A halálos olimpia erdélyi születésű áldozata: Yossef Gutfreund

Saját bőrömön tapasztaltam, hogy a román diktatúrában a nacionalista uszítás ütései a kompakt magyarlakta vidékeken koncentráltan csak minket sújtottak, míg a soknemzetiségű régiókban ezt több váll fogta fel, így jobban megoszlott. Sőt, a rezsim eredeti szándékával épp ellenkezőleg, erős szolidaritást teremtett közöttünk a közös ellenséggel szemben.

Noha mindent elkövettek a „kiutálásunkra”, mégis vérig sértődtek, ha végleges távozásra szántuk el magunkat, és hivatalosan beindítottuk a kitelepülési folyamatot, szó szerint „hazaárulóként” kezeltek, aminek első következménye állásvesztés lett. Aztán jött „a huszonkettes csapdája”, mert a munkakerülést eleve büntették, viszont diplomásként nem vállalhattunk szellemi munkát, mert „politikailag megbízhatatlanok” voltunk, fizikai munkára pedig „túlképzettnek” számítottunk.

Így lettem én Temesváron a szerkesztőségből kirúgva – afféle köztes megoldásként– eladó a művészellátó boltban, a mindenféle nemzetiségű festők, szobrászok és grafikusok egyetértésével, nemcsak jótéteményből, hanem saját jól felfogott érdekükben is, mert több nyelven árusítottam nekik és a külföldi klienseknek a munkájukhoz szükséges kellékeket, az egybeépített galériában pedig a kiállított műveiket.

Kezdetben úgy éltünk a nyugati végeken, „mint Marci Hevesen”, mert a szovjetek titkos kivonulása után a „külön-utas” Romániát a Nyugat anyagilag támogatta, az árubőség pedig alacsony árakkal is társult. Ráadásul a román-magyar-jugoszláv hármas-határon fekvő Vihar-sarokban hétvégeken ellepett minket a bevásárló turizmus: a szerbek és horvátok rohama, az olaszok pedig a digózó olcsó lányok miatt jöttek. Amikor Achim román-zsidó ügyvéd és famíliája alijázásra szánta el magát, hogy csatlakozzon Izraelben élő családtagjaihoz, a férfit rögtön elbocsátották, élelmes felesége viszont művészi gyöngyfűzéssel kezdett foglalkozni, hogy némi jövedelemre tegyen szert.

Beszélgetéseinkből kiderült, hogy „földiek” vagyunk, mert ő is a Nagyszalontához közeli, Sebes-Körös-parti nagyközség – Körös-Kisjenő (Chisineu-Cris) – szülöttje. (Nem tévesztendő össze a moldáviai Kisinyov városával, ahogy azt néhány lexikon teszi). A holokausztot úgy élte túl szüleivel és bátyjával, hogy különféle romániai és magyarországi rejtekhelyeken dekkoltak, majd a családja többi tagja 1948-ban Ausztrián keresztül emigrált Palesztinába. Jeruzsálemben szülei panziót nyitottak, József (románul Josif) nevű fivére pedig Yossef Gutfreund néven elektromos árucikk kereskedést alapított. 1956-ban elvette Ráchel nevű szerelmét, házasságukból pedig két lányuk született. Ifjú korától rajongott a küzdő sportokért, birkózó bírói képesítést szerzett és ebben a minőségében részt vett az 1964-es tokiói olimpián, majd pedig a müncheni nyári játékokon lett az izraeli keret tagja…

Mivel mindkettőnknek „kifelé állt a szekerünk rúdja”, ezért afféle „titkos paktum” jött létre közöttünk, kölcsönös „véd- és dac-szövetség”: én szorgosan ajánlottam a betérőknek a nyakékeit és karkötőit, akik szívesen vásárolták azokat: az idősebb hölgyek a fekete-szürke-ezüst-fehér mértani mustrásakat preferálták, az érett nők a vörös-fekete-fehér kontrasztokat választották, a fiatal lányok pedig a „millefleur” (ezer virág) vidám tarkaságát kedvelték. Utóbbiból készített ajándék garnitúrát Budapestről havonta ingázó feleségemnek is, amikor az üzletben egyszer összefutottak és kölcsönös szimpátia lett belőle. (Nejem ezt évek múlva is szívesen viselte, mert minden nyári ruhájához illett).

A diktatúra hermetikus bezártságában sose hittük volna, hogy egyszer a távoli nagyvilág tragédiája ide is betör hozzánk. Az asszony egyik nap kisírt szemmel tért be a legújabb „termésével”, és faggatózásomra könnyekkel küszködve, halkan elnyöszörögte a pult mellett állva, hogy a müncheni olimpián az izraeli sportolókat ért arab terrortámadás során (1972. szeptember 6-án) az ő fivérét is megölték. Izrael állam illetékesei azonnal, diplomáciai úton, hivatalos meghívót küldtek Temesvárra egész családjának az ünnepélyes temetési szertartásra, minden költséget vállalva, de a román hatóságok közölték vele, hogy egyedül őt engedik ki idős, özvegy édesanyjához, férjét és fiát visszatartják.

