„Gondolkodom, tehát még vagyok” – Sándor Györggyel beszélget Várnai Pál

–  A múltkorjában elmeséltem Önnek a telefonon egy Örkény történetet. Fegyveresek állítanak be valakihez, elviszik egy házba, odaállítják az udvar közepébe, bekötik a szemét és ráfogják a fegyvert. Odarohan valaki  és azt mondja: „Elnézést, tévedés, a Kossuth díjakat nem itt osztják”. Ezt hallván, Ön megjegyezte: „Te az én emberem vagy”. 2005-ben egy interjúban azt válaszolta egy kérdésre, hogy ha nem kap díjat, az nem Önre nézve megalázó. Ezt azért említem, mert a napokban éppen kitüntetik. Mit jelent ez az Ön számára és milyen díjakat kapott eddig?

 –  Jászai Mari díjat, Petőfi sajtószabadság díjat, Karinthy gyűrűt, Magyar Örökség díjat. Most, március 15-én középkeresztet kapok. Ezek el vannak téve, porosodnak. Átveszem, de nem mutogatom, nem nézegetem őket. Ha ütnek, fogadd el, ha adnak, szaladj el. Nem az az erős, aki adja, hanem, aki állja. Fontolgattam, hogy átvegyem e a díjat, de Bernard Shawnál olvastam, hogy kitüntetést visszaadni udvariatlanság. Már eleve úgy kell élni, hogy ne érdemeljük ki.

–  A mindkettőnk által nagyon kedvelt Karinthy azt mondta, hogy a humorista az az ember, akivel viccelnek. Hadd tegyem most én is ezt. Tudja e, hogy  mi van a hipochonder sírjára írva?

–  Nem tudom.

–  Hát az, hogy „na ugye”. Pár hete a Spinozában megnéztem az estjét s visszatért a magyar humorba vetett hitem. Önről különben az hírlik, hogy előadóművészek között humorista, humoristák között humoralista. Kinek a nevéhez fűződik ez az elnevezés?

–  Ez olyan kafkai helyzet: németek között cseh, csehek között zsidó.

–  Elámultam, hogy milyen jó a memóriája. Az elmondott szövegeket könyveiben ellenőriztem s szóról szóra megegyeznek.

–  Beszédhibás voltam, nekem plusz biztonságot ad, ha precízen, pontosan tanulom meg a magam szövegét. Így már biztos nem dadogok. Nyertem egy szavalóversenyt s nekem biztonságot ad, ha megtanulom a szöveget. Így biztos nem dadogok.

–  Önt nehéz skatulyába helyezni. Volt szerencsém hallgatni Kellért és Darvas Szilárdot,  –  Komlós sajnos kimaradt  –  s hát a maiakat. Sándor György sok mindennek a keveréke: színész,  előadóművész, pantomim, kicsit bohócos is, költő, aki szeret játszani, a szavakkal, meg a gondolatokkal. S hát a paradoxonnak is nagy mestere. Valaki „szófacsarásnak” nevezte nyelvi játékait,  Zelk meg szópantomimnak. Egyik könyvében olvasom, hogy a legjobb dolgok reggel jutnak az eszébe, a fellépései viszont este vannak. S akkor mi van közben? Most éppen délután beszélgetünk.

 –  Szalay Károly azt írta rólam, hogy az életben is játszom s a színpadon is természetes vagyok.

–  Nem polgárpukkasztó? Néha azt érzem. Vagy csak a bolondot járatja az emberekkel?

–  Amit csinálok, azt nem a pukkasztásért csinálom.

 –  Ismeretesek az utcai kabaréi. Például, amikor a Burdával sétált fel és alá, egy utcát keresve,  meg odament emberekhez abszurd kérdésekkel s kapott rájuk abszurd válaszokat.  Vagy amikor egyszerűen megszólít ismeretlen embereket.  „Egyetért ezzel? Mivel? Ja, úgy már könnyű.” Ilyenféléket. Ehhez a műfajhoz sok önbizalom kell.

