„Ha kikapcsolod a mikrofont, mesélek” – Antiszemitizmus Hollandiában

Benyomásom az, hogy a holland zsidóság – és más, a bevándorlók világképébe nem illeszkedő kisebbségek, mint például a melegek – kevéssé érzik magukat biztonságban.

Az amszterdami 5-ös villamoson utazok a város Buitenveldert nevű kellemes negyedébe, hogy Hollandia főrabbijával beszélgessek az országban tapasztalható antiszemitizmusról. Áskálódásomat a talán gyakori kelet-közép-európai prekoncepciókkal kezdtem meg: meggyőződésem volt, hogy a liberális és toleráns elveket előtérbe helyező Hollandiában nem lehetne súlyos antiszemitizmusra bukkanni.

Így hát magam is meglepetéssel fogadtam a tényeket, melyek interjúim során feltárultak előttem Hollandiában. Érdeklődésemet eredetileg a Zsidó Távirati Iroda (JTA) tavaly augusztusi, és a telepes mozgalomhoz köthető izraeli 7-es csatorna honlapjának tavaly decemberi cikke keltette fel. Ezek szerint az antiszemitizmus igenis erősen él a toleráns felszín alatt. Szintúgy fontosnak tartottam megvizsgálni, hogy mennyiben köthető össze az antiszemitizmus a muszlim kisebbség körében észlelhető beilleszkedési problémákkal – melyről korábban a Szombat magazin hasábjain is írtunk -, illetve hogy más kisebbségek, például a homoszexuálisok és a transzneműek is tapasztalnak-e diszkriminációt.

Sötét jelek korábban is észlelhetőek voltak. 2015-ben két amszterdami holokauszt-túlélő vertek össze brutálisan, s noha értékeiket is elvitték, támadóik „koszos zsidónak” nevezték őket. A támadás miatt a pár férfitagja, Shmuel Blog elvesztette látását, felesége pedig tolószékbe kényszerült. Idén áprilisban pedig Arnhemben vertek meg egy meleg párt marokkói bevándorlók, mert egymás kezét fogva sétáltak.

Most pedig, ahogy az amszterdami zsidó kulturális központhoz igyekszem, amerikai fiatalok szállnak fel mellém. Erős amerikai akcentussal kiabálnak egymásnak – szinte indokolatlan hangerővel -, majd leülnek a villamos végébe. Tovább töprengek, mikor hirtelen elsuttogott héber szavak ütik meg a fülemet: az imént felszállt izraeli fiatalok, miután hangosan bemutatták, hogy ők amerikaiak, anyanyelvükre váltottak. Gyakori jelenség ez izraeli turisták között, de korábban csak Boszniában láttam hasonlót. A villamoson utazó vegyes népség – köztük kevés európai arccal – nem törődik a zsidó coming outtal.

 

Antiszemita incidensek Hollandiában

A holland zsidóság jelenleg 45.000 főt számlál, melynek fele Amszterdamban él. Valaha fontos és aktív részesei voltak a holland kulturális és gazdasági életnek, míg a holokauszt során meg nem semmisítették az ország zsidó lakosságának 75%-át. Máig fájó seb a holland nemzetképen, hogy Hollandia kiemelkedő számú kollaboránssal „büszkélkedhetett” a német megszállás évei alatt, s hogy a holland kormány máig nem kért bocsánatot a holokausztért.

Arra a kérdésre, hogy van-e antiszemitizmus Hollandiában, senki sem felelt nemmel. Ismét a konkrét számok terén: a holland Izrael Információs és Dokumentációs Központ (CIDI) tavalyi évre vonatkozó jelentése szerint 109 antiszemita incidens történt tavaly Hollandiában. Ez csökkenő tendenciát mutat, a csúcspont ugyanis 2014-ben volt, amikor is az incidensek száma elérte a 171-et. (Összehasonlításképpen: ugyanebben az időszakban Magyarországon a Tett és Védelem Alapítvány szerint 40-50 antiszemita incidens történt.) A CIDI munkatársai azonban arra hívták fel figyelmemet, hogy nem dokumentálhatják a másodkézből érkező bejelentéseket, és így a valós szám jóval nagyobb is lehet. Ráadásul „az emberek már belefáradtak a bejelentgetésbe” – osztja meg munkatársuk a szomorú tényt.

