Hájé Szárá: Hogyan veszett el Sára öröksége, avagy „a női karzat tartópilléreinek aláásása”

Írta: Sylvia Rothschild rabbi - 2024-11-18 Rovat: Hagyomány, Politika, Történelem

Az első ősanya haláláról olvashatunk a Hájé Szárá hetiszakaszban; az asszonyról, akit arra jelöltek ki, hogy Ábrahámmal közös fia révén továbbadja az ígéretet. Az asszonyról, aki férjével együtt „lelkeket teremtett”; az asszonyról, aki kinevette Istent.

Sylvia Rothschild rabbi

Az 1980-as években Sylvia Rothschild rabbi közzétett egy írást[1] az Egyesült Királyságban megjelent „Hear Our Voice” („Halld meg a hangunkat”) című könyvhöz, melynek címe: „A női karzat tartópilléreinek aláásása: az elkülönített ülőhelyek szokásának, annak alapjainak vizsgálata”. Az írás azt vizsgálja és tárja fel, hogy milyen kevés érv és forrás áll rendelkezésre ehhez a szokáshoz, amely Sára, az első ősanya lányai közül oly sokakat tart távol a közösségi terektől és a nyilvános párbeszédtől. Ennek fordítását közöljük az alábbiakban.

Miközben a nők lassan egyre nagyobb teret és hatalmat nyernek a zsinagógák vezetésében, vallási területen hátrányos helyzetben találják magukat. Egyes esetekben szó szerint elrejtik őket a tekintetek elől és elhallgattatják őket. Ennek négy oka van:

– A tórai/rabbinikus tiltás, hogy férfiak és nők együtt üljenek az imádság során.

– A szentély idején külön női udvar volt (ezrát násim), és a zsinagóga a talmudi elvek szerint egy miniatűr szentély (mikdás meát).

– A férfi imádkozók figyelmét elvonja az imádkozási kötelezettségük teljesítésétől, ha koedukált társaságban kell ezt tenniük.

– A zsidóknak régóta bevett szokása és gyakorlata, hogy így imádkoznak, és ennek megváltoztatása a zsinagóga „keresztényesítését” jelentené.

A külön ülőhelyek – és különösen a mehice (az elválasztó paraván) jelenségét nyomon követve kiderül, hogy ennek történelmi, jogi és teológiai indokai egyáltalán nem jelentősek. Ez meglepő, tekintve, hogy milyen nagy vehemenciával hirdetik és védik.

Mi a tilalom jogi forrása?

A responzum-irodalomban vita folyik arról, hogy a nemek szétválasztása (és annak módja) bibliai vagy rabbinikus (és ezért kevésbé mérvadó) tilalom-e. Az a néhány responzum, amely a bibliai tilalom mellett érvel, képtelen a Tórából bármilyen verset is felmutatni, amely alátámasztaná az állítást. Az egyetlen bibliai vers, amelyet idéznek, hogy alátámasszák azt az állítást, hogy a nemek szétválasztása bibliai parancs, Zehárjá könyvében található (12:12).

„És gyászolni fog az ország, minden család külön-külön. Dávid házának családja külön, és feleségeik külön. Nátán házának családja külön, és feleségeik külön.”

A vers egyszerű olvasata szerint ez egy orákulum része, amelyben Zehárjá a jövőbeli Jeruzsálemet írja le. A várost sok nemzet fogja ostromolni, de Isten őrülettel és zűrzavarral sújtja őket. Isten megvédi Jeruzsálemet, elpusztítja mindazokat, akik háborút indítanak ellene, és Jeruzsálem lakói gyászolni fogják a nemzeteket. A gyász családonként fog történni, és Zehárjá a továbbiakban külön-külön megnevez néhány családot, és kijelenti, hogy „és az asszonyaik (egyedül) fognak gyászolni”.

Hogyan lehet ezt úgy olvasni, mint egy bibliai rendelkezést, amely nem csak a külön ülőhelyekre, hanem a szegregált ülőhelyekre – mehice – is vonatkozik? Úgy tűnik, a logika az, hogy ha ebben a kvázi messiási időszakban a férfiakat és a nőket külön kellett választani, és ha kifejezetten elkülönítették őket a szörnyű gyász időszakában, mennyivel inkább kell az elkülönítést érvényesíteni a mi romlott korunkban, és mennyivel inkább, amikor a lelket nem nyomasztja a szomorúság. Mert ki tudja, milyen könnyelműségre ösztönözhet, ha a férfiak és a nők együtt lehetnek?