Kint tartózkodási engedélye lejártával, egy hónap múlva tért vissza. Beszámolt arról a messzemenő támogatásról, amit Izraelben kapott – a pszichológus biztosításától fogkezelési költségeinek finanszírozásáig – és privát információival is megtisztelt. Mint utóbb kiderült, a támadás előestéjén az izraeli sportolók részt vettek a müncheni Deutsches Theater Hegedűs a háztetőn musical-előadásán – amelynek címszerepét Shmuel Rodensky színész alakította –, majd az azt követő banketten.

A támadás hajnalán, amikor a felfegyverzett terroristák kopogtattak mit sem sejtő fivére szobájának ajtaján, a magas, nagytestű férfi nyitott ajtót, de kiváló lélekjelenléttel, abban a pillanatban átlátta a helyzetet, és ösztönösen visszanyomta teljes erejével az ajtószárnyat, miközben kiáltva figyelmeztette társait a veszélyről. Így sikerült szobatársának – Tuvia Sokolsky súlyemelőnek – az erkélyen keresztül elmenekülnie és életben maradnia, akárcsak a szomszéd szobából a rangidős holokauszt-túlélő Saul Ladányi távgyalogló bajnoknak. (A matuzsálemi kort megért mérnök, egyetemi tanár és élete végéig aktív sportoló sorsa egy külön regény, de dióhéjban annyi, hogy édesapja Budapesten volt cionista vezető, és mint ilyen, sikerült felraknia családját dr. Kasztner Rezső ügyvéd, újságíró németekkel folytatott egyezkedései nyomán az ún. Kasztner-vonatra, hogy tetemes anyagi ellenszolgáltatásért (arany, valuta, ékszer) Svájcba utazhassanak. A nácik azonban a szerelvényt hitszegően Bergen-Belsenbe irányították az ötéves kisfiúval és családjának nőtagjaival. Itt hónapokig voltak foglyok, amíg további tárgyalások során sikerült Svájcba jutniuk és onnan Palesztinába távozniuk).

Az már a korabeli médiából is köztudottá vált, hogy a véres merényletet lazaságok és tapasztalatlanságok láncolata segítette elő, kezdve azzal, hogy Hitler 1936-os berlini olimpiájával ellentétben, a bajorok azt szerették volna bizonyítani, hogy az ország nem rendőrállam, ezért könnyedén vették az olimpiai falu biztonsági intézkedéseit. A tapasztalt izraeli terrorelhárítás rögtön felajánlott segítségét – a belügyekbe való beavatkozás ürügyén –Willy Brandt kancellár és Hans-Dietrich Genscher külügyminiszter nem fogadta el. Az események közvetítését elejétől végig élő adásban láthatta az egész világ, akárcsak a terroristák. Ők először reggel kilencig szabtak határidőt: a tizenegy túszért cserében (mivel két ellenálló sportolót ott helyben lelőttek) 232 izraeli börtönben raboskodó palesztin fogoly, továbbá a RAF (Rote Armée Fraktion – Vörös Hadsereg Frakció) szélsőbaloldali német terrorcsoportból a hírhedt páros – Adreas Baader és Ulrike Meinhof – meg a japán Kozo Okamoto azonnali szabadon bocsátását követelték.

Az izraeliek visszautasították a tárgyalásokat. Második menetben a német politikusok egy csoportja – Walther Tröger, az olimpiai falu polgármestere, Willi Daume, az olimpiai bizottság elnöke, Manfred Schreiber, a játékok biztonságáért felelős rendőrfőnök és Bruno Merk bajor belügyminiszter Hans-Dietrich Genscherrel egyetemben – felajánlották magukat túsznak az izraeli sportolók biztonságáért. Ezt viszont a palesztinok nem fogadták el. Közben sikerült két menetben, délután ötig kitolni a határidőt. Majd az elkövetők közölték, hogy túszaikkal Kairóba akarnak repülni, de biztonsági okokból nem voltak hajlandók egy mélygarázsban buszra szállni, ezért két helikopterrel vitték őket és a sportolókat a közeli, fürstenfeldbrucki katonai reptérre, ahol a Lufthansa egy Boeing 727-ese várta őket. A németek itt kívántak lecsapni a terroristákra, de azok minden rendőri előkészületről továbbra is értesültek a permanens rádióközvetítés révén. A lövöldözés 11 óra körül tört ki, amikor két terrorista visszatérőben volt a helikopterekhez az átvizsgált repülőgépről, és azt személyzet nélkül találták. Az első sortűz az egyiket megölte, társa őt hátrahagyva visszatért a többiekhez. Hárman a helikopterek mögött leltek fedezékre. A harc már háromnegyed órája folyt, amikor Münchenből fél órás késéssel a páncélozott járművek megérkeztek. Ekkor a terroristák kézigránátot dobtak az egyik helikopter túszaira, a másikban géppisztoly-sorozatokkal megölték az ülésekhez kötözött áldozataikat. Ezek közt volt a 41 éves Yossef Gutfreund is…

Utólag az izraeli Moszad minden terroristát felkutatott és kivégzett, egy kivételével. Doamna Achim fájdalmában azzal vigasztalódott, hogy bátyja nem vált tétlen áldozattá, hanem halála előtt bátran szembe szállt az alattomos ellenséggel, és ezzel több sorstársa életét is sikerült megmentenie. Az áldozatok nevét héber és német nyelvű márvány emléktábla őrzi az olimpiai faluban, a menóra és az öt karika emblémájával.