–  Hát, az pedig nem nagyon van. Néha túlteng, de inkább a kisebbrendűség dominál. Valami bolondéria elkapja az embert hirtelen s akkor már tehetetlen vagyok magammal szemben.

–  Lehetek szemtelen? Egy humoristánál biztos nincs valami egészen rendben a fejben?

–  Hát hogyne, biztos. Nyilván sokkal okosabbnak tűnök fel, mint amilyen vagyok. Az én közönségem mindig intelligensebb, felkészültebb és én csak  kínai akupunkturás módszerekkel keltem fel bennük a humorérzéküket, asszociációs vehemenciájukat.

–  Kedveli az aforizmákat is. Politikai utalásai is vannak. Egyiket megemlíteném. Azért vannak pozitív eredmények is. Itt van például…és még sorolhatnám”.

– Ez  zsidó folklór. Egy hazugság az egy, két hazugság az kettő, de három:  az politika.

„Izléstelen, ha valaki sohasem unalmas.” Mélyen egyetértek.

–  Gyönyörű. Ez egy piarista  tartományfőnök, Jelenits István könyvének Auden-mottójából való. Ő a lelkiatyám, egy fantasztikus, nagyon művelt ember, akinek rengeteget köszönhetek. Tőle kaptam Székely Magda Ítélet című kötetét is, melyben Magda egy ószövetségi próféta érzékenységével írja, hogy „Magam vagyok az utolsó ítélet, mert nem bocsáthatok meg azok nevében, akiket elgázosítottak.” S eljut egy belső békéig.  „Alig valami dönti el, hogy ide vagy oda. Kis mozdulatok súlytalanság állapota. Alig valami, ki a bátor és ki a gyáva, honnét mégis a helyzetek végső világossága.”

–  Sokan emlékeznek még hetvenes évekbeli fellépéseire az Egyetemi Színpadon, ahol egy akkoriban ritka hangot ütött meg, ellenzéki vagy kritikai hangokat.

–  Ez nagyon jó kérdés, mert tényleg zarándokoltak az estjeimre az emberek és összenéztek, hogy én még szabadlábon vagyok. Egyszer egy előadásomon összetettem a kezem, mintha már bilincsben lennék, mintegy kérve az embereket, hogy ne tapsoljanak, mert elvihetnek. Ezzel együtt nem szeretném, ha az maradna meg belőle, hogy „de megmondta.” Inkább a tartalma, az örök embersége maradjon meg az emlékezetben. Nem az én erényem se nem az én szégyenem, ha ma aktuálisabbak írásaim, mint akkor. S ugyanez a helyzet Örkénnyel is, anélkül, hogy hasonlítanám magam hozzá.

–  Ön Karinthy, Örkény, Ionesco, Mrozek hagyományát folytatja. Ami megkülönbözteti Örkénytől, az például a szokatlan asszociációk, a nyelvi játék. Ahogyan kifacsarja, megfordítja, kifordítja a dolgokat („minden másképp van”), az meg Karinthyra emlékeztet.                                                                                                           

–  Ön egy roppant érzékeny ember és hálát adok az Úristennek, hogy összeakadtunk.

–  Kedves, hogy ezt mondja. Van egy ilyen szösszenete is: „Nem kapok boldogságot a méretemre.” Szokatlan képzettársításai vannak. De hát ez a művészet.

–  Ösztönös vagyok. Ez azért elég jó poén, amin nevet a közönség. Van benne – akaratlanul – egy altesti utalás is. (Ez az Arany János féle „akarta a fene”.) Karinthy egy félfeudális, urbanizálódó világban alkotott s mégis, szinte már mindent elírt előlünk. Ma kissé háttérbe szorul, mintha Rejtőről több szó esne manapság.

–  Szegény Rejtő, aki a munkaszolgálatban megírta a saját sírfeliratát. De beszéljünk megint a jelenről. Szeretném ha beszélne egy kicsit katolicizmusáról.

