Görög zsidók útja Afrikába

Írta: Polgár György - Rovat: Politika, Történelem

A rokonság egy része belga Kongóban, más része brit Rhodesiában próbált szerencsét azzal, hogy akinek előbb sikerül megvetnie a lábát, magához veszi a család másik felét. Az Afrikába kivándorlók nem tudhatták, milyen szerencsések voltak. 

Rodoszi zsidók a háború előtt (Forrás: Jewishrhodes.org)

A ma Görögországhoz tartozó Rodosz szigetén élő zsidókról első ízben az i.e. második századból származó Makkabeusok könyve tesz említést. Josephus Flavius történész az i.sz. első században ír a sziget zsidóiról, majd későbbi úti beszámolók sorra megerősítik jelenlétüket.

Az Oszmán birodalom idején adókedvezmények ígéretére sokan költöztek Rodoszra. Ők többnyire az 1492-ben Spanyolországból kiűzött szefárd zsidók voltak, akiknek II. Bajazid szultán adott menedéket, mivel tehetős, művelt és szorgalmas emberek hírében álltak. Természetesen magukkal hozták kultúrájukat, így az általuk beszélt ladínó nyelvet is, a spanyol középkori változatát, melyet az idők során héber és arab, majd török és görög jövevényszavak gazdagítottak. Zsinagógák és tanházak létrehozásának és a virágzó kereskedelemnek köszönhetően Rodosz az idők folyamán jelentős szefárd központtá vált.

Az 1800-as évek vége felé hanyatlani kezdett az Égei tengeri sziget gazdasága, és emiatt sokan emigráltak. Volt, aki az Egyesült Államokba, mások Argentínába vették útjukat, egy részük az afrikai Kongói Szabadállamban (ma Kongói Demokratikus Köztársaság) vagy Dél-Rhodesiában (ma Zimbabwe) telepedett le. Ez a migrációs hullám egészen a II. világháborúig tartott. „Sok esetben kettévált a rokonság: egyik részük Kongóban, másik részük pedig Rhodesiában próbált szerencsét azzal, hogy akinek előbb sikerül megvetnie a lábát, magához veszi a család másik felét” – meséli a Szombatnak Ruben Suiza, a fokvárosi szefárd közösség nyugalmazott rabbija.

Ruben Suiza rabbi

„Míg II. Lipót belga király Kongót személyes gyarmatának tekintette, kizárólag a saját gazdagodásával volt elfoglalva és kiszipolyozta az országot, addig Nagy-Britannia igyekezett fejleszteni a fennhatósága alatti területeket. A képzés színvonala is lényegesen magasabb volt az angoloknál. Mindez visszatükröződött a két ország zsidóságának fejlődésében is: a brit gyarmaton a kereskedelmi mellett sokan mérnöki vagy más értelmiségi pályára léptek, a belga területeken élők inkább végzettség nélküli kalmárok maradtak” – folytatja a rabbi, majd hozzáteszi: „Mind a mai napig megfigyelhetők a két közösség közötti kulturális eltérések. A kongói származásúakat általában nyitottabbnak, nagyvonalúbbnak, de gyülekezeti ügyekben kevésbé szervezettnek mondják, addig a rhodesiaiak – mondhatni angol mintára – tartózkodóbbak, takarékosak, jobb koordinátorok és erősen vonzódnak a hagyományos brit sportokhoz, mint a rögbi és krikett”.

Az olasz–török háborút követően (1911/12) Rodosz szigete olasz kézre került, amit végül az Oszmán birodalmat szétszabdaló Lausanne-i békeszerződés szentesített 1923-ban. A zsidók továbbra is háborítatlanul élhettek ősi lakhelyükön, de csak 1936-ig. Ekkor ugyanis a fasiszta de Vecci grófot nevezték ki kormányzónak, aki igyekezett megnehezíteni nem csak a zsidó, de az ortodox keresztény és a muszlim lakosok helyzetét is. Két évvel később Olaszországban is bevezették a zsidótörvényeket: zsidók nem dolgozhattak az államigazgatásban, a gyerekeket kizárták az állami oktatásból, bezáratták a híres tanházat. Bár életük nem volt könnyű, az olasz hatóságok messze nem voltak olyan kegyetlenek, mint a németek. Emiatt azt hitték, nem lesz különösebb bántódásuk. Mégis, aki csak tehette, elhagyta festői szépségű otthonát. A háború kitörése idejére a valaha négyezres közösség mintegy ezerhétszáz főre zsugorodott. Az eltávozottak akkor még nem sejthették, mennyire szerencsések voltak. Mussolini bukásával a közösség sorsa ugyanis egy csapásra megváltozott. A szigetet 1943 augusztusában megszállták a németek és a következő év közepén megkezdték a deportálást. Selahettin Ülkümen török főkonzulnak ugyan sikerült sebtében negyvenkét zsidót megmenekítenie azzal, hogy felmenőik török állampolgárok voltak (tetteiért a Jad Vasem 1989-ben a Világ Igaza kitüntetéssel méltatta), de a maradék 1674 embert könyörtelenül összeterelték. Néhány nappal később behajózták és a görög Pireusz kikötőjébe küldték őket, majd onnan vonattal Auschwitzba. Mindössze 121 nő és harminc férfi élte túl a borzalmakat. Ugyanilyen sorsra jutott a szomszédos Kos sziget mintegy százhúsz zsidó lakója is, akik közül csak tizenketten vészelték át a Soát. A túlélők nem tértek haza, vagy ha igen, csak rövid időre, hanem Palesztinába, Amerikába vagy Afrikába utaztak a már korábban kivándorolt rokonokhoz.

