Hát én immár mit válasszak?

Írta: Gadó János - Rovat: Politika

A menekültügyi népszavazás nehéz dilemmák elé állít. Magyar demokrataként úgy tekintek rá, mint főként belpolitikai célokat szolgáló kampányakcióra.

nepszavazas-plakat

A népszavazás a Brüsszel-ellenes, szabadságharcos, kurucos virtus fenntartása és folytatása új, hatékonyabb eszközökkel.

A migránsellenes hangulatkeltésben nyoma sincs empátiának és önreflexiónak: Orbán Viktor úgy tűnik fel, mint a törökverő Hunyadi János vagy Zrínyi Miklós örökségének folytatója. Ez az Egri csillagokat olvasó, 10-12 éves gyerek mentalitása, akinek nyilván nem juthat eszébe, hogy a gaz törökök szemével nézze a világot. (A kormányt ez ügyben támogató Hetek c. újságban huzamos ideje meg is jelenik Zrínyi Miklós, a szigetvári hős képe, ami egyben a „Dzsihád Magyarország ellen” c. könyv címlapja.)

Ha tehát a magyar demokrácia ügyét tartom szem előtt, nem kétséges, hogy nem fogadom el a kormány által felkínált világképet és döntési alternatívákat.

 

Dilemmáim akkor kezdődnek,

amikor belátom, hogy az arab-iszlám világ válsága, az ebből fakadó menekültáradat és az Európai Unió e téren mutatott (amúgy érthető) felkészületlensége Orbán Viktortól és a magyarországi népszavazástól függetlenül is létezik.

A bizonytalanság akkor vesz erőt rajtam, ha nem magyar demokrataként, hanem európai zsidóként nézek az eseményekre. A kettő között van persze átfedés, de a két halmaz nem azonos.

Magyar demokrataként azokkal azonosulok, akik a menekültekben meglátják saját arcukat. A menekülő emberben meglátni önmagunkat erkölcsileg kétségkívül magasabb rendű, mint közönnyel vagy utálkozva elfordulni tőlük, netán ijesztő ellenséget látni bennük.

Európai zsidóként viszont azokkal a franciaországi vagy belgiumi zsidókkal érzek szolidaritást, akiknek gyerekeit az állami iskolában zaklatják a moszlim hátterű tanulótársak, s ezért kénytelenek fiaikat, lányaikat zsidó vagy éppen katolikus iskolába íratni. Akik maguk is kénytelenek elköltözni a vegyes lakosságú városrészekből, mert zsidóként veszélyeztetve érzik magukat. (Holott az 50-es évektől a francia zsidók sokféleképpen segítették moszlim szomszédaik beilleszkedését, akiknek Algériában vagy Marokkóban gyakran honfitársaik voltak.) Akik az épp aktuális gázai háborúskodás idején kénytelenek az utcán bőszülten tüntető palesztinpárti tömeg antiszemita üvöltését hallgatni és tettleges antiszemita akcióit elviselni. Akiknek biztonságérzetét az iszlám szélsőségesek által elkövetett barbár merényletek megrendítették, s iskoláikat, zsinagógáikat országszerte géppisztolyos katonák őrzik. Akiknek körében éppen ezért magasra csapott a kivándorlási hullám.

A merényleteket nem az újonnan jött migránsok követték el, hanem már ott született, marginalizálódott és az iszlámizmus uszályába került fiatalok– szól az ellenérv. Ami igaz – de vajon mekkora a valószínűsége annak, hogy az újonnan jöttek 5-10-15 év múlva hasonló vagy még súlyosabb integrációs nehézségek miatt ugyanilyen tévútra jutnak majd?

Tiszta képletek persze nincsenek.

A migránsok/menekülők nem az Eger várát ostromló török hódítók, de nem is a Kamenyec Podolszknál a halál karjaiba taszított hontalan zsidók, akikkel egy minapi kommentár példálózik.

Vannak köztük keresztények. Vannak köztük kurdok, akik nem vallási, hanem nemzeti-etnikai alapon határozzák meg magukat. A többségük moszlim ugyan, de azok is sokfélék. A rizikófaktor nem abban rejlik, hogy ezek az emberek terrorista szándékkal jönnek Európába. Elenyésző töredékük lehet ilyen. (Bár egy ezrelék is elég.) A rizikófaktor ott van, hogy ma az iszlám jelentős részben a nyugati – szekuláris, pluralista, anything goes – kultúra antitéziseként határozza meg magát. A vallási szigor a nyugati vallástalanság ellentéte. A nők „becsomagolása” a nyugat szexuális szabadosság ellentéte. A militáns kultúra a nyugati pacifizmus ellentéte.

Az arab tavasz azért bukott el, mert a központi hatalom meggyengülése után nem a demokraták, hanem az iszlámisták kerültek a hatalom közelébe. A tömegek őket támogatták. Az arab/iszlám világban felfoghatatlan az értékrelativizmus, az emberek nagy többségét az nyugtatja meg, ha bizonyosságot adó, egyszerűen átlátható szabályok oltalmában élhetik az életüket. És ha a diktátorok világi törvényei erre nem voltak alkalmasak, akkor az isteni törvények bizonnyal azok lesznek. Tragikus azonban, hogy az isteni törvényhez ragaszkodva is azt kell látniuk, hogy a nyugatot így sem tudják utolérni, minden ez irányú kísérletük csődöt mond.