Ahogy Moshe Feinstein írta:

„Sehol sem találjuk, hogy a jövőbeni gyásznak ez az esete a szentélyben lenne… itt tehát arra utal, hogy bárhol, ahol férfiaknak és nőknek össze kell gyűlniük, tilos úgy lenniük, hogy nincs közöttük elválasztó mehice, hogy ne juthassanak a könnyelműség állapotába… és így van ez a mi zsinagógáinkban is…”.[2]

Nyilvánvalóan nem ez a felfogás a Zehárjá-szakasz egyértelmű jelentése, és nyilvánvalóan Feinsteiné is részleges olvasat, mivel az egyes családok külön-külön való gyászolásának kérdését nem fejti ki az istentiszteleten való viselkedésük tekintetében. Ennél is fontosabb azonban az a tény, hogy ez a forrás az EGYEDÜLI bibliai szöveg, amelyet a különválasztás alátámasztására használnak, nem a Tórából, hanem a prófétai könyvekből származik. Feinstein ezt így kezeli:

„És bár a forrás a Bibliában egy vers a Prófétákból, amelyre az a szabály vonatkozik, hogy nem állapíthat meg semmilyen bibliai tilalmat, itt mégis egy bibliai törvényt lehet levezetni belőle, mert nem akar semmiféle tilalmat eredeztetni, hanem csupán megköveteli, hogy a gyászt a (látszólag már korábban is létező) szentírási törvénynek megfelelően – a férfiak külön, a nők külön – tartsák be. Hasonlóan sok bibliai törvényről értesülünk a próféták, bírák és királyok cselekedeteiből, a szóbeli hagyomány szakaszaiban idézett versekből.”[3]

Más szóval, Feinstein úgy látja, hogy ez a kapott bölcsesség kategóriájába tartozik – azaz, hogy az elbeszélésből következtethetünk egy régebbi törvény létezésére, amelyről aztán feltételezzük, hogy tórai törvény. Ha tehát a Zehárjá szövege nyíltan megtiltotta volna, hogy férfiak és nők együtt gyászoljanak, az nem lett volna bibliai tilalom, de mivel nem ezt mondja, ezért joggal következtethetünk ilyen tilalomra (!).

Eltekintve az ilyen bonyolult folyamatoktól, a fő ellenvetések, miszerint a Biblia sehol sem parancsolja a férfiak és nők elkülönítését a nyilvános istentiszteleten vagy gyülekezetekben (és valójában számos példát találunk arra, hogy férfiak és nők egyértelműen együtt imádkoznak, lásd alább), és hogy az egyetlen vers, amely csak távolról is alkalmazható, a Prófétáknál található, nem kerülnek kifejtésre. Úgy tűnik tehát, hogy a tilalomnak valójában rabbinikusnak kell lennie. Sok responzum, köztük Rav Kooké is, ezt a nézetet vallja.

Ha megnézzük a Talmudot, azt találjuk, hogy a férfiak és nők elkülönítésével csak az ezrát násim, valamint a szukot idején tartott szimhát bét háSoevá, a vízáldozati szertartás megtartása érdekében a szentélyben végrehajtott nagyszabású átalakítások kapcsán foglalkozik.

A második szentélyben az udvaroknak növekvő szentségű rendszere volt, amely a Szentek Szentjében csúcsosodott ki. Az egyik külső udvar a „nők udvara – ezrát násim” volt, amelyen túlra a nők általában nem jártak. Hasonlóképpen volt egy „izraeliták udvara – ezrát Jiszráél”, amelyen túl általában csak a kohén férfiak mehettek. Az ezrát násim azonban semmiképpen sem volt egy elkülönített és zárt hely, amelyet csak a nők számára alakítottak ki, mint ahogyan egy zsinagóga karzata szokott lenni. Ez egy nagy külső udvar volt, ahol mindkét nem szabadon elvegyülhetett. Nem lehetett olyan terület, ahol a nők nyugodtan és elkülönülten imádkozhattak, hiszen a férfiaknak át kellett rajta haladniuk, hogy eljussanak az izraeliták udvarára és azon túlra. Ezért nem következtethetünk a szentély felépítéséből arra, hogy a nemek elkülönültek volna az istentisztelet vagy a gyülekezés céljaira. Az ezrát násim kifejezés nem egy nők számára elkülönített helyet jelent itt, hanem a leghátsó részt, ahonnan a nők általában a szentélybe mentek (kivéve persze, ha áldozatot vittek a papnak).