A deportált zsidók emlékműve Rodosz szigetén

Amikor Belga-Kongó 1960-ban elnyerte függetlenségét, a zsidók – akárcsak a többi fehér lakos – menekülni kényszerültek. Néhányan Brüsszelben, többségük a dél-afrikai Fokvárosban kötött ki. Hasonló sorsra jutottak a nyolcvanas években a rhodesiaiak is, ahonnan gerillaháború és mészárlások kényszerítették őket távozásra. A mai Zimbabwében már csak néhány zsidó család lakik, Kongóban még hírmondó sem maradt.

A hatvanas-hetvenes években Dél-Afrikában már régóta virágzó askenázi közösség működött. E közösség gerincét a 19. század végén a cári Oroszország pogromjai elől ide menekült lett és litván zsidók alkották, de volt közöttük néhány háborús menekült, valamint holokauszt-túlélő is. Ők a jiddis mellett főként angolul beszéltek, míg az újonnan érkezők hagyományos nyelve a ladínó volt. Emellett a rhodesiaiak angolul, a kongóiak franciául értettek. A bevándorlók, főként a Kongóból érkezők, csak lassan illeszkedtek be. A különbségek ellenére az askenáz dél-afrikai zsidók szívesen fogadták be a menekülteket, szertartásaikon is örömmel látták őket. Nem volt akadály, hogy rítusaik sok tekintetben különböznek.

„Ételeinkben is erősen kidomborodik, honnan származunk mi, honnan askenázi testvéreink. Míg a mi mediterrán stílusú étkeink könnyebbek és fűszeresek, addig a kelet-európai eredetű askenázi konyha nehéz és energiadús.” – magyarázza Suiza rabbi. Ahogy erősödni kezdett a szefárd közösség, önálló zsinagógát szerettek volna, amihez az askenáziak bocsájtottak rendelkezésre egy kis épületet. Mivel eleinte nem volt rabbijuk, istentiszteleteiket a vallásban jártas laikusok vezették. A közösség természetesen minden évben részt vesz a Jom HáSoá megemlékezésein, emellett fontos saját eseményük az 1944-es deportálásra történő, istentisztelettel egybekötött visszatekintés.

A rodoszi zsidó emigráció tagjai kezdettől fogva igyekeztek fenntartani a kapcsolatot szülőföldjükkel, amit a háború egy időre megszakított. Az ötvenes évektől ismét elkezdtek hazajárni, de akkor – mivel a rokonság nagy részét meggyilkolták – már inkább turistaként. Néhányan megkísérelték visszaszerezni az időközben Görögországhoz csatolt szigeten az elvett ingatlanaikat. A sziget legújabb urai azonban olyan jogi akadályokat támasztottak, hogy eleve nem járhattak sikerrel. Más ország hatóságai sokkal nagyvonalúbbak a szefárd diaszpóra tagjaival. Sokan rendelkeznek olasz útlevéllel, hiszen ők vagy elődeik távozásuk idején olasz állampolgárok voltak. A középkori kiűzetés jóvátételeként néhány éve Spanyolország és Portugália állampolgárságot biztosít annak, aki kérvényezi. Az ehhez szükséges egyházi tanúsítványt általában Suiza rabbi állítja ki.

A rodoszi zsidó lányiskola 1930-ban (Forrás: Jewishrhodes.org)

„Sosem jártam az Ibériai félszigeten és nincs szándékomban oda költözni, de egy EU-útlevél mégis csak nagyon praktikus” – enged betekintést gondolataiba Rafael, egy harmincas éveiben járó fiatalember.

Ma kb. 250 szefárd családot számlál a hetvenezresre becsült dél-afrikai zsidóság. A két csoport változatlanul jól megfér egymással, együtt üzemeltetik az egyházi iskolákat, kórházat, aktív tagjai a zsidó szervezeteknek. „Sok évszázados örökségünk sajnos halványul. A fiatalok már egyáltalán nem beszélik a ladínót. Mindazonáltal büszkén vállalják, hogy ők szefárd zsidók, akárcsak mi öregek” – búcsúzik a nyugdíjas rabbi.

A deportált rodoszi zsidók emléktáblája a fokvárosi Holokauszt emlékközpontban (A szerző felvétele)

támogatás
Pop up banner

Címkék:Dél-Afrika, Fokváros, Rodosz, szefárd zsidók

[popup][/popup]