Elsőként Michel Watermannak, a Crescas liberális zsidó kulturális szervezet tavaly leköszönt elnökének teszem fel kérdéseimet. Ő tavaly a holland zsidó közösség „fenntarthatatlanságáról” nyilatkozott a JTA-nak, ám most másképp látja: „Az antiszemitizmus talán növekszik, de nem olyan rossz, mint amennyire írnak róla a lapok”.

Másképp nyilatkozott azonban Raphael Evers, aki egykor Rotterdam főrabbija volt, s aki ma Düsseldorfban vezeti közösségét. Evers Hollandia „médiarabbija” volt külföldre költözése előtt. Fia 2010-ben az antiszemitizmus miatt alijázott, ám Evers azt állítja, hogy ő maga nem a zsidóellenesség miatt hagyta el Hollandiát. Kérdésemre, miszerint nő-e az antiszemitizmus egykori hazájában, mégis így felelt: „De még mennyire! Az antiszemitizmus és az anticionizmus egyaránt nőnek . . . Érezhető, hogy valami rossz van készülőben”. Ám a rabbi elsősorban a vallás iránti érdektelenségben látja a holland zsidóság ellenségét, és úgy véli, hogy a holland zsidó közösség „egyáltalán nem fenntarthatatlan . . . nagyon is él”.

Abban azonban már kisebb az eltérés a válaszadók között, hogy kik is az antiszemiták a holland társadalomban. Míg Waterman ugyan utalt arra, hogy nem bevándorló hátterű, azaz „őshonos” antiszemitizmus is létezik („majdnem ugyanolyan arányban”), Evers egyértelművé teszi, hogy mikor lakhelyén antiszemitizmust tapasztalt, azt „közel-keleti hátterű emberek” részéről érezte. Azonban David Pinto professzor, az Universiteit van Amsterdam (UvA) egykori oktatója, integráció-ügyi szakértő szókimondására volt szükség ahhoz, hogy tömör konklúziót kapjunk a bevándorlás és az antiszemitizmus összefüggéseinek kérdésében.

Pinto professzor Marokkóban született, harcolt Jichak Rabin alatt a Hat napos háborúban, majd rövid ideig szerepet vállalt a D66 baloldali holland pártban, csak hogy aztán Pim Fortyun bevándorlás-ellenes meleg holland politikus platformjára kerüljön. Fortuynt 2002-ben ölte meg egy baloldal aktivista a nyílt utcán. Pinto professzor lényegre törően felelt kérdéseimre amszterdami lakásán: „Van antiszemitizmus – most sokkal több, mint valaha. Főleg a marokkói, muszlim fiatalok a felelősek érte”. A számok Pinto professzort igazolják. Ha hihetünk a Verwey Jonker Instituut holland társadalomkutatási intézet 2015-ös felmérésének, akkor a holland muszlim lakosság antiszemitizmusa hatszorosa a nem muszlim hollandokénak.

 

Antiszemitizmus és a muzulmán kisebbségek

Binyomin Jacobs főrabbi, a Chabad Lubavics hollandiai követe végtelenül kedves és szeretetreméltó ember, s így először nehezemre esik elhinni, hogy pár éve arab fiatalok megpróbálták elgázolni. Pedig igaz. „Éppen befejeztem a tankolást egy benzinkútnál, és láttam, hogy egy másik autó is elkészült. Vártam, hogy továbbmenjenek, de mivel nem indultak, megpróbáltam átkelni az úton. A kocsiban arabok ültek. És éppen, mikor elindultam, a sofőr gázt adott. Odábbugrottam, ők pedig megálltak, és kiabáltak velem”. A rabbi úgy érezte, hogy a gázolásos kísérlet során az életére törtek.

