Haladó előítéletek

Nyugat-Európa országai jóval messzebbre jutottak a Holokauszt bűneivel való szembenézésben, így ott dominánssá váltak azok az eszmék, amelyeket a fasizmussal szembeni ellenanyagnak tekintenek: a tolerancia, a befogadás, a másság kultúrája, illetve elvetése mindenfajta törzsi csoportidentitásnak, bezárkózásnak, kirekesztésnek. Mivel ezek ma világszerte elfogadott, elterjedt, komoly legitimitással rendelkező eszmék, az ezek nevében fellépő, újfajta, posztmodern zsidógyűlölet jóval intenzívebb és hatékonyabb.

Ha történeti példákat keresünk, az Orbán-rendszerben Tisza István és Horthy Miklós korának ismertetőjegyeit is felfedezhetjük.

A Tisza-korszakra emlékeztet a liberális és autoriter jegyekkel egyaránt áthatott, súlyos társadalmi igazságtalanságokkal terhelt rendszer egy liberális Európában.

Tiborcz István, Mészáros Lőrinc és társaik helyzetbe hozása nem a nemzeti burzsoázia, hanem a hatalomhoz közelálló nemzeti oligarchia megteremtésének kísérlete, a magyar hagyományoknak megfelelő szélsőséges egyenlőtlenségek újratermelése, ahogy ez a 19-20. század fordulóján is fennállt. A mai Nyugat-Európában munkát vállaló százezrek emlékeztetnek a múlt századforduló táján Amerikába kitántorgó másfélmillió magyarra. Nagyon sokat elmond a magyar társadalom mélyen rögzült mintázatairól, hogy a Kádár-korszak egyenlősítő évtizedei után a súlyos egyenlőtlenségeket sikerült rövid idő alatt politikai úton ismét előállítani.

Viszont a 2010-es „fülkeforradalom”, a szabadságjogok szűkítése, a nacionalista, ellenségkereső retorika inkább az 1920-ban hatalomra jutott antidemokratikus nacionalizmust idézi fel a magyarországi zsidók (és általában a baloldal) közegében, ami persze megszólaltatta a vészcsengőt. Mert ez a szellemiség 1920 után egész Európában, így nálunk is a fasizmus előszobája volt. És éppen száz évvel ezelőtt, a liberális Európa összeomlásával indult hódító útjára.

A történelem azonban nem ismétli önmagát – ahogy a kaleidoszkópban sem látjuk viszont kétszer egymás után ugyanazt a képet. Ma ugyanis nem a fasizálódó Európában, hanem a nyitott társadalom zászlaját magasra tartó és ennek határait kereső Európában élünk.

*

Kelet-és Nyugat-Európa határa ma többé-kevésbé egybeesik a hajdani vasfüggöny vonalával – melynek ledőlte 29 éve annyi örömet okozott nekünk. A különbséget a két régió között sok dimenzióban lehet megragadni: közgazdászok, politológusok, történészek mind érvényesíthetik a maguk szempontjait. Én itt és most egy zsidó látószögből fontos szempontot emelnék ki: a Holokausztért viselt felelősség kérdésében Nyugat-Európa eljutott az önvizsgálat és a felelősség beismerésének stádiumába, míg Közép-Kelet-Európa ettől visszahőkölt.

Ma a magyarok és a lengyelek állnak az élére ennek a retrográd szellemiségnek: két olyan nemzet, amelynek hagyományosan erős nemessége nem annyira a munka és gyarapodás polgári fogalmaiban, hanem inkább a szabadságharc és nemzethalál romantikus – sőt, néha narcisztikus – dimenzióiban szeretett megnyilvánulni. (Ez adja 19. századi nemzeti irodalmuk törzsanyagát, amely oly nagy mértékben formálta önképüket.) A nemesség ezért szívesen átengedte a polgári gondolkodás és működés terepét a zsidóknak. Nem véletlen, hogy a kapitalizmus kibontakozásának korszakában e két ország területén élt Európa legnépesebb zsidó közössége. (Noha Lengyelország ekkor közjogi értelemben nem létezett, mivel szomszédai 1795-ben feldarabolták.)

Levert szabadságküzdelmek és idegen elnyomás terén mindkét nemzet bőséges tapasztalatokat szerzett, és ma, amikor a 21. századi Európában egészen újfajta kihívásokkal kell megbirkózni, hajlamosak ugyanehhez a régi értelmezési kerethez visszanyúlni. A hajdani nemesi osztály ma már nyomokban is alig található, de szelleme változatlanul él és hat. (Mindez nem jelenti azt, hogy e két országban lenne legrosszabb a helyzet önvizsgálat terén. Valószínűleg épp ellenkezőleg: ők jutottak a legmesszebbre és ez váltotta ki az ellenreakciókat.)

