Haladó előítéletek
Nyugat-Európa országai jóval messzebbre jutottak a Holokauszt bűneivel való szembenézésben, így ott dominánssá váltak azok az eszmék, amelyeket a fasizmussal szembeni ellenanyagnak tekintenek: a tolerancia, a befogadás, a másság kultúrája, illetve elvetése mindenfajta törzsi csoportidentitásnak, bezárkózásnak, kirekesztésnek. Mivel ezek ma világszerte elfogadott, elterjedt, komoly legitimitással rendelkező eszmék, az ezek nevében fellépő, újfajta, posztmodern zsidógyűlölet jóval intenzívebb és hatékonyabb.
![](https://www.szombat.org/files/2018/03/Gado-Janos-Foto-Czirjak-Pal-1024x682.jpg)
Fotó: Czirják Pál
Ha történeti példákat keresünk, az Orbán-rendszerben Tisza István és Horthy Miklós korának ismertetőjegyeit is felfedezhetjük.
A Tisza-korszakra emlékeztet a liberális és autoriter jegyekkel egyaránt áthatott, súlyos társadalmi igazságtalanságokkal terhelt rendszer egy liberális Európában.
Tiborcz István, Mészáros Lőrinc és társaik helyzetbe hozása nem a nemzeti burzsoázia, hanem a hatalomhoz közelálló nemzeti oligarchia megteremtésének kísérlete, a magyar hagyományoknak megfelelő szélsőséges egyenlőtlenségek újratermelése, ahogy ez a 19-20. század fordulóján is fennállt. A mai Nyugat-Európában munkát vállaló százezrek emlékeztetnek a múlt századforduló táján Amerikába kitántorgó másfélmillió magyarra. Nagyon sokat elmond a magyar társadalom mélyen rögzült mintázatairól, hogy a Kádár-korszak egyenlősítő évtizedei után a súlyos egyenlőtlenségeket sikerült rövid idő alatt politikai úton ismét előállítani.
Viszont a 2010-es „fülkeforradalom”, a szabadságjogok szűkítése, a nacionalista, ellenségkereső retorika inkább az 1920-ban hatalomra jutott antidemokratikus nacionalizmust idézi fel a magyarországi zsidók (és általában a baloldal) közegében, ami persze megszólaltatta a vészcsengőt. Mert ez a szellemiség 1920 után egész Európában, így nálunk is a fasizmus előszobája volt. És éppen száz évvel ezelőtt, a liberális Európa összeomlásával indult hódító útjára.
A történelem azonban nem ismétli önmagát – ahogy a kaleidoszkópban sem látjuk viszont kétszer egymás után ugyanazt a képet. Ma ugyanis nem a fasizálódó Európában, hanem a nyitott társadalom zászlaját magasra tartó és ennek határait kereső Európában élünk.
*
Kelet-és Nyugat-Európa határa ma többé-kevésbé egybeesik a hajdani vasfüggöny vonalával – melynek ledőlte 29 éve annyi örömet okozott nekünk. A különbséget a két régió között sok dimenzióban lehet megragadni: közgazdászok, politológusok, történészek mind érvényesíthetik a maguk szempontjait. Én itt és most egy zsidó látószögből fontos szempontot emelnék ki: a Holokausztért viselt felelősség kérdésében Nyugat-Európa eljutott az önvizsgálat és a felelősség beismerésének stádiumába, míg Közép-Kelet-Európa ettől visszahőkölt.
Ma a magyarok és a lengyelek állnak az élére ennek a retrográd szellemiségnek: két olyan nemzet, amelynek hagyományosan erős nemessége nem annyira a munka és gyarapodás polgári fogalmaiban, hanem inkább a szabadságharc és nemzethalál romantikus – sőt, néha narcisztikus – dimenzióiban szeretett megnyilvánulni. (Ez adja 19. századi nemzeti irodalmuk törzsanyagát, amely oly nagy mértékben formálta önképüket.) A nemesség ezért szívesen átengedte a polgári gondolkodás és működés terepét a zsidóknak. Nem véletlen, hogy a kapitalizmus kibontakozásának korszakában e két ország területén élt Európa legnépesebb zsidó közössége. (Noha Lengyelország ekkor közjogi értelemben nem létezett, mivel szomszédai 1795-ben feldarabolták.)
