Aki szökni mert, életben maradt, aki nem, meghalt.

Emlékezetes könyve volt Az értelmiség útja az osztályhatalomig. A forradalmakat, a rendszerváltozásokat általában az értelmiség készíti elő. Létezik e ma az akkori értelmiséghez hasonló? Érdekli ma egyáltalán az értelmiség a hatalmat? Létezik egy akkorihoz hasonló kultúrpolitika?

Én azt gondolom, hogy az értelmiség zöme beilleszkedett a régi rendbe, sőt, jól is járt vele, mert a különböző értelmiségi szakmák méltányolva voltak. Néhányuk azonban ellenzékbe vonult és én ezekhez tartoztam. Nem gondolom, hogy a mai rezsim sokkal kedvesebb az értelmiséghez. Azt nem állítom, hogy valakit lecsuknak ezért vagy azért, és ennyiben más a rendszer viselkedése. Kétségtelen azonban, hogy azoknak az értelmiségi értékeknek, mint például az igazmondás, őszinteség, a szabad gondolkodás vállalása, a rezsim nem híve. Minden autoriter rezsim azt várja el, hogy respektálják és elismerjék.

Egyik könyvében. Talleyrand nyomán azt írja, hogy aki nem élt a rendszerváltás előtti években, az nem tudja, hogy milyen édes volt akkor az élet. Az Önök körében létezett valamiféle szolidaritás, cinkosság, összekacsintás.

Igen, volt valami barátság, valamiféle szolidaritás is. Jó mulatság volt azt csinálni, amiben az ellenzék tevékenykedett.

Ismert az a fotó Kőszeg Ferencről, ahol aktatáskával rohan az üldözői elől. Ezek az akciók nagy kihívások lehettek.

Mondanék egy példát. Az ellenzéknek egy kedves, üdítő tagja volt Hodosán Róza. Amikor Rozika kényelmetlen helyzetbe került, mert körülfogták, akkor elkezdett szörnyen sikítozni, megrémítve a rendőröket. Le tudott ugrani egy vonatról, ha a táskájában fontos iratok voltak. Egyszóval, bátor volt.

Egyik írásában azt mondja, akkor lesz az ember antipolitikus, amikor túl sok szó esik a politikáról. Akkor most antipolitikusak legyünk vagy távolságtartók?

Én megkülönböztetem az apolitikust az antipolitikustól. Antipolitikus az, aki a kormányzat által erőltetett igazságokat nem fogadja el, aki nem hagyja magát átejteni. Az apolitikus pedig az, akit nem érdekel, aki elfordul a politikától. A könyv tulajdonképpen arról szólt, hogy Európának ez a kettéosztása egy olyan halálos dramaturgia, amely Európa megsemmisítéséhez vezet.

Nemrég egy kultúrpolitikus, hatalmi helyzetből azt mondta Önről, kár, hogy külföldön magyarnak tartják. Vajon az említett úr emlékezett-e arra, hogy Konrádtól egyszer már gyerekkorában is megtagadták magyarságát? Ahogy a francia mondja: mennél inkább változik, annál inkább ugyanaz.

Amikor ezt olvastam az újságban, akkor azt gondoltam, hogy ennek elment az esze. Sokat gondolkozni ezen nem volt kedvem. Hozzá kell tennem, hogy hazaárulónak neveztek az előző rezsimben is. Akkor se jutott semmi okosság az eszükbe, most sem.

Szokás mondani: Azt, hogy ki a zsidó, én mondom meg. Úgy tűnik, azt is, hogy ki a magyar. Már/még itt tartunk?

Az ember az, aminek mondja magát és ezt nem illik kétségbe vonni. Amikor sok orosz zsidó vándorolt ki Izraelbe, megkérdezték Ben Guriont: el lehet-e hinni mindenkiről, hogy zsidó, csak azért, mert azt mondja? Ben Gurion válasza az volt, aki olyan hülye, hogy zsidónak mondja magát, az csak jöjjön.

Kertész Imrét annak idején nálunk többen is német írónak minősítették, és Nobel díját nagy fanyalgás fogadta. „Miért nem egy magyar író kapta a díjat?” S most, mit tesz Isten, Kertész nálunk a mennyekbe megy.

Erre nem reagálnék.

Egyetért még korábbi mondatával? „Kettős baleset, hogy magyarnak és zsidónak születtem.”

Nem volt szerencsés 1945 előtt zsidónak lenni. És magyarnak születni? Végül is, ez volt a legkevésbé sikeres nemzet a második világháborúban. Igaz, ha együtt voltak, ebből nagyszerű szimbiózis alakult ki. A nagyipar és Budapest fejlesztése, a zsidóknak és a keresztény magyaroknak együttes teljesítménye volt.

A teljes interjú a nyomtatott Szombat áprilisi számában lesz olvasható.

támogatás

Címkék:ellenzék, Konrád György, magyarság, születésnap, zsidóság