Továbbá tudjuk, hogy az ezrát násim egy forgalmas hely volt. A Misna Midot szerint:

„Az ezrát násim százharmincöt könyök hosszú és százharmincöt könyök széles volt. Négy sarkában négy kamra volt, amelyek mindegyike negyvenszer negyven könyök volt. Nem voltak tetővel fedve… És milyen célt szolgáltak? A délkeleti volt a názirok kamrája, ott készítették a békeáldozatukat, és vágták le a hajukat, és dobták a cserépedény alá; az északkeleti volt a fatárolók kamrája, és ott vizsgálták át a fát a testi hibával rendelkező kohénok a férgek miatt, mert minden fa, amelyben féreg volt, alkalmatlan volt az oltárra. Az észak-nyugati volt a bőrbetegek kamrája; a dél-nyugati – rabbi Eliezer ben Jákob azt mondta: „elfelejtettem, mire használták”, de Aba Saul azt mondja: „ott tárolták a bort és az olajat, és ezt hívták az olaj háza kamrájának.” [4]

A bemutatott tér aligha tűnik az olyan elkülönített és leválasztott ülőhelyek előképének, mint amilyenek a zsinagóga fő része fölött egy karzaton vagy a mehice mögött találhatóak. Egy kicsit közelebb kerülünk e lehetőséghez ugyanennek a misnának a folytatásában:

Ez a terület eredetileg sima volt (kiugró falak nélkül), és (később) karzattal vették körül, hogy a nők fentről nézhessék, míg a férfiak lent voltak, és hogy ne keveredjenek egymással. Tizenöt lépcsőfok vezetett fel onnan az ezrát Jiszráél-hez, ami megfelel a Zsoltárok könyvében említett tizenöt lépcsőfoknak, amelyeken a leviták énekelni szoktak. Ezek nem négyszögletesek voltak, hanem kör alakúak, mint egy cséplőpadló egyik fele.[5]

Tehát a női karzat valóban létezett a második szentély fennállásának egy részében, és a szentély megépítése után került oda. Hogy megtudjuk, miért építették ezt az építményt, meg kell néznünk a Babiloni Talmud Szuká traktátusában található misnát és gemarát.

A misna így hangzik:

„Aki még nem látta a vízmerítés örömünnepét (szimhát bét háSoevá), az még életében nem látott örömünnepet. Szukot első ünnepnapjának befejezésekor (a papok és a leviták) leereszkedtek a nők udvarába (ezrát násim), ahol jelentőst javítást vezettek be…”[6]

A gemárá így hangzik:

„Mi volt a nagy javítás? R. Elázár így válaszolt: „Amiről tanultunk, hogy eredetileg (a nők udvarának falai) simák voltak, de később karzattal vették körül, és úgy rendelkeztek, hogy a nőknek fent kell ülniük, a férfiaknak pedig lent”. Rabbijaink tanították: „eredetileg a nők [a nők udvarán] belül ültek, míg a férfiak kívül, de mivel ez könnyelműséget okozott, bevezették, hogy a nők kívül üljenek, a férfiak pedig belül. Mivel azonban ez még mindig könnyelműséghez vezetett, bevezetésre került, hogy a nők felül üljenek, a férfiak pedig alul…”[7]

Megjegyzendő, hogy a férfiak és a nők felcserélték a helyüket az ünnepség idejére: a férfiak az asszonyok udvarában, a nők pedig az izraeliták kisebb, belső udvarában voltak.

Megtaláltuk tehát a legelső, nők számára kialakított helyiséget vagy karzatot, de két problémával kell szembenéznünk, ha azt akarjuk, hogy ez legyen a forrása a külön ülőhely vagy a mehice jelenségének.