–  Sejtettem, hogy nem kerülöm el. Vártam a kérdést.

–  Pár év előtt egy interjúban azt kérdezi Öntől Elek István, hogy milyen érzés zsidó létére katolikusnak lenni. Válasza meglepő volt: katolikusként lett igazán öntudatos zsidó. Megint egy paradoxon. Hogyan jutott el idáig?

–  Kezdem az elejétől. Vad kommunista nevelést kaptam: Rákosi Mátyás gyermekotthon, Gorkij orosz iskola, Braun Éva KISZ szervezet. ’56-ban kommunista plakátokat ragasztottam, mert egy kommunista lánynak udvaroltam. Édesanyám egy mezei kistisztviselő volt a budapesti pártbizottságban, amelyből semmi előnye nem származott. Még egy lakótelepi lakást sem hagyott rám. Ő már a háború előtt is kommunista volt, munkások között forgott, látta a társadalmi igazságtalanságokat. S a ’44-es tapasztalatok még jobban megerősítették meggyőződésében. Édesapámat négyéves koromban láttam utoljára, mert munkaszolgálatra kötelezték. Ha már a témánál tartunk, Radnótit időnként meg akarják lovagolni, véleményem szerint egy szerencsétlen és eltorzult, mondjuk álliberális oldalról. Mert az akkori és mostani helyzet semmiképpen sem összehasonlítható.

–  Fanni, Radnóti özvegye a kezdettől ragaszkodik ahhoz, hogy Radnótit nem zsidósága miatt ölték meg. De hát miért, ha nem azért?

–  Mégis szerencsétlen dolog, hogy egy esetleges változásnál megint fasizmust vizionálunk, ahol a Radnótival azonosuló zsidó származású embereknek rettegniük kell. Nem kell. Ha valakivel azonosulni tudok, ő az, aki őszintén zsidó, őszintén katolikus, őszintén magyar és őszintén szelíd.

– Pár éve egy jobboldali lapban valaki azt írta Radnótiról, hogy származása ellenére jó hazafi volt. Ehhez mit szól?

–  Ez borzalmas. A költő Lászlóffy  Aladár  írja: „Összefognék, ha lenne kivel.” A szélsőséget nem lehet vállalni. Föld, föld című könyvében Márai megjegyzi, hogy a szélsőségeknek nem volt nagy táptalaja Magyarországon.

–  Hát ebben nem vagyok biztos. Nézzen csak utána, hogy a nyilas párt hány szavazatot kapott annak idején.

–  Szép Ernő is siheder nyilasokról ír az Emberszagban.

–  Tudjuk, mit műveltek ezek a sihederek.

–  Édesanyámmal ’44-ben a Molnár utcában voltunk, az akkori Ferenc József híd lábánál. Anyám bekötötte a fejét, hogy kevésbé derüljön ki a zsidósága. Volt valamilyen erdélyi menlevele s engem, a rettegő hatéves fiút a többiek szórakoztatására az egyik nyilas suhanc odaintette magához és azt kérdezte:  – Milyen katona lesz belőled?

 –  S nem felelte, hogy anyámasszony katonája? Meg kell, hogy mondjam, amikor említettem közelgő interjúnkat, többen összeráncolták a szemöldöküket.                                                                                                   

– Túl leegyszerűsített képlet, hogy engem jobboldalinak képzelnek. Bizonyos értékekben hiszek, de csak addig adom a nevemet alakzatokhoz vagy személyekhez, amíg úgy érzem, ők is azt képviselik, védelmezik.

–  Azt beszélik, hogy a rendszerváltás után tárt karokkal fogadta Önt a jobboldal. 

–  Most mondtam, hogy én nem oldalak szerint lépek. 1990-ben azt hittem, hogy elég a tehetség, nem kell ide-oda állni.

–  Azt is szokta mondani, hogy a híd szerepét szeretné betölteni a két oldal között.