![](https://www.szombat.org/files/2018/04/Bitwa_pod_Raclawicami-1024x576.jpg)
Lengyel szabadságharcos romantika – Jan Matejko: a Racłąwice-i csata
Levert szabadságküzdelmek és idegen elnyomás terén mindkét nemzet bőséges tapasztalatokat szerzett, és ma, amikor a 21. századi Európában egészen újfajta kihívásokkal kell megbirkózni, hajlamosak ugyanehhez a régi értelmezési kerethez visszanyúlni. A hajdani nemesi osztály ma már nyomokban is alig található, de szelleme változatlanul él és hat. (Mindez nem jelenti azt, hogy e két országban lenne legrosszabb a helyzet önvizsgálat terén. Valószínűleg épp ellenkezőleg: ők jutottak a legmesszebbre és ez váltotta ki az ellenreakciókat.)
*
A Magyarországon élő zsidók, ha mégoly asszimiláltak is, a zsigereikben hordozzák az antidemokratikus nacionalizmustól való félelmet. Ezt a szellemiséget nálunk Horthy Miklós személye szimbolizálja, aki az ellenforradalmi rendszer negyedszázadának első pillanatától az utolsóig az ország élén állt. Hatalomra jutása a fehérterror, hatalomból való távozása a Holokauszt drámájával esett egybe. Tökéletes jelképe (és aktora is) tehát annak a dinamikának, ami a diszkriminációtól a népirtásig juttatta el Magyarországot.
Az Orbán-rendszer nem törekszik egyértelmű állásfoglalásra Horthy ügyében, nyitva hagyva a kaput különféle – zsidó szemmel – elfogadhatatlan értelmezések előtt is. Ez a felemás viszony csak erősíti a magyarországi zsidók hajlandóságát, hogy a két rendszer között valamilyen folyamatosságot lássanak.
A Horthy-korszakot a súlyos társadalmi egyenlőtlenségek, nacionalizmus, sérelmi politika és ellenségkeresés jellemezték – mindez az Orbán-rendszerben is megvan. Utóbbi hivatalos politikájában viszont nincs jelen a szomszéd országokkal szembeni revansvágy és a nyílt antiszemitizmus. Ami a mai Európában elfogadhatatlan, azt az Orbán-rendszer nem erőlteti.
*
Az Orbán-rendszer 1989 után soha nem látott hatékonysággal egységesítette a jobboldalt politikai, gazdasági és szellemi értelemben is. (Az egyetlen, rajta kívül szerveződő jobboldali erőt is sikerült radikalizmusban maga mögé utasítania.) Így a jobboldali térfél túlnyomó részén a zsidókérdésről folyó diskurzust is egységesítette: nemzeti, keresztény, konzervatív, befogadó alapra helyezte, a zsidókat – túlnyomórészt – kivette az ellenségkép elemei közül, és helyettük az Európán kívüli, nem keresztény migránsokat iktatta be oda.
![](https://www.szombat.org/files/2018/04/Orban-Viktor-a-Parlament-elott-Foto-Weber-Zsolt.jpg)
Orbán Viktor március 15-én a Parlament előtt (Fotó: Weber Zsolt)
Tudjuk azonban, hogy a zsidók világszerte optimális ellenségképként működnek: nacionalisták és kozmopoliták, vallásosak és ateisták, konzervatívok és progresszívek, szocialisták és kapitalisták is megtalálják a zsidók sokféleségében a nekik megfelelő bűnbakot. A nacionalistáknak a kozmopolita zsidók, a kozmopolitáknak a cionista zsidók, az ateistáknak az ortodox zsidók, stb. jelentenek ideális ellenségképet. (Ahol a zsidók mindegyik arcát beépítik az ellenségképbe, ott az életük lehetetlenné válik.)