*

A Magyarországon élő zsidók, ha mégoly asszimiláltak is, a zsigereikben hordozzák az antidemokratikus nacionalizmustól való félelmet. Ezt a szellemiséget nálunk Horthy Miklós személye szimbolizálja, aki az ellenforradalmi rendszer negyedszázadának első pillanatától az utolsóig az ország élén állt. Hatalomra jutása a fehérterror, hatalomból való távozása a Holokauszt drámájával esett egybe. Tökéletes jelképe (és aktora is) tehát annak a dinamikának, ami a diszkriminációtól a népirtásig juttatta el Magyarországot.

Az Orbán-rendszer nem törekszik egyértelmű állásfoglalásra Horthy ügyében, nyitva hagyva a kaput különféle – zsidó szemmel – elfogadhatatlan értelmezések előtt is. Ez a felemás viszony csak erősíti a magyarországi zsidók hajlandóságát, hogy a két rendszer között valamilyen folyamatosságot lássanak.

A Horthy-korszakot a súlyos társadalmi egyenlőtlenségek, nacionalizmus, sérelmi politika és ellenségkeresés jellemezték – mindez az Orbán-rendszerben is megvan. Utóbbi hivatalos politikájában viszont nincs jelen a szomszéd országokkal szembeni revansvágy és a nyílt antiszemitizmus. Ami a mai Európában elfogadhatatlan, azt az Orbán-rendszer nem erőlteti.

*

Az Orbán-rendszer 1989 után soha nem látott hatékonysággal egységesítette a jobboldalt politikai, gazdasági és szellemi értelemben is. (Az egyetlen, rajta kívül szerveződő jobboldali erőt is sikerült radikalizmusban maga mögé utasítania.) Így a jobboldali térfél túlnyomó részén a zsidókérdésről folyó diskurzust is egységesítette: nemzeti, keresztény, konzervatív, befogadó alapra helyezte, a zsidókat – túlnyomórészt – kivette az ellenségkép elemei közül, és helyettük az Európán kívüli, nem keresztény migránsokat iktatta be oda.

Tudjuk azonban, hogy a zsidók világszerte optimális ellenségképként működnek: nacionalisták és kozmopoliták, vallásosak és ateisták, konzervatívok és progresszívek, szocialisták és kapitalisták is megtalálják a zsidók sokféleségében a nekik megfelelő bűnbakot. A nacionalistáknak a kozmopolita zsidók, a kozmopolitáknak a cionista zsidók, az ateistáknak az ortodox zsidók, stb. jelentenek ideális ellenségképet. (Ahol a zsidók mindegyik arcát beépítik az ellenségképbe, ott az életük lehetetlenné válik.)

Az Orbán-rendszer jelenleg a zsidók sok arcából a kozmopolita/kapitalista zsidó fantomképét – bizonyos mennyiségben – használja ellenségkép gyanánt. (Ld. Orbán Viktor március 15-i beszédének vonatkozó passzusát az ellenségről, amely  „…nem becsületes, hanem alantas, nem nemzeti, hanem nemzetközi, nem a munkában hisz, hanem pénzzel spekulál, nincs saját hazája, mert úgy érzi, övé az egész világ…”) Ezt gyakorlatilag egyetlen emberre, Soros Györgyre szűkíti le – viszont gigászi főellenséggé fújja fel, amit hatalmas intenzitással propagál. Eközben határozottan tagadja, hogy Soros zsidó volta bármilyen szerepet játszana az ellene vívott irracionális propagandaháborúban. Egyidejűleg használja és elítéli az antiszemitizmust – egy átmeneti korszak jellemzője ez.

Ugyanakkor a vallásos ill. nacionalista (cionista) zsidókkal ez a hatalom demonstratívan jó viszonyt ápol, éppenséggel legitimitásának erősítésére használja őket. (Ld. az említett beszéd vonatkozó passzusát: „Izrael máig kitart.”) Az ellenségképben elhelyezett moszlim vallású migránssal szemben immár nem a keresztény, hanem a „zsidó-keresztény” civilizáció megvédésére hivatkoznak.

A zsidóság bonyolult alakzattá vált, egyes elemei az ellenség, más elemei viszont a barát/szövetséges képletbe épültek be. Így van ez azonban egész Európában, csak tőlünk nyugatra a zsidókép más elemei szerepelnek az ellenség, illetve a barát kategóriában.

