Hamaszos nőnap Münchenben

„Run For Their Lives” – Fuss az életükért

 Sokaktól olvasom, és magam is úgy érzem, hogy október 7-én minden zsidó meghalt egy kicsit, valahogy minden más lett. Volt az élet október 7-e előtt és van valahogy utána.

Személyesen engem is traumatizált az Izrael elleni, népirtó szándékkal és embertelen brutalitással végbevitt iszlamofasiszta pogrom. Itt, Münchenben élve, menekülteket tanítva, kifejezetten vákuum vesz körül azóta. Az integrációs oktatásban agyon van hallgatva a téma. A BAMF (Bundesamt für Migration und Flüchtlinge, Migrációs és Menekültügyi Hivatal) kiírt ugyan egy antiszemitizmus elleni projektet az oldalára, de nincs tudomásom arról, hogy ezért széles körben kapkodnának a nyelviskolák, integrációs intézetek. A témát messziről kerülik intézményes szinten. Arról közöltek február 16-án egy tanulmányt, hogy a radikalizálódási segélyvonalukra érkező megkeresések száma megduplázódott. De semmi segítség az integrációs oktatásban résztvevő tanárok számára.

Szóval mivel az időigényes munkánk miatt az itteni zsidó közösség életébe nem kapcsolódtunk be aktívan, október 7-e óta kifejezetten egyedül éreztük magunkat ezzel a rettenettel, ami a terrorista Hamasz miatt ránk zuhant.

Egy itt élő balos ismerősöm, aki rendszeresen részt vesz az Omas gegen Rechts (Nagyik a jobboldal ellen) megmozdulásain, ajánlott egy szervezetet, a Run for Their Lives (R4TL) csapatát, akikkel felvehetném a kapcsolatot.

Rájuk kerestem, írtam egy e-mailt, és kedves invitálás után megtudtuk, hogy a Hamasz által fogvatartott egyik túsz édesanyja indította el ezt a mozgalmat, minden vasárnap van egy körséta a világ számos pontján (Toronto, New York, Florida), ahol izraeli zászlókkal, és a túszok képeivel sétálunk csendben, a rendőrség pedig biztosítja az útvonalat.

Nem azért demonstrálunk, mert azt reméljük, hogy ettől szabadulnak ki a túszok, hanem a közönyös társadalmat kell emlékeztetni újra és újra: itt létezik zsidó élet, van zsidó közösség, a túszok pedig még mindig valahol bántalmazások közepette várják a szabadulásukat, már akik még élnek közülük. Értük, akiket aljas módon elraboltak, mi kiállunk, újra és újra emlékeztetünk rájuk.

Fő szervezőnk Jil Meiteles és Guy Katz. November óta szervezik ezeket a körsétákat itt Münchenben. Minden egyes séta előtt elmondják: bárcsak jövő héten már ne kellene jönnünk. Minden alkalommal kiragasztjuk a kabátunkra, hányadik napja vannak fogságban az elrabolt emberek.

A legutóbbi, március 10-i sétát előrehozták két nappal, nőnapra.

„Képzeld el, hogy a Téged megerőszakolóra azt mondanák: szabadságharcos! A nemi erőszak nem szabadságharc!” – volt a legnagyobb transzparensünkre felírva.

Megtettük a szokásos útvonalat. Tizenhét éves lányom, Hanna is velem volt. Mondta, hogy az emberek arcából tanulmányt lehetne írni. Az elutasító ridegség, tettetett közöny, nyílt ellenségesség keveréke.

Amikor egy távol-keleti fiatal nő egy kávéház teraszáról kezével is mutatta, hogy velünk van és ért bennünket, elpityeredtem. Nagyon jól esett.

A menetünkkel együtt sétált a müncheni zsidó hitközség vezetője, Charlotte Knobloch (91); Timothy Liston amerikai főkonzul; Martin Hagen a bajor FDP-től; valamint Ulrike Grimm, a CSU városi tanácsosa.

Hanna – aki most tanulja a második világháborút, a Soát – megjegyezte: tisztára mintha abban a korban lennénk. A gettók körül lakók, történelemkönyvekből ismert közönyös bámulását juttatta eszébe az, amit maga körül látott. Érdekes meglátás.