Először is, a Szuká traktátusban említett karzat ideiglenes jellegű, és csak erre a vízmerítés ünnepére épült, és amely ünnepet évszázadok óta nem tartanak meg.

Másodszor, a szentély és a zsinagóga közötti párhuzam felállítása mindig problémás. Míg a zsinagóga lehet egy miniatűr szentély,[8] számos, a szentélyre jellemző tevékenységet nem lehet átvinni a zsinagógába (például a hangszerek használata nem elfogadható egy ortodox zsinagógában).

Nincs ok arra, hogy az ülőhelyek évente egyszeri megváltoztatása a túlságosan lelkes ünneplés megakadályozása érdekében miért kerülne át a zsinagógába, mint a nők állandó visszaszorítása egy karzatra vagy elkülönített helyiségbe. Ahogy Steinsaltz írta:

„Szimhát bét haSoevá, a vízmerítés ünnepe: amellett, hogy vallási parancsolat, hogy minden ünnepen örüljünk, különleges parancsolat, hogy a szukot ünnepnapjain örüljünk, és így szoktak tenni a szentélyben. Az ünnep első napjának előestéjén elkészítettek egy gezuztrát (burkolatot vagy karzatot, amelynek kész oldala felfelé nézett) az asszonyok udvarában, hogy a férfiak és a nők ne keveredjenek, és az első nap végén elkezdték az ünneplést. És így történt ez az ünnep minden egyes közbeeső napján. Attól kezdve, hogy az esti áldozatot felajánlották, egész nap és egész éjjel örvendeztek és táncoltak.”[9]

Ez ma már aligha bevett gyakorlat.

Ha a Talmud csak az asszonyok udvarában a gezuztra éves felállítása kapcsán említi az elhatárolt és elkülönített ülőhelyeket (amiből arra is következtethetünk, hogy a gezuztrát az év többi részére leszedték), akkor hol van a szokás eredete?

A törvénykönyvek nem térnek ki külön a zsinagógákban található speciális női karzatokra. Sem Maimonidész (1135-1204) Misné Torája, sem Joseph Caro (1488-1575) Sulhán Áruhja nem utal ilyesmire. Ennek két oka lehet: jelentheti azt is, hogy a mehicére és a nők elkülönítésére és különválasztására vonatkozó törvény olyan jól ismert volt, hogy felesleges volt kodifikálni, vagy pedig azt is jelentheti, hogy a törvényt egyáltalán nem ismerték.

Természetesen a Bibliában számos olyan eset van, amikor a nők részt vesznek a nyilvános istentiszteleten. A legkorábbi példa a 2Móz 38:8-ban található, amikor a szolgáló nőkről olvashatunk, akik a gyülekezet sátrának ajtajánál végeztek szolgálatot. További említéseket találunk 3Móz 12:16-ban, Hanna imájában az 1Sámuel 1:12-ben, a 2Királyok 4:23-ban a súnamita asszonyról és még sok más helyen.

Nehemjá könyve külön említést tesz arról, hogy Ezra felolvasta a törvénykönyvet „a gyülekezet előtt, férfiak és nők előtt, és mindazok előtt, akik megértéssel hallgathatták… a férfiak és az asszonyok előtt” (8:2-3), és a 2Krónikák könyvében azt olvassuk:

„És egész Júda és Jeruzsálem megsiratta Josijáhut. És Jirmijáhu siratta Josijáhut, és minden énekes férfiú és énekes nő Josijáhuról beszél siralmaiban, mind a mai napig.” (35:24-25)

Érdekes módon itt egy olyan szövegről van szó, amely a közös gyászról, a férfiak és nők nyilvános siratásáról szól, eltérően a Zehárjá versétől, amelyet az elkülönített istentisztelet szokásának alátámasztására használnak.

Azt is tudjuk, hogy az első keresztények – akik a korabeli zsidó szokások alapján alakították ki a sajátjukat – nem különítették el a nemeket az istentiszteleteken. Az Apostolok Cselekedeteiben (1:13-14) olvashatjuk:

„Ezek (a férfi tanítványok) mind egyként folytatták az imádságot és a könyörgést az asszonyokkal, Máriával, Jézus anyjával és a testvéreivel együtt.” További források: Galata 3:28, Róma 16:12 stb.