Ez azonban nem az egyetlen incidens volt, mely Jacobs főrabbival történt. Korábban dobálták már be kövekkel a házának ablakát, leöntötték festékkel az ajtaját, és egy vidéki előadása során muszlim fiatalok bekiabálták, hogy „éljen Hitler”. Utóbbiról a média is hírt adott. A rabbi egyik nagy problémája, hogy lakása egy játszótérrel van szemben: az utcán rendszeresen lezsidózzák és megdobálják bevándorló hátterű kisgyerekek. Jacobs rabbi brit zsidó felesége egy korábbi interjújában elmondta: mindig világít a telefonjával a lakásban, ha este érkezik haza, hogy kint azt higgyék, kamerázik. Jacobs főrabbi nincs egyedül negatív élményeivel. Evers rabbi is arról számolt be, hogy az utcán egyszer egy arab gyerek közölte vele: „meg kell ölni a zsidókat”. „Megkérdeztem: tudod, hogy mit mondtál? Azt felelte, igen, és megismételte”.

Jacobs főrabbi jelenleg állandó rendőri védelem alatt áll, és folyamatosan egyezteti napirendjét a hatóságokkal. A rendőrök korábban arra kérték, hogy ne használja a tömegközlekedést, mert nem tudják garantálni a biztonságát. Nem sokkal beszélgetésünk előtt a JTA is interjút csinált vele, mely során egy rendőrőrshöz hasonlították a főrabbi otthonát. Ezzel azonban nem ért egyet. „Nem rendőrőrs – legalábbis nézőpont kérdése. Valóban van hat kamera a házamon”.

A főrabbi elsősorban az oktatás erejében hisz. Mint mondja, nem hiszi, hogy az összes arab antiszemita lenne, „még Gázában sem”. De a tömegek nyomása és a média ilyen irányba tereli őket. Szerinte „öngyilkosság” hagyni, hogy nagy számban érkezzenek olyan emberek Nyugat-Európába, akik gyűlölik a zsidókat és eszközként tekintenek a nőkre. „De kötelességünk megtanítani őket értékeinkre. Hollandia egy toleráns ország, ahol senkinek semmi köze ahhoz, hogy ki milyen vallást követ” – szögezi le a főrabbi.

Hogy mennyire is lehet oktatni a bevándorlókat, arról szerettem volna megkérdezni Chantal Suissa-Runnét, aki muszlim-zsidó dialógus-csoportokat szervez egy holland civil szervezet (NGO) aktivistájaként. Mikor azonban a bevándorlók antiszemitizmusáról kérdeztem, Suissa-Runne kisasszony elállt az interjútól. Csupán feltételezhetjük, hogy amennyiben ilyen csoportokat vezet, hinnie is kell azok sikerében – illetve, hogy ha ilyen kínos számára a téma, akkor valóban lehetnek ott problémák. Paul van der Bas, a már fent idézett CIDI sajtóreferense azonban készségesen megosztotta személyes véleményét: „[Az antiszemita muszlimok] nagy része másodgenerációs bevándorló, itt születtek, itt nevelkedtek, tehát az oktatás erejével szemben szkeptikus vagyok. El lehet várni, hogy toleránsak és befogadóak legyenek, de nyilván otthonról hozzák [az antiszemitizmust], és így a valóság mást mutat”. Ennek ellenére nem tagadta, hogy fontos az emberek toleranciára való nevelése, illetve a kiegyensúlyozott tájékoztatás Izraelről.

Pinto professzor azonban ismét sötét képest fest. Kérdésemre – mit lehet tenni az arab fiatalok antiszemitizmusával – annyit felel, hogy „semmit”. „Egyszerűen nem szabad több embert beengedni, és azt kell mondani, hogy ha nem fogadjátok el a modern életünket, akkor menjetek, és éljetek a saria alatt!” Pinto a politikai korrektség eltökélt ellenfele, aki szerint nem szabad párhuzamot vonni az iszlám-kritika és az antiszemitizmus között: a tétel, miszerint az iszlamofóbia a xenofóbia egy formájaként könnyen válhat antiszemitizmussá, „nagy hiba”. „A zsidók nem arabok. Más kultúránk, történelmünk van, és nem vehetnek minket egy kalap alá. A zsidók sosem okoztak problémákat, nem úgy, mint a muszlimok”.