München közepén, a Marienplatzon volt a városi nőnapi demó, amire azok alapján, amit így látni voltam kénytelen, biztos nem mentem volna el magamtól: Antifa, szoros összhangban a Hamasz-párti demósokkal, a „V, mint Vaginások”, t.i. az abortuszért lelkesedők. Alapvetően balos buli persze. Most már nemcsak a Queers for Palestine az új elmebaj, hanem a legújabb balos idiotizmus, hogy az emancipáció kiteljesedésének tekintik „Palesztinát”. Az iszlámista, nőket sz.rba se vevő, patriarchális Gáza nekik az emancipáció gyöngyszeme.

Ezek a nyomorult fiatalok éppen krétáért mentek, mikor a többiek a suliban az idevágó fontos társadalmi, történelmi tényeket tanulták. (Die waren sicherlich gerade Kreide holen, als das das Thema in der Schule war.)

Az ilyen szlogenek melletti ácsorgás helyett inkább jobban tettem volna, ha otthon takarítok.

De! Az Izraelt ért terrortámadás áldozataira, az iszlámista Hamasz által túszul ejtettekre való emlékeztetés fontos, ezért a körséta után a kis csoportunk becsatlakozott a nőnapi demóba, így maradtunk mi is. Az R4TL szervezői felszólították a résztvevőket, hogy az izraeli zászlókat tegyük el, mert a nőnapi demón a zászlók nem megengedettek. Minden tagunk így is tett.

Ahogy számítottunk rá, megjelentek a Hamasz hívei is.

Mi maximum százan voltunk, a Hamasz-támogatók nálunk valamivel többen. A szervezőink hangsúlyozták, hogy mi nem vagyunk erőszakosak, nem leszünk hangosak.

A fotómon kicsit látszik: palesztin zászló bezzeg volt a tüntetésen. Mikor reklamálni próbáltunk, a rendőrök a szervezőkhöz küldtek, a szervezők gúnyosan azt mondták, hogy AZ maradhat. Így. Ennyi. A Hamasz-pártiak konkrétan az egész demót egy free gaza tüntetéssé tették, focidrukker-dudáikkal és konstans ordítással.

Utólag tudtam meg, hogy a szónok megemlékezett az október 7-én megerőszakolt és meggyilkolt izraeli nőkről. Az egyik ilyen felordítás-dudálás vélhetően ekkor hangzott fel. Még a színpadról rájuk is szólt, hogy engedjék végigmondani, amit akar.

A szervezők lepedőkből varrt kordonronggyal választottak el minket a Hamasz szimpatizánsaitól, akiknek hatalmas transzparenseik voltak és benyomultak előre. Aztán a saját oldalukról átnyúlkáltak és az ott álló nőtársaink arcába nyomkodták a vörös zászlóikat.

Elénekeltük az izraeli himnuszt, de a dudák túlharsogtak minket.

A nőnapi szónoklatokból bolhaf.ngot se lehetett hallani az állandó üvöltözésüktől. De ezt már írtam.

Aztán eljöttünk, mert Hanna félt. Rosszul érezte magát, klausztrofóbiát váltott ki belőle az egész történet.

Mint utóbb megtudtam, a demó vége gyalázatosra sikeredett. A szervezők, akik a „palesztin” zászlót megtűrték, kijelentették, hogy a Hamasz által elhurcoltakra emlékezők nem vonulhatnak együtt a többiekkel, a demonstrációt lezáró vonuláson. Az indoklás: „csak, mert”. Ők a szervezők és ők mondják meg, ki vonulhat. Mindezt a német rendőrség asszisztálásával.

Guy Katz, a R4TL szervezője azt nyilatkozta: „Tényleg nagyon rossz volt. Mennünk kellett, ki lettünk közösítve a rendezvényről. Milyen feministák az ilyenek, akik izraeli nőkért nem állnak ki?”

Az esettel kapcsolatban Martin Hagen, az FDP bajorországi elnöke azt mondta: „Az, hogy a nemi erőszak és túszejtés zsidó áldozataira emlékezzünk, ezen a demonstráción nem volt kívánatos. Gyalázat.” (Bild.de)

Március 11-én megjelent Berlinben egy felirat: „Németek! Védekezzetek! Ne vásároljatok zsidóktól!”

Úgy érzem, újra 1934-ben járunk, csak most a progresszív iszlamofasizmus divatozik, ami szép lassan az egész Nyugatot felzabálja.

Ám Iszráel Cháj!