Shmuel Safrai, a Héber Egyetem professzora „számos forrásból” kiindulva egyértelműnek tartja, hogy az ókorban a nők jártak zsinagógába, de „nem voltak női karzatok, vagy a nemek elkülönítésének más ismert formái”. Elismeri, hogy lehetett valamilyen belső, nemek szerinti felosztás (például az oldalra vagy hátra ülő nők), de ha volt is, „nincsenek olyan kortárs források, amelyek leírnák ezeket.”[10]

Bernadette Brooten[11] kimerítő felmérése az ősi zsinagógák maradványairól alátámasztja Safrai állítását. Miután megvizsgálta a zsinagóga maradványait Maszada romjaitól kezdve, a következtetése egyértelmű. Egyáltalán nincs régészeti bizonyíték női karzatra vagy külön női részlegre az ókori zsinagógákban. Ellenben sok bizonyítékot talált a régészek által korábban felállított feltételezésekre, amelyek ezt a témát vizsgálták. Azt írja:

Samuel Krauss 1911. december 16-án Berlinben a galileai zsinagóga romjairól tartott előadásában azt mondta hallgatóságának: „Most, hogy már bent vagyunk a zsinagógában, először is – ahogy az illendőség megkívánja – keressük meg kedves feleségeink ülőhelyeinek sorait, nem azt feltételezve, hogy a zsinagóga romjai között találunk majd valamit, ami egy »Weibershul« maradványainak tekinthető.”

Az illendőség követelményeinek megfelelően Krauss úr megkereste és meg is találta az ősi galileai zsinagógák úgynevezett női karzatainak maradványait. A modern judaista tudósok és régészek többsége követi Krausst mind módszerében, mind eredményében – azaz női karzatot keresnek és találnak.

Egy példa: Gamlában (lerombolták 67-ben) a zsinagógát a délkeleti sarkán a domboldalon felfelé vezető lépcsőn közelítik meg. A Biblical Archaeological Review egyik cikke szerint ezek a lépcsők állítólag egy felső [női] karzatra vezettek… Az 1979-ben végzett további ásatások feltárták, hogy ezek a lépcsők a zsinagógához vezető domboldalon felfelé vezető út folytatásai, és így inkább magához a zsinagógához vezetnek, mint egy karzatra.”

Röviden megfogalmazva, Brooten következtetése az, hogy számos Erec Izraelben lévő zsinagógának nyilvánvalóan soha nem volt karzata, és abból a kevésből, ahol a régészek karzatot találtak, a vizsgált bizonyítékok nem támasztották alá ezt a hipotézist. A feltárt lelőhelyeken található mellékszobák esetében úgy tűnt, hogy az általános szabály az volt, hogy ha a karzatot nem lehetett képzeletben rekonstruálni, akkor a mellékszobát a nők helyiségének tekintették. Ellenkező esetben raktárnak vagy iskolai helyiségnek feltételezték. Mivel tehát nincs erős bibliai, talmudi vagy régészeti érv a női karzat vagy a külön női részleg mellett, rejtély marad. Honnan származik egy ilyen helyiség (és szokás)?

A legkorábbi írott forrás a tizenharmadik századból származik. Mordechai ben Hillel haKohen (1240 – 1298) német rabbi és író, aki kommentárt írt a Talmudhoz. A szombati megengedett és tiltott cselekedetekről szóló vitáról megjegyezte:

„Tilos bármilyen paravánt felállítani szombaton, kivéve, ha az a tisztaságot szolgálja általában… Például megengedett szombaton felállítani a férfiak és nők közötti válaszfüggönyt, amelyet a rabbi prédikációjának idejére állítanak fel.”[12]

Mordecháj egy létező gyakorlatot használ fel, hogy szemléltesse a szombati munkával kapcsolatos mondanivalóját. Ez az első, amit ilyen gyakorlatról ismerünk, és világosan mutatja, hogy általában a nők nem voltak elkülönítve a zsinagógán belül, és hogy a férfiak és nők elkülönítése csak azért történt, hogy megakadályozzák a helytelen viselkedést a prédikáció alatt, amikor a zsinagóga épülete tele volt. R. Jacob ben Moses Moelin (Cremona 1565) idején a függönyt állítólag imakendőből készítették, amelyet a helyiségen át kifeszítettek, hogy elválasszák.[13]