*

A Fidesz hatalmon lévő politikusai és támogatóik szeretik a zsidók fizikai biztonságát összehasonlítani Magyarországon és Nyugat-Európában. Emlékeztetnek arra, hogy Franciaországban és Nyugat-Európa más országaiban milyen magas a zsidóellenes erőszakcselekmények száma, míg Magyarországon az ilyen esetek száma és intenzitása elenyésző. Franciaországból ezért számottevő a zsidó emigráció, míg nálunk ez legfeljebb hangoztatott szándék formájában jelentkezik.

Mindehhez azt is hozzá kell azonban tenni, hogy a zsidó emigránsok nem Magyarországra jönnek – ilyesmi fel sem merül bennük. Magyarország nem vonzó hely számukra, ellentétben a Monarchia korszakával. Az emigráció hiánya nem feltétlen bizonyíték a zsidó közösség prosperitására.

*

Magyarországon, Lengyelországban és Kelet-Közép-Európában alapvetően még a 19-20-ik századi antiszemitizmus maradványelemei működnek és hatnak: az ellenségkép a modern társadalomba beilleszkedett és azt átprogramozni kívánó (kapitalista, liberális, szocialista, kozmopolita) zsidó. A premodern, vallási alapú antijudaizmus („a zsidók megölték Jézust”) marginális ebben a képletben. A posztmodern, emberjogi nyelven beszélő anticionizmus, ahol Izrael a fő gonosz, még úgyszintén marginális.

Utóbbihoz ugyanis, paradox módon, a nacionalizmus meghaladására, a nép/nemzet által elkövetett súlyos bűnök beismerésére, a posztmodern, emberjogi, kisebbségvédő szemlélet megerősödésére volna szükség, erre pedig régiónk országai (egyelőre?) nem mutatnak nagy hajlandóságot. A Holokauszt szörnyű bűnét, egyedülálló tragédiáját ma már készséggel elismerik, de saját népük felelősségével nem nagyon tudnak mit kezdeni.

Az anticionizmus, Izrael-ellenesség a szovjet típusú rendszer ideológiájában hivatalosan jelen volt, majd ezt átvette az 1990 után fellépő antiszemita jobboldal is. Az Orbán rendszerrel nagyjából egyidőben megszilárduló K-európai nacionalista rendszerek azonban nagyjából eljutottak oda fejlődésük során, ahol Nyugat-Európa tartott 1946-1968 között: az antiszemitizmust elutasítják, de az azért viselendő felelősséggel még nem tudnak mit kezdeni. Ezért cserébe, nacionalista alapon, ápolják a kapcsolatokat a zsidó állammal és az anticionista propagandát kerülik. Mindez új jelenség, az elmúlt 10-15 évben bontakozott ki.

A 19-20. századi antiszemitizmus Európában, úgy tűnik, mérgének javát mostanra kiokádta, a kortárs európai társadalom ez ellen jelentős részben immunissá vált. (Bizonyítéka ennek a Jobbik nagy fordulata: a párt vezetői belátták, hogy az antiszemitizmussal többet veszítenek, mint amennyit nyernek.) Fenti okokból az antiszemita incidensek száma Közép-Kelet-Európában nem magas.

*

Nyugat-Európa országai jóval messzebbre jutottak a Holokauszt bűneivel való szembenézésben, így ott dominánssá váltak azok az eszmék, amelyeket a fasizmussal szembeni ellenanyagnak tekintenek: a tolerancia, a befogadás, a másság kultúrája, illetve elvetése mindenfajta törzsi csoportidentitásnak, bezárkózásnak, kirekesztésnek. Mivel ezek ma világszerte elfogadott, elterjedt, komoly legitimitással rendelkező eszmék, az ezek nevében fellépő, újfajta, posztmodern zsidógyűlölet jóval intenzívebb és hatékonyabb. A zsidógyűlölet mindig a kor nyelvén szólal meg, éppen ez adja hihetetlen erejét. A nyugati világban az emberi jogok, kisebbségvédelem, befogadás, lózungjait hangoztató gyűlölet előtt egyszerűen nincs akadály. Mivel pedig ezeket az eszméket Kelet-Európában nem pártolják és nincs széles legitimitásuk, itt az újfajta gyűlöletnek nincs olyan jó táptalaja.

Zsidó szempontból nézve nagy paradoxon ez: ott ahol a haladást gátolják, az újfajta gyűlöletet is gátolják. A haladás aztán persze lassan utat tör – az újfajta gyűlölettel együtt.