Mindazonáltal felmerült bennem, hogy ha Pinto szerint a marokkóiak ennyire más kultúrát hoznak magukkal, akkor szerinte a marokkói zsidók is eltérő kultúrával érkeztek-e például Izraelbe? A válasz, talán nem meglepő módon, igen volt: „Az askenázik modernek voltak, míg mi, Tunéziából, Irakból, Jemenből, a saját kultúránkat hoztuk Izraelbe. Zsidók voltunk, de muszlim környezetből jöttünk, és szintúgy hoztunk olyan szabályokat és elképzeléseket, melyek nem illettek az askenázik európai kultúrájába”. A politikai korrektségből azonban láthatóan nem csak Pintonak lett elege.

Politikai korrektség, a holland zsidók és az LGBTQ-közösség

Yvonne Kern és férje, a Budapesten született Rob Kern egy kávézóban beszélgettek velem a patinás Vondelpark déli oldalán. Yvonne a bevándorlási hivatalnál dolgozik, ahol korábban menekültkérelmeket bírált el, most pedig holland állampolgársági igényekkel foglalkozik. Rob pszichológus, aki korábban Izraelben élt, és ma Hollandiában van praxisa. Kiválóan tud magyarul, és figyeli a magyar sajtót. Mind a ketten meg vannak győződve róla, hogy a politikai korrektség káros a holland zsidóságra.

„A politikai korrektség senkinek sem jó. Egy hazugság az egész, ami csak elfedi a valóságot” – véli Yvonne, Rob pedig a bevándorlók közötti antiszemitizmust vitató holland baloldal ellen intéz kirohanást. „Teljesen bolondok. Pszichológus vagyok, tudom, mit beszélek. Egyszerűen bolondok. Tágra nyitják a kapukat a muszlimok előtt, és évről-évre rosszabb. Nem csak a zsidóknak, a melegeknek, a fehéreknek, mindenkinek”. A tények – azaz az antiszemita incidensek és a terrorizmus – a házaspár szerint magukért beszélnek.

Hasonlóan vélekedett Jacobs főrabbi is. „A politikai korrektség sosem jó. Ha beteg vagy, és az orvos tudja, mi a bajod, akkor már félig meggyógyultál. De ez a hallgatás nem jó a zsidóknak. Gondjaink vannak, és senki sem mondja ki . . . Én is könyörgök, kiabálok, de senki sem hallgat rám”. Éppen ezért, noha nem támogatja Geert Wilders szélsőjobboldalinak tekintett holland Szabadságpártját, szerinte Wilders fontos dolgokról beszél. „Nem hasonlíthatjuk Hitlerhez” – reagál a baloldal Wilderst ért vádjaira. „Szókimondó, de nem az arabok, mint egész ellen beszél”.

Ezt a véleményt pedig erősen baloldali emberek is osztják. Gideon Querido van Frank, újságíró és holland-zsidó melegjogi aktivista egy kávézóban fogad, pár utcányira a forgalmas Leidsepleintől. Szakállas, izmos alkatú férfi, aki Tel-Avivban született, majd New Yorkban élt, most pedig az amszterdami Van Gogh Museum sajtóosztályán dolgozik. Míg úgy véli, hogy a politikai korrektség „nagyon fontos”, ha a melegekről és a zsidókról van szó, a marokkóiak esetében más hangra vált. „A többségük olyan módon viselkedik, ami problémás számunkra, melegek és zsidók számára”. S noha úgy érzi, hogy a nyugati populisták csak kihasználják a melegek és a zsidók félelmeit, arról is beszélt, hogy „jó, hogy Wilders kimond fontos dolgokat, bár a hangneme sok embert megbánt”. Gideon nem aggódik amiatt, hogy a muszlim bevándorlók kritizálása növelné a xenofóbiát. „Akkor is beszélni kell róla. Meleg zsidóként zavar, hogy ha felszólalok, akkor iszlamofóbiát kiáltanak”. „Sok félelmet látok a meleg közösségben” – teszi hozzá.