A válasz erre azonban nem a nyugat felé fordulás, hanem az iszlám még keményebb fenntartása: azért nem vagyunk sikeresek, mert még mindig a nyugatot majmoljuk sok mindenben. Ennek a gondolkodásmódnak végterméke az Iszlám Állam, amely valóban a Próféta korának vélt tisztaságához akar visszatérni mindenben. Legfőképpen a barbárságban sikerül. Ennek a gondolkodásnak a következménye a vallásháború, mely a szunnitákat és síitákat egymás ellen fordítja. Hiszen csak egyetlen igazság lehetséges.

A gyilkos háborúskodás persze csak fokozza a lemaradást és növeli a frusztrációt. Nem nehéz belátni, hogy a működésképtelenné váló (vagy ennek határán táncoló) országokban a frusztráció hatalmas, így a gyűlöletpotenciál is messze magasabb, mint a mai Európában. A háborúk, szétesett országok, a menekülő milliók világosan példázzák ezt.

Részben ez okozta a nyugat-európai szélsőjobb irányváltását a 90-es évektől. Gyűlölködésben egyszerűen nem versenyképesek az iszlámistákkal, s ez identitásukat veszélyeztette. A jómódra vergődött, toleráns Európában nincs annyi kétségbeesett, frusztrált, mindenre kapható ember, mint a válság sújtotta arab világban. Így a mai szélsőjobb éppen a demokratikus Európa védelmezőjeként lép fel az iszlámmal szemben. Szélsőjobboldali mivolta csak abban mutatkozik meg, hogy van kozmikus ellenségképe, ami a mérsékelt pártoknak nincs.

Ha a mai Magyarországon a demokrácia válságban van, akkor az arab világban, nyugodtan mondhatjuk, hogy halott. (De még föltámadhat egyszer.) Ennek következményei vannak, és ezt nem árt szem előtt tartani azoknak a honi demokratáknak, akik az Orbán-rendszer elleni harcot apokaliptikus küzdelemnek látják és az egész világot ennek fényében érzékelik.

Azok a menekülők/migránsok,

akik az otthoni háború (Szíria, Irak) vagy kilátástalan szegénység és reménytelenség (Afganisztán, Pakisztán) elől Európába menetelnek, nemcsak az otthonukat, a vagyontárgyaikat vesztették el, hanem egész világukat – és benne szilárd értékrendjüket is. Lebombázták a házukat, megölték számos családtagjukat, a hitetlen Európába kell menekülniük – és nem értik, miért.

Hogy lehet az, hogy az igazhitűek pusztulnak, országuk stagnál vagy éppen romokban hever, míg a hitetlenek élnek és virulnak mélységesen erkölcstelen világukban? Ez a gyötrő kérdés felforgatja egész addigi világképüket. Az iszlám hit keretein belül erre nehéz jó választ adni, így Nyugat-Európába anómiától sújtott emberek tömegei érkeznek.

E tekintetben élesen különböznek, mondjuk, az 56-os magyar menekültektől, akiknek országára egy idegen, antidemokratikus hatalom rontott rá, és akik készségesen elfogadták és magukévá tették a nyugati világ értékrendjét. Még inkább távol állnak a mai migránsok az 1938 után menekülő európai zsidóktól, akiknek fejlett, polgári értékrendjét a barbár nácik éppen hogy megerősítették, s akik ezért (ha megérték) gond nélkül beilleszkedtek az amerikai társadalomba.

Minden rokonszenvem a segítő szándékú embereké,

akik – mint pl. Iványi Gábor – csak azt nézik, hogy szükséget szenvedő embertársuknak az adott helyzetben hogyan segíthetnek. Akik sátrat, élelmet, mobil vécét visznek a méltatlan körülmények között rekedt vándoroknak, nem kérdezve, milyen istenben, milyen ideológiában hisznek. Az adott pillanatban és helyzetben ez az egyedül erkölcsös hozzáállás.

Ám a szükséget szenvedő vándor egyszer majd célba ér, megtelepszik és közösségben gondolkodó/cselekvő ember, homo politicus lesz belőle. Így jogos feltenni a távlatos kérdést: aki a nyugati demokrácia és szabadságeszmény megvetésének szellemében nevelkedett, milyen sikerrel tud majd abba a világba illeszkedni, amelyet éppen ez a szellemiség éltet?

Mert úgy sejtem, hogy az iszlám világból menekülők gyakran éppen a saját maguk által életre keltett démonok elől menekülnek. De a démonok elől a legnehezebb elmenekülni.

Akár érvényes lesz a népszavazás, akár nem, az arab/iszlám belháborúk súlyos következményeit viselni fogjuk. Jó megoldások nincsenek, hiszen nem fordult még elő, hogy Európa határvidékén összeomlik egy civilizáció és a romok alól – a fejlett infrastruktúra jóvoltából – milliók menekülnek nyugatra. Nyilván nem lehet mindenkit befogadni, ugyanakkor a mai nyugati közgondolkodás azt sem engedi meg, hogy milliók gyötrelmeit közönyösen nézzék. Hol ragadják meg a problémát? Próbáljanak meg véget vetni a háborúnak? Állítsanak fel és finanszírozzanak menekülttáborokat a válságövezet szélein? Szabjanak meg éves bevándorlási kvótákat? Szabályozzák újra a határátlépést? Nyilván mindegyikkel megpróbálkoznak, és mindegyik rosszul működik majd. Részvétlenül elzárkózni nem lehet, fenntartás nélkül mindenkit befogadni szintén nem lehet. A kettő közötti útkeresés jegyében telnek majd el Európa következő év(tized)ei, remélhetőleg kezelhető válságok közepette.

támogatás
Pop up banner

Címkék:arab világ, Fidesz, Iszlám, népszavazás, szélsőjobb

[popup][/popup]