A nők zsinagógában való elkülönítése és különválasztása tárgyában született egyéb responzumok mind a középkorból vagy későbbről származnak. Rási (1040 -1105) például egy talmudi szakaszt kommentálva, amely a férfiak és nők kettesben való együttlétéről szól, azt mondja: „Ahol férfiak és nők akár prédikációra, akár esküvőre jönnek össze, ott cserépkorsókat kell közéjük állítani, hogy ha közelednek egymáshoz, azok zajt csapjanak.”[14]

A Yalkut Shimoni (egy midrás a tizenharmadik század első feléből) a következőképpen idézi a Tanna Devei Eliyahu Rabba-t (egy midrás, amelyet a tizedik század második felében, valószínűleg Dél-Itáliában írtak):

„Egy férfi ne imádkozzék nők között, mert a nők jelenléte valószínűleg megzavarja őt.”[15]

Úgy tűnik, hogy a középkorban valamikor az a gondolat alakult ki, hogy a férfiakat a (szintén imádkozó?) nők jelenléte megzavarja a kötelező imádkozásban. Ami a második szentély idején csak egy nagyon aktívan megrendezett ünnep alkalmával jelentett problémát, az a zsidó közösség számára állandó problémává vált. Ami továbbra is tisztázatlan – miért?

Számos elméletet állítottak fel ezzel kapcsolatban. Az európai zsidó lakosság szétszóródása, ahogy a keresztes hadjáratok végigsöpörtek Európán a 11., 12. és 13. században, megkövetelhette a nőkkel szembeni hozzáállás szigorodását, a nem zsidó külvilághoz hasonlóan. Egyes tudósok úgy vélik, hogy az iszlámnak a zsidóságra gyakorolt hatása az, ami arra ösztönzött, hogy elrejtsék a nőket.[16]

Lehetséges, hogy az elkülönítés és a különválasztás valamilyen módon a nők védelme érdekében történt. Bizonyára az elkülönített és különválasztott ülőhelyekre csak akkor van szükség, ha háláhikus kötelezettség van az egybegyűlésre, és így például esküvők esetében nincs szükség ilyen elválasztásra. Ahogyan a talmudi törvény is azon az elven működik, hogy a nőknek nem kell veszélynek kitenniük magukat azzal, hogy egy vallási parancsolat teljesítése érdekében veszélyes helyzetnek teszik ki magukat, az elkülönítés és szétválasztás egy olyan technika lehetett, amely a védelemre szolgálhatott a veszélyeztetettnek tekintett személyek védelmében. Israel Abrahams írta:

A nemek elkülönítésében a zsinagóga csak a kinti társadalmi életben való elszigeteltségüket tükrözte. A zsidó lakomákon és az otthoni ünnepeken a nemek nem kevésbé voltak elkülönítve, mint a zsinagógában. Ha nem imádkoztak együtt, akkor nem is játszottak együtt. Úgy tűnik azonban, hogy a nemek merev elkülönítése – az ima során – nem korábbi, mint a tizenharmadik század. A nőknek saját udvaruk volt a szentélyben, de nem lehetetlen, hogy a talmudi időkben együtt imádkoztak a férfiakkal. Lehetséges, hogy a merev elkülönítés abból a középkori szokásból nőtt ki – amely a tizenharmadik század előrehaladtával egyre inkább elterjedt –, amely arra késztette a férfiakat és a nőket, hogy a nagyböjt (jom kipur) előestéjét a zsinagógában töltsék. A tizenharmadik század végére, de talán már korábban is, a zsidó nők saját imaórákat tartottak a férfiak zsinagógájának oldalsó és kicsit feljebb lévő helyiségeiben, melyek egy kis ablakon vagy erkélyen keresztül kapcsolódtak. Vagy ha nem rendelkeztek különálló helyiségekkel, akkor a férfi zsinagóga hátsó részében ültek, függönnyel lezárt, elkülönített helyeken.[17]

Az az elképzelés, hogy az elkülönítés és a szétválasztás a tisztaság védelmére jött létre jom kipur idején (és amely aztán önálló életet kezdett élni), a leginkább a vízmerítés ünnepe napján a szentélyben hozott újítás, valamint Mordechai ben Hillel haKohen első szöveges említése alapján nyer értelmet.