Ebben kétségkívül igaza van. Egy Belgiumból Hollandiába érkezett brazil transznemű hölgy – aki nem vállalta névvel a megjelenést – úgy fogalmazott, hogy „gyűlölt” Antwerpenben élni. „Nagyon erőszakos és kirekesztő város. Olyan, mint egy apartheid társadalom a marokkóiak és a fehér belgák között”. A problémája azonban az arabokkal volt: „Még mindig rémálmaim vannak arról, hogy a marokkóiak követtek az utcán. Brüsszel pedig még rosszabb . . . De gondolni sem akarok rá, mert ha eszembe jutna, visszaköltöznék Dél-Amerikába”. Állítása szerint Hollandiában is volt rossz élménye „az arab bandákkal”. A menekült szíreket hajlandó lenne elfogadni, „de a marokkóiakat, algériaiakat, tunéziaiakat: nem köszönöm”.

Egy meleg holland férfi, aki vállalkozóként és újságíróként dolgozik – és szintúgy név nélkül kívánt nyilatkozni -, hasonlóan arról beszélt, hogy Mercatorplein-környéki utcájában, ahol sok török él, hentesbárddal kergettek meg idős meleg férfiakat a bevándorló fiatalok. Kérdésemre a COC Nederland holland meleg jogvédelmi szervezet tagja, Philip Tijsma hivatalos statisztikákkal felelt: tavaly 1295 homofób incidens történt Hollandiában, melynek 70%-a verbális, 30%-a fizikai inzultus volt. Az incidensek száma 2015-ben volt a csúcson: ekkor 1574 ilyen ügyet tártak fel. Egy az UvA-n készült 2008-as felmérés szerint a hollandiai homofób incidensek kétharmadát bevándorló hátterű emberek követték el. Több megbízható forrás is írt már riportot a jelenségről, mint például a Pink News angol nyelvű progresszív meleg hírportál. A CIDI munkatársai is tudtak meleg menekültekről, akiket muszlim társaik bántalmaztak a menekülttáborokban.

Az itt megszólaló LGBTQ emberek egyike sem rajongott az idegenellenes szélsőjobboldalért, de Gideont a szélsőjobboldalnál jobban zavarja a baloldal antiszemitizmusa. „Meleg vagyok, progresszív, de Izrael-barát – és ez ma egy tarthatatlan álláspont. Magam is baloldali vagyok, és minden barátom baloldali, de nem fogadják el, amit mondok. Itt a baloldalon az Izrael-ellenesség a divat. Most például van egy új, feltörekvő interszekcionális  (halmozottan hátrányos helyzetűekkel foglalkozó – a szerk.) feminista mozgalmunk, ami nagyon lelkesítő: baloldaliak, beszélnek etnikumról, osztályról, támadják Trumpot, imádom őket – csakhogy ijesztően Izrael-ellenesek”. Kérdésemre, miszerint ez antiszemitizmus-e, így felel: „Izraelt lehet kritizálni, de ezek az emberek megszállottak. És felmerül a kérdés: miért pont Izrael?” Gideon ebben a kettős mércében látja az antiszemitizmust.

 

Baloldali antiszemitizmus

Míg idehaza a progresszív tábor összességében nem Izrael-ellenes, Hollandiában az anticionizmusnak álcázott antiszemitizmus hétköznapi jelenség a baloldalon. Pár éve például egy török származású hágai baloldali önkormányzati képviselő twittelte azt, hogy az Iszlám Állam „a cionisták műve”. Jan Wijenberg, aki a szocialista kormány alatt volt holland nagykövet Szaúd-Arábiában, arról írt véleménycikket, hogy az ISIS céljai éppen olyan utópisztikusak, mint anno a cionistáké voltak. Hilversum szocialista polgármestere pedig két éve hasonlította az Iszlám Állam dzsihadistáit az egykori cionista pionírokhoz.

