Hajnal az Olajfák hegyén

Sosem tudtam elképzelni, hogy milyen lehet az Olajfák hegye. Amikor meg ott van az ember, minden olyan egyszerűnek tűnik.

Hajnalonként kisétálok az Oroszlános kapun, melyet a keresztények Szent István kapunak hívnak, és elindulok az Olajfák hegye felé. Ilyenkor alig találkozom emberekkel. Napközben a Szűz Mária Sírja templomnál turisták hada, de ilyenkor kora reggel a Getsemane kert még zárva, egy árva lélek sehol, a Népek temploma előtt egyetlen turista busz sincs. Felbaktatva a meredek hegyoldalon, magam mögött hagyva a csodálatos hagymakupolás orosz Mária Magdolna templomot, majd kanyargós úton, a Jézus könnye kápolna mellett elhaladva belépek a nyitott zsidó temető kapuján. A sírok között sétálgatva szomorúan nézem a számomra érthetetlen feliratokat. Milyen jó lenne, ha el tudnám olvasni őket! A kövek a sírokon az időtlenség kövei, azt üzenik, hogy a lélek örök.

Egy kis kőpadra ülve nézem, ahogy a nap előbukkan a mögöttem levő hegy mögül, és lassan beteríti fényével az Óvárost. A Szikla Dóm aranykupolája ragyog Jeruzsálem felett. Íme, előttem az emberiség történelmének talán leghíresebb Szent tere.  Csorba László barátom ugyan még sosem járt Jeruzsálemben, mégis az ő mondatai jutottak eszembe: “Szent tér, Szent föld nélkül nincs közösségi lét, nincs emberi kultúra. Szent tér kicsiben minden templom – de lehet tágabb táj is, ország, város. A zsidó, a keresztény és a muszlim ember számára elsősorban – Jeruzsálem.”

Ülök az Olajfák hegyén egy zsidó temetőben, és előttem a csodálatos Szikla Dóm (Kubbat asz-Szahra), nem messze tőle az Al Aksza mecset. A zsidó biblia erre a helyre, a Moria hegyére teszi Ábrahám történetét Izsákkal. Pár száz év eltelte után ezt a földet vásárolta meg Dávid Araunától, a Jebuziták utolsó királyától, és ide építtette Salamon király csodálatos templomát, melyet több száz év után lerombolt Nabukodonozor.  A száműzetésből visszatért zsidók újra felépítették templomukat. A nagyravágyó Heródes a világ legcsodálatosabb szentélyét varázsolta ide. Ünnepnapokon elképzelhetetlen sokadalom lehetett a Templom téren. A központi oltáron száz és száz állatot áldoztak Jahvének. Itt mutatta be Istennek Joachim és Anna a lányukat, Máriát, majd Mária gyermeke, Jézus is itt töltötte az ünnepeket. Ez már az Újszövetség története. A pogány Róma Jeruzsálem második templomát lerombolta, az Aelia Capitolina nem tartott igényt a Moria szent hegyére. Több száz év csendje után Mohamed prófétát egy látomásában erről a helyről vitte fel Burak nevű lova a „hetedik mennyországba”. Ennek emlékére emeltetett a legtávolabbi szentély, az El Aksza mecset és később a csodálatos Szikla Dóm.

Miközben a történelem szövevényes szálain merengtem, egyszer csak a temető bejáratában megjelent egy idős arab ember, szamárháton ülve. Bejőve a temetőbe, az öreg könnyedén leszállt az állatról, engedte, hogy az legeljen a sírok között ott, ahol a legtöbb fű nőtt. Elképedve néztem, nem értettem, hogy kerülhet egy szamár a temetőbe. Közben az öreg odajött, köszönt, és leült mellém a padra. Az arab emberek, nem úgy, mint nálunk, elkezdenek ilyenkor beszélgetni. Az első kérdés mindig, hogy honnan jön az idegen. Udvariasan elmondtam, hogy melyik országból és melyik városból. Úgy érzékeltem, nem igazán tudja, hol van Magyarország, de ezen könnyedén átsiklottunk. „Ékes angolságunkkal” megbeszéltük a világ dolgait. Közben le nem vettem a szememet a csacsiról, aki az első meglepetésem után inkább öszvérnek látszott. A szép hajnali filozofikus gondolat-csokor már a múlté vált, feléledt bennem a fotográfusok ösztöne. Látta az öreg a sóvárgó tekintetemet és mosolyogva megkérdezte, hogy akarom-e lefényképezni? Rögtön rávágtam, hogy igen, persze, hogy szeretném. Beleegyezően intett. Így boldogan lefotóztam az ölembe hulló csodálatos látványt. Magányos csacsi, vagy talán öszvér, mindegy, no mégsem mindegy. Inkább legyen csacsi itt az Olajfák hegyén, a zsidó temetőben a sírok között, melyeken ott vannak az emlékezés kövei, és mögötte Jeruzsálem. A földi és az égi Jeruzsálem együtt. Kell nekem ennél több? Látta az öreg, hogy milyen boldog vagyok, felém fordulva lassan, érthetően azt mondta, hogy neki mindegy, ki honnan, melyik országból való, lehet az arab, zsidó vagy keresztény, csak egy a fontos. Békesség legyen a világban. Megöleltük egymást. Ellentmondást nem tűrve, fejemet a kezébe véve, egy hatalmas, borostás puszit nyomott a homlokomra. Majd „Szaalem alejkum” köszöntéssel engem és a világot megáldva, csacsijával távozott.