Az Orbán-rendszer jelenleg a zsidók sok arcából a kozmopolita/kapitalista zsidó fantomképét – bizonyos mennyiségben – használja ellenségkép gyanánt. (Ld. Orbán Viktor március 15-i beszédének vonatkozó passzusát az ellenségről, amely „…nem becsületes, hanem alantas, nem nemzeti, hanem nemzetközi, nem a munkában hisz, hanem pénzzel spekulál, nincs saját hazája, mert úgy érzi, övé az egész világ…”) Ezt gyakorlatilag egyetlen emberre, Soros Györgyre szűkíti le – viszont gigászi főellenséggé fújja fel, amit hatalmas intenzitással propagál. Eközben határozottan tagadja, hogy Soros zsidó volta bármilyen szerepet játszana az ellene vívott irracionális propagandaháborúban. Egyidejűleg használja és elítéli az antiszemitizmust – egy átmeneti korszak jellemzője ez.
![](https://www.szombat.org/files/2017/10/Milstein-Soros.jpg)
Régi típusú antiszemitizmus
Ugyanakkor a vallásos ill. nacionalista (cionista) zsidókkal ez a hatalom demonstratívan jó viszonyt ápol, éppenséggel legitimitásának erősítésére használja őket. (Ld. az említett beszéd vonatkozó passzusát: „Izrael máig kitart.”) Az ellenségképben elhelyezett moszlim vallású migránssal szemben immár nem a keresztény, hanem a „zsidó-keresztény” civilizáció megvédésére hivatkoznak.
A zsidóság bonyolult alakzattá vált, egyes elemei az ellenség, más elemei viszont a barát/szövetséges képletbe épültek be. Így van ez azonban egész Európában, csak tőlünk nyugatra a zsidókép más elemei szerepelnek az ellenség, illetve a barát kategóriában.
*
A Fidesz hatalmon lévő politikusai és támogatóik szeretik a zsidók fizikai biztonságát összehasonlítani Magyarországon és Nyugat-Európában. Emlékeztetnek arra, hogy Franciaországban és Nyugat-Európa más országaiban milyen magas a zsidóellenes erőszakcselekmények száma, míg Magyarországon az ilyen esetek száma és intenzitása elenyésző. Franciaországból ezért számottevő a zsidó emigráció, míg nálunk ez legfeljebb hangoztatott szándék formájában jelentkezik.
Mindehhez azt is hozzá kell azonban tenni, hogy a zsidó emigránsok nem Magyarországra jönnek – ilyesmi fel sem merül bennük. Magyarország nem vonzó hely számukra, ellentétben a Monarchia korszakával. Az emigráció hiánya nem feltétlen bizonyíték a zsidó közösség prosperitására.
*
Magyarországon, Lengyelországban és Kelet-Közép-Európában alapvetően még a 19-20-ik századi antiszemitizmus maradványelemei működnek és hatnak: az ellenségkép a modern társadalomba beilleszkedett és azt átprogramozni kívánó (kapitalista, liberális, szocialista, kozmopolita) zsidó. A premodern, vallási alapú antijudaizmus („a zsidók megölték Jézust”) marginális ebben a képletben. A posztmodern, emberjogi nyelven beszélő anticionizmus, ahol Izrael a fő gonosz, még úgyszintén marginális.
Utóbbihoz ugyanis, paradox módon, a nacionalizmus meghaladására, a nép/nemzet által elkövetett súlyos bűnök beismerésére, a posztmodern, emberjogi, kisebbségvédő szemlélet megerősödésére volna szükség, erre pedig régiónk országai (egyelőre?) nem mutatnak nagy hajlandóságot. A Holokauszt szörnyű bűnét, egyedülálló tragédiáját ma már készséggel elismerik, de saját népük felelősségével nem nagyon tudnak mit kezdeni.