Ha klasszikus antiszemitizmus nincs is a holland társadalomban, ez a fajta, valóságtól elrugaszkodott Izrael-gyűlölet megfertőzte a holland baloldalt. Manfred Gerstenfeld, a holland antiszemitizmus neves kutatója, noha deklaráltan konzervatív akadémikus, de valószínűleg helyesen értékelte a holland baloldal antiszemitizmusát. Telefonos beszélgetésünk során már sorolja is az adatokat: „A hollandok 38%-a úgy hiszi, hogy mi [izraeliek] népirtást csinálunk a palesztinok ellen. A holland média és a politika nagy része szélsőségesen Izrael-ellenes. Megszámoltam a holland alsóház tagjait, és arra jutottam, hogy a 43%-uk Izrael-ellenes gyűlöletszító. Ide tartoznak a [baloldali pártok:] a D66, a Munkapárt, a Zöld Baloldal, a Szocialisták és az Állatpárt [állatjog-védő párt] tagjai. Az „őshonos” antiszemitizmus elsősorban Izrael-ellenes, és kivétel nélkül a baloldalról érkezik”.

S noha igyekeztem utánajárni, hogy akad-e antiszemitizmus a holland konzervatívok között, még az erősen Izrael-barát álláspontot képviselő Wilders kérlelhetetlen kritikusa, Evelien Gans történész sem tudott épkézláb példákat felhozni erre. Gans, aki az UvA-n oktat és a holland baloldali cionizmus történetével foglakozik, tanulmányt szentelt Wilders vélt zsidóellenességének, melyből csak azt sikerült kihoznia, hogy Wilders idealizált zsidóság-képe már majdnem antiszemitizmus. Mindazonáltal jellemző volt, hogy míg interjúalanyaim tagadták, hogy támogatnák Wilderst, vagy közük lenne hozzá, mikor megemlítettem, hogy interjút akartam csinálni a Szabadságpárt tel-avivi születésű képviselőjével, Gidi Markuszowerrel (aki végül elutasította kérelmemet), rögtön telefonjukhoz kaptak, és már hívták is a Szabadságpárt tagjait, vagy magát Markuszowert. Ha hivatalosan nem is támogatják a zsidó közéleti szereplők Wilderst, a felszín alatt láthatóan szimpatizálnak vele.

 

A menekültek és Magyarország

A muszlim bevándorlók között tapasztalható antiszemitizmusról beszélve adta magát a kérdés, hogy miképp tekintenek interjúalanyaim a menekültválságra. A magyar kormány retorikájában is fontos szerepet kapott a menekültek lehetséges antiszemitizmusának hangsúlyozása. Hollandiában jelenleg 64.000 szír menekült van. Gideon baloldaliként fontosnak tartja a menekültek befogadását, „ha kelőképpen ellenőrzik őket”. Jacobs főrabbi szintúgy ellenőrizné, hogy vannak-e terroristák a menekültek között, ahogy Evers rabbi is: ő talmudi idézetekkel támasztotta alá, hogy a menekülteken segíteni kell, és hogy menekültként be kell tartani az ország törvényeit, ahová a menekült érkezett.

Aggodalmaikat osztotta Amstelveen zsidó közössége, mely 2015 októberében panaszt tett a város vezetésénél, amiért a szíriai és iraki menekültek letelepítése túl közel történt a zsidó közösséghez. Ron van der Wieken, a panaszt tevő zsidó szervezet feje szerint „a menekültek olyan országokból érkeznek, ahol már kicsi koruktól zsidóellenességre nevelik az embereket”. Ezeket a menekülteket most „egy zsinagóga és az utcán szaladgáló [zsidó] gyerekek közé” akarják telepíteni, ami „veszélyt hordoz magában”. Ezért a közösség „egy kis kivétel tételére” kérte a hatóságokat.

Yvonne, aki hosszú éveket dolgozott menekültkérelmekkel, az államapparátusban uralkodó politikai korrektségre panaszkodott. „A vezetőséget nem érdekli a bevándorlók antiszemitizmusa, mert ők a politikai korrektség hívei”. A menekülthullámról pedig így beszélt: „Én megértem, hogy el akarnak menni a háború elől, de nem ellenőrzik őket kellőképpen. Ráadásul pontosan tudom, hogy lehetetlen teljesen leellenőrizni őket. Hamis történetekkel és hamis személyazonossággal jönnek, nem mind, de sokan. Már a kilencvenes évek elején is ilyen ügyeket bíráltam el, és tudom, hogy csak egy apró százalékuk volt valódi menekült . . . Biztos vagyok benne, hogy nem azok, akiknek mondják magukat”.