–  Most is azt próbálgatom, ha néha bele is rokkanok, de azt látom, hogy csak jóakaratú emberekkel lehet. Az engesztelhetetlenekkel nem. Nyilván Önben is van egy őszinte, mélyről jövő zsidó érzés. Félretette a velem szembeni előítéleteit, eljött az estémre és boldog vagyok, hogy beszélgetünk és megismerhettem egy ilyen embert.

–  Megint idézek az interjúból: „az antiszemitizmus a legnagyobb bűnök egyike, azért nagyobb bűn, ha olyasvalakire ráfogják, aki ártatlan ebben.” Egyetértek, csak hát az ú.n. antiszemitázás  még nem vezetett se  pogromhoz, se Auschwitzhoz. Ha ma valaki antiszemitizmusról beszél (jogosan vagy jogtalanul) a válasz rögtön az antiszemitázás. De hát miről beszélünk? Az utóbbi időben majd minden ismerősömet lezsidózták.

–  Ha valaki őszintén fél az antiszemitizmustól, annak pontosan az ellenkezőjét kellene tennie, mint amit, sajnálatos módon fegyverként, világnézeti különbségként hozzávágnak. De mindkét fél szélsőségesei hibásak ebben.

–  Mi lenne az ellenkezője?  És mit kezdene Ön azoknak a félelmével, akiknek van történelmi emlékezetük?

–  Örülök, hogy anyukám nem érte meg az ú.n. rendszerváltást. Vagdalkoznak és játszanak, olyan dolgokkal, amelyeket a Kádár-Aczél időkben elfojtottak. Változatlanul a kibeszélésnek és a párbeszédnek a híve vagyok és biztos vagyok benne, hogyha két jól felkészült, jóakaratú, alázatos ember találkozik, akkor szót értenek egymással.

–  A már többször idézett interjúban sajnálkozik azon, hogy nincs egyetértés a két oldal között. Szeretné ha ezek is, azok is, elfogadnák.

–  Borzasztó ez a méricskélés. Világéletemben magányos farkas voltam, egy szabad ember. A társadalom annyira átpolitizálódott, annyi az előítélet, az indulat, a gyűlölet, hogy „ki néma volt, netán csak lelkesedni rest, már azt is gyűlölték, akár a pestisest.” Úristen! Ezt már én a mára vetítem?!! Azért, mert én az újszövetségi Istent hiszem és Jézusról egy kicsit más a véleményem, mint ami a hivatalos zsidó vallás szerint, azért én még letagadhatatlanul zsidó vagyok. Mégse jelenteném ki egyértelműen, hogy ki lehetne sajátítanunk fokozott érzékenységünket, humorérzékünket, verbalitásunkat, gyors felfogó képességünket. Én egy zsidó ember vagyok és maradok életem végéig. Attól, hogy katolizáltam, még nem lett egyenesebb az orrom s nem lettem szőke és kékszemű. Az új és ószövetség együtt van. Sok hülye szélsőjobbos teória van erről is, iszonyatos. Hogy még az Újszövetség is a zsidók leleménye. A magyarságnak viszont a nyugati mellett van egy ázsiai, keleti hagyománya is, amely elkorcsosult, pedig sok mindent lehetne tőlük tanulni: bölcsességet, kultúrát. Megint hivatkoznék Radnótira, aki a Komlós Aladárnak címzett, sokat idézett levelében megtagadja, hogy harmadrendű zsidó írókkal együtt szerepeljen. Naplójából az is kiderül, hogy hozzá a katolicizmus szelleme állt a legközelebb. Azt is mondanám, hogy egyfajta zsidó érzékenység is kell a katolikusság lényegének a ráérzéséhez. És ott van hajdani barátom, Pilinszky, aki a csodálatos KZ oratóriumot írta s akit a Nobel díj átvételekor Kertész Imre is idézett.

– Feltennék két egészen más jellegű kérdést: Mit gondol a humor mostani szerepéről? Mennyiben más a funkciója mint a Kádár rendszerben volt? Vagy akár Nagy Endre korában, aki kormányt is tudott buktatni.