Az anticionizmus, Izrael-ellenesség a szovjet típusú rendszer ideológiájában hivatalosan jelen volt, majd ezt átvette az 1990 után fellépő antiszemita jobboldal is. Az Orbán rendszerrel nagyjából egyidőben megszilárduló K-európai nacionalista rendszerek azonban nagyjából eljutottak oda fejlődésük során, ahol Nyugat-Európa tartott 1946-1968 között: az antiszemitizmust elutasítják, de az azért viselendő felelősséggel még nem tudnak mit kezdeni. Ezért cserébe, nacionalista alapon, ápolják a kapcsolatokat a zsidó állammal és az anticionista propagandát kerülik. Mindez új jelenség, az elmúlt 10-15 évben bontakozott ki.
A 19-20. századi antiszemitizmus Európában, úgy tűnik, mérgének javát mostanra kiokádta, a kortárs európai társadalom ez ellen jelentős részben immunissá vált. (Bizonyítéka ennek a Jobbik nagy fordulata: a párt vezetői belátták, hogy az antiszemitizmussal többet veszítenek, mint amennyit nyernek.) Fenti okokból az antiszemita incidensek száma Közép-Kelet-Európában nem magas.
*
Nyugat-Európa országai jóval messzebbre jutottak a Holokauszt bűneivel való szembenézésben, így ott dominánssá váltak azok az eszmék, amelyeket a fasizmussal szembeni ellenanyagnak tekintenek: a tolerancia, a befogadás, a másság kultúrája, illetve elvetése mindenfajta törzsi csoportidentitásnak, bezárkózásnak, kirekesztésnek. Mivel ezek ma világszerte elfogadott, elterjedt, komoly legitimitással rendelkező eszmék, az ezek nevében fellépő, újfajta, posztmodern zsidógyűlölet jóval intenzívebb és hatékonyabb. A zsidógyűlölet mindig a kor nyelvén szólal meg, éppen ez adja hihetetlen erejét. A nyugati világban az emberi jogok, kisebbségvédelem, befogadás, lózungjait hangoztató gyűlölet előtt egyszerűen nincs akadály. Mivel pedig ezeket az eszméket Kelet-Európában nem pártolják és nincs széles legitimitásuk, itt az újfajta gyűlöletnek nincs olyan jó táptalaja.
![](https://www.szombat.org/files/2016/06/Izrael-ellenes-parade-a-Kaliforniai-egyetemen-1024x683.jpg)
Új típusú antiszemitizmus: Kivégzést imitáló Izrael-ellenes performansz a Kaliforniai egyetemen
Zsidó szempontból nézve nagy paradoxon ez: ott ahol a haladást gátolják, az újfajta gyűlöletet is gátolják. A haladás aztán persze lassan utat tör – az újfajta gyűlölettel együtt.
*
Az Orbán rendszer kétségkívül sok tekintetben retrográd, gátolja a szabadság 21. századi intézményeinek kialakulását. Így pl. igyekszik az államhatalom alá rendelni vagy diszkriminálni a civil társadalom intézményeit, holott a kormánytól és az államtól független, autonóm civil világ a modern nyugati fejlődés egyik hajtómotorja. Ahogy az állami kontrolltól független gazdaság jóval hatékonyabb, mint az állam által irányított, úgy az államtól független civil szféra is jóval hatékonyabban növeli a társadalom szabadságfokát, mint a főhatalom által kontrollált egyletek, egyesületek. (Ijesztő példája ennek a roma önszerveződés államosítása, és az ennek élén álló roma vezető, aki megvalósította közösségének nulla hatékonyságú fejlesztését.)