Szakértőként Yvonne úgy véli, hogy a menekültek Magyarországtól való távoltartásra megvédte a hazai zsidó közösséget. Úgy érzi, hogy a budapesti zsidók – és a Budapesten élő izraeliek – nyugodtan élhetnek. Mindezt szembeállítja Rob unokáinak esetével, akik Brüsszelben járnak zsidó iskolába. Ott a fegyveres katonák minden reggel sietve terelik be a rémült gyerekeket az ajtón, és a szülők a nap végén szintúgy iparkodva mennek értük. Rob is ugyanígy véli: „Ha az ember elmegy Budapestre, láthatja, hogy ott a zsidók biztonságban vannak”. Rob mindezt annak ellenére is fenntartja, hogy elismeri: a magyar jobboldali sajtóban máig találni antiszemitizmust. Nejével gyakran járnak Magyarországra, és Rob ki is jelenti: „Holnap Magyarországra költöznék, ha megtehetném”.

A magyarországi zsidó közösség biztonságával kapcsolatban azonban nem mindenki derűlátó. Michel Watermannak például Magyarországról az antiszemitizmus jut eszébe: „Az ország vezetői antiszemiták és antiszemitizmust hirdetnek”.

Ezt azonban Rob másképp látja. Budapesti élményeivel kapcsolatban tisztázza: „Magyarországon nem kergetik a zsidókat. Ez azért van, mert nektek ott van Orbán”.

Pinto professzor hasonlóan vélekedik: „Tetszik a [Magyarország déli határára húzott] fal . . . Orbán megvédi a zsidó közösséget”. Mikor megemlítem, hogy számos – főleg progresszív – magyar zsidó tiltakozását fejezte ki a fallal kapcsolatban, Pinto legyint: „Ha a magyar zsidók támogatják a nyitott határokat, az azért van, mert lövésük sincs, mi az az iszlám”.

Evers rabbi azonban leszögezte, hogy a fal szerinte „rossz ötlet” volt.

Paul van der Bas, a CIDI munkatársa szintúgy azt gondolja, hogy több az antiszemitizmus Kelet-Európában, de azt sem vitatja, hogy Budapest biztonságosabb, mint Amszterdam. „Ennek a lakosságotok összetételéhez van köze” – fogalmazott.

 

Félelem és bizonytalan jövő

A holland Zsidó Múzeum emeleti kiállításán rövid videók fogadják a látogatókat különböző témákban, melyek gombnyomásra indulnak el. Az egyik videón, melyet a kilencvenes években készítettek, egy Hollandiába érkező külföldi zsidó így beszél: „Mindenhol rettegető zsidókat látok”. S noha egy ilyen régi videó nem igazolja mai szubjektív ítéletemet, valami hasonló volt az én benyomásom is. Mikor az interjúkat készítettem a cikkemhez, az volt a benyomásom, hogy mindenki félt valamitől: a terrortól, az antiszemitizmustól, vagy csak általában a jövőtől. Köszönőviszonyban sincs ez azzal a Hollandia-képpel, ami Magyarországon kialakulhat az átlagos olvasóban. A tolerancia szép idillje alatt, úgy látszik, valóban súlyos társadalmi feszültségekkel néz szembe a holland társadalom.

Különösen egyértelmű volt ez számomra Gideonnal és Jacobs főrabbival készített interjúm során. Amennyibe igaz Pinto professzor tétele, miszerint „politikai szövetség” alakult a nyugati progresszívek és a muzulmán kisebbség között, akkor Gideonnak, mint erősen baloldali meggyőződésű embernek, semmi nyitottsága sem kellett volna legyen témám iránt. mégis, örömmel beszélt a muzulmán kisebbségek által okozott problémákról. Ez körülbelül olyan, mintha Magyarországon egy liberális boldogan beszélne a jobboldali narratívába illő módon egy olyan vitás kérdésről, mint a cigányok körében tapasztalható bűnözés.