A zsinagógát a tisztelet helyének tekintik, és a könnyelműség nem lenne helyénvaló. Így, ha alkalom adódik – egy zűrös kisebb ünnep, egy prédikáció a zsúfolt épületben, egy olyan éjszaka, amikor mindkét nem egy nagy teremben alszik –, logikusnak és kívánatosnak tűnik egy külön paraván felállítása. Az egyetlen probléma ennek a paravánnak a bibliai paranccsá történő utólagos legitimálása, amelybe a nők leértékelését és eltüntetését építik bele. Azt is meg kell kérdőjeleznünk, hogy ez a helyes módja-e a mai zsinagógában a könnyelműség elleni küzdelemnek, vagy valójában arra készteti az embereket, hogy figyelmen kívül hagyják az istentiszteletet az egymással való bonyolult jelbeszédszerű kommunikáció javára? Ez elvezetne bennünket ahhoz a kérdéshez, hogy hol lehet megváltoztatni egy ősi szokást, és hogy ez „keresztényiesítené-e” a zsinagógát. Vegyük először az utóbbit.

Az első keresztények a rituális kérdésekben a zsidókat másolták. Náluk férfiak és nők együtt imádkoztak, mert ez volt az ősi zsidó szokás. Ha ehhez hozzávesszük azt a tényt, hogy a karzat a zsidó hagyományon kívülről került be a zsinagógaépítészetbe (biztosan nem szerepelt az ohel moedben, a sivatagi gyülekezeti sátorban – sem a Krónikák könyvében leírt szentélyben –, akkor feltehetjük a kérdést, hogy a mehice és a karzat eltávolítása zsinagógáinkból nem hozna-e valójában közelebb építészeti gyökereinkhez.

Krauss úgy vélte, hogy a karzatot a zsidók vették át a görög formavilágból, és később a keresztények másolták le. Bizonyos, hogy sok keresztény kápolnának nagyon hasonló az architektúrája.

Ami egy régi szokás megváltoztatását illeti (és mivel ez a mehice valódi forrása, ez az ügy lényege), mint mindig, most is több vélemény létezik.

Az egyik nézet szerint ez egy viszonylag új szokás, amelyet azért hoztak létre, hogy a zsinagóga tiszteletét ne szennyezze be a könnyelműség és az erkölcstelenség. Mivel most már az a hatása, hogy elidegeníti a nőket az istentisztelettől, és az elidegenedésükben arra készteti őket, hogy fecsegjenek, nevetgéljenek és megpróbálják elkapni mások tekintetét, ez az újítás már nem szolgálja a célját, és hagyni kell, hogy elévüljön, mint oly sok szokás a zsidó történelem során.

A szigorú álláspont szerint a szokásjog a törvény erejével hat. A Jeruzsálemi Talmudban a bölcsek válasza egy ősi szokás megváltoztatására irányuló kérésre az volt, hogy „ne térjetek el atyáitok szokásaitól, akiknek lelke békében nyugszik”. Ebből az következik, hogy a korábbi nemzedékek által a vallási gyakorlat védelme érdekében bevezetett szokások figyelmen kívül hagyása a korábbi nemzedékek halottjainak meggyalázását jelenti. A zsidó gyakorlaton belüli – nem módosításra vagy újításra való törekvés – bizonyító szövege a Példabeszédek könyvéből származik (1:8). „Ne hagyd el anyád tanítását”. A nők vastag függönyök mögé, vagy a zsinagógai istentisztelet szívétől távol, karzatra való elkülönítésére alkalmazva ez meglehetősen ironikus.

Kende-Vasa Irén fordítása

Jegyzetek

[1] https://rabbisylviarothschild.com/

[2] Responsum by Rabbi Moshe Feinstein “On the law of Mechitza” reprinted in B.Litvin, “the sanctity of the synagogue” KTAV, New York 1987, 124.

[3] uo. 120.

[4] Mishna Midot 2:5.

[5] uo.

[6] BT Szuká 51a.

[7] BT Szuká 51b.

[8] Rabbi Adin Steinsaltz, Orach ha Halachah, ad loc.

[9] Rabbi Adin Steinsaltz, Orach ha Halachah, ad loc.

[10] Professor Shmuel Safrai, Tarbiz 32, 1963.