–  Ma lényegesen nehezebb humoristának lenni. Kellérnél még a kötőszavaknak, a csendnek, a függöny fogásának, az összenézéseknek is súlya volt. Most az értelmiség szanaszét van, indulatok feszülnek. A média elbutította a közönséget. A fiatalok se Karinthyt, se Rejtőt nem ismerik. Türelmetlenség, idegesség, erőszak, előítéletek dominálnak. Humor csak sima, nyugodt pillanatokban létezhet. Itt mindenkinek saját magával lenne feladata. De én nem másra mutogatok, magamban is lenne tisztázni való. Nagyon szeretnék zsidó tudattal és érzékenységgel élni. Ha a legkisebb antiszemita vagy embertelen dolgot tapasztalnék, elbődülnék. De felhasználják és játszanak a kis zsidók félelmével, fügefalevélként használják azt.  Bezzeg a szovjetek Izrael ellenes politikáját sok zsidó értelmiségi támogatta, most meg felfedezték magukban a zsidót.

 –  Kérdezni jöttem és nem vitatkozni. De annyit hadd mondjak,  hogy Ön se eléggé  gyakorolja, amit mások, így a liberális írók  szemére hány, hogy tudniillik nem próbálják megérteni a másik oldalt, azzal azonosulni. De maradjunk a humornál. Az Ön humorát intellektuálisnak szokták nevezni. Mit jelent ez? Hát nem ilyen a humoristák többsége? (hát nem)

–  Ma nehéz lenne megírni, például, az Így írtok ti-t , mert az emberek nem ismerik az eredeti műveket és így nem derülhet ki,  hogy kikről írta Karinthy a paródiáit.

–  Akkor Ön kikhez szól? A szerencsés kevéshez?

–  Nem is olyan kevés az, Vidéki fellépéseimre több százan jönnek. Generációk nőttek fel a humoromon, idéznek, megállítanak az utcán.

–  Ahogyan Ön is őket.  Mit gondol, a humornak ellenzékinek kell lennie vagy lehet pártatlan?

–  Én nem aktualizálok, inkább beletrafálok a dolgokba. Egy humorista ne legyen agit-propos.

–  Ugye színésznek készült?

–  Igen, de kirúgtak a főiskoláról és akkor teremtettem meg a jelenlegi műfajomat. Eleinte Karinthyt, Tucholskyt, Mrozeket mondtam, majd elkezdtem a saját szövegeimet írni és előadni. Sokáig az író volt bennem az erősebb. Akkor még nem tudtam jól előadni. Azt mondják, hogy most vagyok a csúcson. Valahogy az írás és az előadás most találkozik bennem egymással. Egy ideig a Magyar Nemzet magazinjában publikáltam. Most, hogy 71 éves vagyok, már csak a színpadnak írok.

–  Karinthyval szólva, az írás elrepül, a szó megmarad.

–  Ez gyönyörű. Avar János mondta egyszer, hogy vigyázzak, hogy mit mondok, mert az írás elrepül, a szó pedig megmarad, mert felveszik.

–  Ez nagyon szellemes. Végezetül arról kérdezném, hogy hogyan lett ifjú kommunistából a mai Sándor György? Hiszen fiatal korában hitt a kommunista eszmékben vagy inkább a propagandában.

–  Bennünket a szovjet csapatok szabadítottak fel. Ahogyan anyámban, bennem is erős volt az igazságérzet. Amikor pedig azt tapasztaltam, hogy milyen szörnyű dolgok történnek az eszme nevében, kötelességemnek éreztem, hogy fellázadjak.  1978-ban katolizáltam, hívő lettem, ami zsidóként nem voltam. Zárszóként még annyit mondanék, hogy 45 éves pályafutásom alatt mindig ugyanazt az értékrendet képviseltem. Nem én változtam, a világ változott meg körülöttem.