Még szomorúbb tanulságokat tartogatott Jacobs főrabbival való beszélgetésem. Az egy dolog, hogy idehaza elképzelhetetlen lenne, hogy életére törő merényletekről beszéljen az ország főrabbija, de Jacobs mindössze annyit tudott pozitívumként hozzátenni a történtekhez, hogy az eset után legalább kapott virágot néhány hollandtól. Beszélgetésünk végén a főrabbi láthatóan hálás volt, hogy végre valaki meghallgatta: „Jól esik, hogy végre egy újságíróval őszinte lehetek”. Sok mindenre számítottam, de arra biztos nem, hogy katartikus élmény lesz Hollandia főrabbija számára a velem való eszmecsere.

Az ország zsidóságának elkövetkező évtizedei bizonytalannak tűnnek. Kérdésemre, miszerint lát-e jövőt a holland zsidóság számára, Manfred Gerstenfeld így válaszolt: „A kérdés, hogy miről beszélünk . . . A vallásos élet visszaszorult és még tovább csökken. A kérdés az, hogy lesznek-e akik zsidó filmfesztiválra mennek? Nyilván. De zsidó iskolákba? Aligha”. Szintúgy kategorikus nemmel felelt Jacobs főrabbi. „A fiatalok többsége elköltözik innen”. Ennek ellenére a főrabbi nem tervezi elhagyni Hollandiát – még akkor sem, ha korábban játszott a gondolattal. „Ha nem kötne ide a munkám, megtenném, viszont van egy hivatásom. De egyáltalán az, hogy ez az eszembe jutott – hogy egy nap felébredtem, és arra gondoltam, mi lenne, ha elmennék innen -, sokat jelent.”

Interjúalanyaim ügyeltek nyilatkozataikra, és gyakran nyíltabbak voltak az interjún kívül, mint annak során. Nem egyszer hallottam amszterdami zsidóktól, hogy „ha kikapcsolod a mikrofont, mesélek”. A félelem oka inkább a „toleráns Hollandia” képének megbontásáról szól, melyet a holland média nem visel jól: Jacobs főrabbit például támadták a holland lapok, mikor a holland zsidó közösség tarthatatlan helyzetéről beszélt.

Az egyik, cikkemben megszólaló közösségi vezető például azt állította, hogy nem hívná fel a holland zsidóságot az ország elhagyására, majd miután kikapcsoltam a mikrofont, így fordult hozzám: „Kikapcsoltad? Akkor jó. Amúgy mindenkinek azt mondom, hogy lépjenek le innen, amint csak tudnak”. Rögtön tisztázza, hogy ehhez nem írhatom oda a nevét. Másvalaki arról beszélt, hogy a holland rendőrség egy vezető beosztású tagja tájékoztatta: a hivatalos statisztikáknál sokkal nagyobb az antiszemitizmus a bevándorlók között, ugyanis a jelentéseket megszépítik. Információját ez az interjúalanyom sem vállalta névvel.

Pinto professzor lakása felé sétálva Amszterdam egyik kellemes, déli lakóövezetében, valószínűtlennek tűnik minden, amit eddigi beszélgetéseim során hallottam. A késő tavaszi város gyönyörű, az utcán egymás mellett a glatt kóser étterem és a muszlim kifőzde. Mindazonáltal én is jártam Amszterdam „problémás” negyedeiben, ahol a biciklimről sem mertem volna leszállni.

Elmondom Pinto professzornak benyomásomat, miszerint a holland zsidóság – és más, a bevándorlók világképébe nem illeszkedő kisebbségek, mint például a melegek – kevéssé érzik magukat biztonságban. Az idős akadémikus szokásos tömörséggel felel: „Ez az iszlám”. Majd rövid hallgatást követően, az antiszemita atrocitások elkövetőire utalva hozzáteszi: „Nagyon kegyetlenek”.