A 21. századi nyugati fejlődés egyik fő csapásiránya a civil társadalom önszerveződése. Ugyanakkor a 21. századi zsidógyűlölet – éppen ezért – ugyancsak a civil önszerveződésekben igyekszik megtelepedni. A BDS nevű Izrael-ellenes bojkottmozgalom, amely a zsidó állam teljes gazdasági, kulturális, tudományos elszigetelését és legitimitásának fölszámolását irányozza elő, civil szervezetként működik és a nyugati civil szervezeteket célozza meg. Tudományos társaságok, egyetemi diákmozgalmak, nőjogi és melegjogi fórumok teszik magukévá a zsidó állam bojkottjára szóló felhívásokat és tesznek „hűségesküt” a BDS agresszívan fellépő helyi aktivistáinak. Mindezt a rasszizmus és az elnyomás elleni küzdelem nevében.
Mindannyian tudjuk például, hogy a popzene, a megasztárok világa öntörvényű, nem függ az államtól, a politikai establishmenttől – sőt, gyakran a politikusok keresik a sztárok támogatását. Ám ebbe az öntörvényű világba nagy erővel nyomult be a BDS mozgalom. Vezető popsztárok iratkoznak fel a BDS szószólói közé és gyakran sikerrel presszionálják társaikat, hogy mondják le izraeli fellépéseiket.
![](https://www.szombat.org/files/2017/11/roger-waters-1024x579.jpg)
Roger Watres, a Pink Floyd gitárosa, a BDS mozgalom egyik élharcosa
Ez a nyugat-európai, progresszív baloldal a Soros-ellenes plakátokat felháborítónak és primitívnek tartja – joggal. Az Izrael-ellenes hisztéria nem kevésbé felháborító és primitív voltáról viszont nem akar tudomást venni, sőt gyakran üdvözli és támogatja.
A zsidóellenesség nagy paradigmaváltásának vagyunk tanúi.
A Soros-ellenes kampány a régifajta, 20. századi ellenségkeresés kliséit alkalmazza, ezért könnyen felismerhető, rendkívül disszonánsnak és primitívnek tűnik. Nem lehet komolyan venni. Az Izrael-ellenes bojkott kampány viszont rendkívül korszerű, trendi, haladó, ezért nagyon is illik komolyan venni.
*
Közép-Kelet-Európa országainak/népeinek többsége még nem volt képes belenézni abba a mély szakadékba, amit felmenőik Holokauszt alatt tanúsított magatartása jelent. Visszahőköltek úgy, ahogy ezt ma Lengyelország példáján láthatjuk. Nem jutottak el arra az erkölcsi magaslatra, amelyet e bűnök beismerése jelent. (Mindez nem ítélet, csak tényközlés, ennek a morális megtorpanásnak sok oka van.) E beismerés után a nacionalizmus már nem vállalható könnyű szívvel. Ezután már óhatatlanul a befogadás gondolatvilága felé fordul az ember.
Nagyon jól példázza ezt a Lengyelország és Izrael közötti vita a Holokauszt emlékezet kérdésében: az összeütközés oka a múlt, nem a jelen. A két ország politikai együttműködése kiváló – lenne, ha a múlt súlyos kérdései megkerülhetők lennének.
És itt kezdődik a problémák következő fordulója. Amikor immár a befogadás és a tolerancia nevében bélyegzik törzsi bezárkózónak, nacionalistának és elnyomónak a zsidókat. Utóbbiak pedig ebben a helyzetben azokban találnak szövetségest, akiknek még nem sikerült meghaladniuk a törzsi nacionalizmust.
Orbán Viktor rendszere korábbi idők elavult társadalmi, gazdasági szerkezetét akarja konzerválni, ill. újrateremteni. Ez alighanem zsákutca – de legalábbis mellékút.
A nyugati világ (de elsősorban Nyugat-Európa) a fejlődés főirányában halad, és így a főirányban mozgó, megújult zsidógyűlöletet is viszi magával. Az, aki az Orbán-rendszer ellen küzd a demokratikus értékekért és egy korszerű Magyarországért, az európai fősodor felé tart. Tudatában kell azonban lennie, hogy miközben elutasítja az elavult politikát, akarva-akaratlanul egy olyan világ felé mozog, amelyet a megújult, polkorrekt zsidógyűlölet jellemez.
Címkék:anticionizmus, modern antiszemitizmus, Orbán-rendszer