*

Az Orbán rendszer kétségkívül sok tekintetben retrográd, gátolja a szabadság 21. századi intézményeinek kialakulását. Így pl. igyekszik az államhatalom alá rendelni vagy diszkriminálni a civil társadalom intézményeit, holott a kormánytól és az államtól független, autonóm civil világ a modern nyugati fejlődés egyik hajtómotorja. Ahogy az állami kontrolltól független gazdaság jóval hatékonyabb, mint az állam által irányított, úgy az államtól független civil szféra is jóval hatékonyabban növeli a társadalom szabadságfokát, mint a főhatalom által kontrollált egyletek, egyesületek. (Ijesztő példája ennek a roma önszerveződés államosítása, és az ennek élén álló roma vezető, aki megvalósította közösségének nulla hatékonyságú fejlesztését.)

A 21. századi nyugati fejlődés egyik fő csapásiránya a civil társadalom önszerveződése. Ugyanakkor a 21. századi zsidógyűlölet – éppen ezért – ugyancsak a civil önszerveződésekben igyekszik megtelepedni. A BDS nevű Izrael-ellenes bojkottmozgalom, amely a zsidó állam teljes gazdasági, kulturális, tudományos elszigetelését és legitimitásának fölszámolását irányozza elő, civil szervezetként működik és a nyugati civil szervezeteket célozza meg. Tudományos társaságok, egyetemi diákmozgalmak, nőjogi és melegjogi fórumok teszik magukévá a zsidó állam bojkottjára szóló felhívásokat és tesznek „hűségesküt” a BDS agresszívan fellépő helyi aktivistáinak. Mindezt a rasszizmus és az elnyomás elleni küzdelem nevében.

Mindannyian tudjuk például, hogy a popzene, a megasztárok világa öntörvényű, nem függ az államtól, a politikai establishmenttől – sőt, gyakran a politikusok keresik a sztárok támogatását. Ám ebbe az öntörvényű világba nagy erővel nyomult be a BDS mozgalom. Vezető popsztárok iratkoznak fel a BDS szószólói közé és gyakran sikerrel presszionálják társaikat, hogy mondják le izraeli fellépéseiket.

Ez a nyugat-európai, progresszív baloldal a Soros-ellenes plakátokat felháborítónak és primitívnek tartja – joggal. Az Izrael-ellenes hisztéria nem kevésbé felháborító és primitív voltáról viszont nem akar tudomást venni, sőt gyakran üdvözli és támogatja.

A zsidóellenesség nagy paradigmaváltásának vagyunk tanúi.

A Soros-ellenes kampány a régifajta, 20. századi ellenségkeresés kliséit alkalmazza, ezért könnyen felismerhető, rendkívül disszonánsnak és primitívnek tűnik. Nem lehet komolyan venni. Az Izrael-ellenes bojkott kampány viszont rendkívül korszerű, trendi, haladó, ezért nagyon is illik komolyan venni.

*

Közép-Kelet-Európa országainak/népeinek többsége még nem volt képes belenézni abba a mély szakadékba, amit felmenőik Holokauszt alatt tanúsított magatartása jelent. Visszahőköltek úgy, ahogy ezt ma Lengyelország példáján láthatjuk. Nem jutottak el arra az erkölcsi magaslatra, amelyet e bűnök beismerése jelent. (Mindez nem ítélet, csak tényközlés, ennek a morális megtorpanásnak sok oka van.) E beismerés után a nacionalizmus már nem vállalható könnyű szívvel. Ezután már óhatatlanul a befogadás gondolatvilága felé fordul az ember.

Nagyon jól példázza ezt a Lengyelország és Izrael közötti vita a Holokauszt emlékezet kérdésében: az összeütközés oka a múlt, nem a jelen. A két ország politikai együttműködése kiváló – lenne, ha a múlt súlyos kérdései megkerülhetők lennének.

És itt kezdődik a problémák következő fordulója. Amikor immár a befogadás és a tolerancia nevében bélyegzik törzsi bezárkózónak, nacionalistának és elnyomónak a zsidókat. Utóbbiak pedig ebben a helyzetben azokban találnak szövetségest, akiknek még nem sikerült meghaladniuk a törzsi nacionalizmust.

Orbán Viktor rendszere korábbi idők elavult társadalmi, gazdasági szerkezetét akarja konzerválni, ill. újrateremteni. Ez alighanem zsákutca – de legalábbis mellékút.

A nyugati világ (de elsősorban Nyugat-Európa) a fejlődés főirányában halad, és így a főirányban mozgó, megújult zsidógyűlöletet is viszi magával. Az, aki az Orbán-rendszer ellen küzd a demokratikus értékekért és egy korszerű Magyarországért, az európai fősodor felé tart. Tudatában kell azonban lennie, hogy miközben elutasítja az elavult politikát, akarva-akaratlanul egy olyan világ felé mozog, amelyet a megújult, polkorrekt zsidógyűlölet jellemez.