Háború után, buszon

…nagy szatyrába pillantok, nincsen bezárva, nem tűnik úgy, mintha bomba rejtőzne benne…

Hazafelé tartok a buszon, hétvége van, már alig várom, hogy ágyba kerüljek, a péntek délutáni alvással kényeztetem magam, azzal lesz teljes az elmúlt  hét, illetve azzal lesz igazán lezárva.

Mozgalmas napok voltak, utána vagyunk egy háborúnak, illetve, legyünk szakszerűek, egy újabb katonai akciónak, megnyugodtak a nyughatatlan fegyverek, nagy kérdés, meddig bírják, most mindenesetre leszerelik a katonákat, sok van belőlük, mondjuk ötvenezer, vitatható, de végiggondolt  sorrendben engedik haza őket, először a sorkatonákat, érthető, hiszen még szinte gyerekek, a mama várja őket kialvatlan szemekkel, aztán a tartalékosokat, közülük elsőnek, akik nősek, illetve gyerekük van, aztán – végül, utolsónak – a facérokat.

Mindenki, illetve majdnem mindenki hazatér, sajnos nem mindenki, a fegyverek szedik áldozataikat itt is és ott is, és még az sem mondható, hogy akár egyetlen lépéssel is közelebb kerültünk volna a megoldáshoz. Negyven évvel ezelőtt azt állította egy nagyon idős, régen bevándorolt barátunk, hogy sosem lesz itt béke, mármint Izraelben, akkor nagyon nem értettünk vele egyet, mást akartunk, mást szerettünk volna, mostanra én is belenőttem a korába, és sajnos a hátborzongató jóslatába is.

Két vejem is bevonult, harci alakulatok katonái, asszonyaik állták a sarat, tartották saját hátországukat minden nagyobb, és apró-cseprő gondjaival. Csak a nagylányom értetlenkedik: hogy lehet az, hogy még 42 éves korban is behívnak férfiakat. Hiába jegyeztem meg halkan, hogy én még negyvennyolc éves koromban is szolgáltam, de hát az én voltam, hogy jön az most ide, olvasom ki a tekintetéből. Sosem beszéltem sokat katonai múltamról, a két háborúról, amiben szerencsém volt részt venni, meg a megszámlálhatatlan tartalékos szolgálatról, mostanra meg már úgyis minden mindegy, feledésbe merült. „Régi dicsőségünk, hol késel az éji homályban?” – állapítom meg rezignáltan, nem először.

Közben rohan velem a busz Raanana felé, el-elszenderedem, előleget véve a jól megérdemelt, nagy délutáni szundításból. Csak érzékelem, mint tudom, hogy egy idősebb hölgy ül le mellém, aztán fészkelődik, majd felszedelőzködik, és átül egy másik helyre. Megfordul elhomályosult agyamban, hogy most csodálkoznom kellene, mert eddig kétféle hölgytípust tudtam a buszon megkülönböztetni, a fiatalokat, akik sosem ülnek le mellém, illetve az idősebbeket, akik kitartóan mellettem maradnak. Ez – úgy látszik – a harmadik típus, változnak az idők, velük a női szokások is.

A felszabadult helyre most mégis egy fiatal hölgy ül le. Feje gondosan bekötve, csak az arca látható, arab asszony, illetve fiatal nő, az öltözködése elüt a szokásostól, modern ruha van rajta, piaci modernség, mégis az, színes, sokféle, nem az arab asszonyok szokásos többruhás, többnadrágos kimenője.

Az álom kihullik a szememből, arab nők nem szoktak leülni férfiak mellé. Meg: tegnap volt a buszrobbantás Tel Avivban, éppen egy kávéházban beszélgettem barátaimmal, és nem győztem válaszolni lányaim izgatott hívásaira. Megváltozott a világ, tegnap én aggódtam, most ők idegeskednek miattam. Még meg is mosolyognám volna a dolgot, ha mindez nem lenne véres valóság.

Gyanakodva nézek rá, a fiatal nőre, lopva nagy szatyrába pillantok, nincsen bezárva, nem tűnik úgy, mintha bomba rejtőzne benne, de azért sosem lehet tudni. Ha robbanok, illetve robbanunk, majd megtudom, de nem igazán bűvöl el saját humorom. A nő felém fordul, belenéz az arcomba, a szemembe. Meglepődöm, a tekintete nyílt, semmi elfogódottság, rejtőzködés. Megszólal:

– Vége a háborúnak.

– Vége… remélem… – gagyogom.

– Én is.

Mit kell ilyenkor csinálni? – most magamat kérdem. Vitassam meg ezzel az arab nővel a gázai akciót? Ramat Hasharonban szállt fel, nyilván ott dolgozik valakinél, most megy haza, Raanana után Kfar Szaba következik, aztán Kalkilia. Ő töri meg a csendet.

– Kéred az újságomat?

Hétvégi, összehajtogatott héber lapot tart a kezében, azt, amelyet ingyen osztogatnak. Láthatóan még nem volt kinyitva. Átveszem tőle. Otthon vár a saját hétvégi újságom, amelyért fizetek, és amelyet reggel az ajtóm elé rak le a kihordó fiú. Mit csinálhat ilyen helyzetben az ember? Átfutom a híreket. A háború kiértékelése a fő cikk, mit nyertünk rajta, mit nem, és mennyiben hat ki ez a közeli választásokra? Követi a tekintetemet. Akkor is, amikor a tel-avivi merénylet beszámolójára esik. Vajon tud-e héberül olvasni?

Furcsa helyzetben vagyok. A szatyor kettőnk között terpeszkedik. Újra a nőre nézek. A szeme, a tekintete tiszta, érdeklődő, kíváncsi.

Nincs több időm, megérkeztem. Megkérem, engedjen ki a helyemről, leszállni készülök. Feláll, utat nyit. Még megkérdem, tényleg nekem adja-e az újságát?

– Persze – mondja.

Leszállok. A lap a kezemben. Nincs mit csinálnom vele. Szeméttartót keresek, de aztán meggondolom magamat. A busz még a megállóban van. Talán követ a tekintetével. Várok, amíg el nem indulnak, addig fogom az újságot, az ajándékát. Addig nem dobom el.

Nem szeretném megbántani.