Egy vagonkiállítás feltűnésére

Nemsokára Szabadkára gördül be az Élet Menete Alapítvány vagon-kiállítása.

Ez egy lesejtezett MÁV vagon, olyan, amilyennel annak idején a honi zsidóságot a haláltáborokba deportálták. Esetleg ezt a vagont is használták, de nem feltétlenül. A vagonban alkalmi kiállítás, melyet a helyi diákok, betanítva, saját társaiknak vezetnek.

Problematika

Az első (számomra) jelentős problémát ez a szimuláció adja: egy vagon, amibe bemegyünk, ahol most kiállítás van, ahova egykor bezsúfolták az embereket, ahonnan mi kijövünk… Ahogy a nagy, középkori boszorkányüldözéseket taglalva, történelemórán a történelemtanár sem gyújt máglyát, vagy nem égeti meg a kislányok ujjbegyét, ahogy a ’44-45-ös vérzivataros időkről szólva nem ásatnak a diákokkal sírgödröket, és ahogy az ’56-os forradalmat tanulva sem lő a tanár a diákjai közé, úgy talán az sem szerencsés, hogy vagonkiállítást szervezzük. Persze, mindenki más indokot hoz fel, viszont bennem ezek a kérdések motoszkálnak. Ahogy több szabadkai túlélő sem veszi ezt jónéven, mondván: elég volt nekik egyszer túlélni, minek ezt most idehozni, újra szembesülni?

A második problematika a kérdések. Egy jól nevelt diák kérdéseket tesz fel, alkalmasint véleményt nyilvánít. Hát még egy nem jól nevelt. Mit tesz a vezető akkor, ha valaki egyszer a kiállítás teréből kijövő diák azt mondja, hogy „hát ez nem is olyan szörnyű”, esetleg értetlenül áll a történet mellett?

A következő problematika a belső kiállítási anyag: ahol a helyi zsidóságról egy pannó jelenik meg. Vajon történelemhűen vissza tudja adni azt a kort, azt a teret, azt a történelmet, ahol a város zsidósága élt, alkotott? És az SS katonaruhába öltöztetett próba-baba sem tükrözi a valósághűséget, hiszen ők nem voltak a vagonok része(se)i…

Ál-bolygóhollandiság: ha a kiállítás a SOÁ-ra helyezi a hangsúlyt, miszerint volt a városban 3000, 4000, x számú zsidó lakos, aztán ’44-ben deportálták őket, akkor e közösség (egyének és közösségek) története nélkül, egyfajta „átutazókról” beszélünk: akik voltak (de hogy kerültek ide, mit csináltak, hogy éltek, stb. arra már nem kapunk választ),  és a történelem viharaiban sajnálatos módon igen kegyetlenül eltűntek képe fog majd berögződni.

Hiány-érzet-keltés

Véleményem szerint a szabadkai zsidóság holokausztja (engedje meg az Olvasó, hogy szubjektíven most csak e közösségről beszéljek, amely tézis persze más közösségekre is alkalmazható) 1775-ben kezdődött, ott és akkor, amikor a városba betelepülhettek a zsidók. És akkor tegyük hozzá, hogy a szabadkai zsidók holokausztja 2014-ben is tart, amikor üresek a zsinagóga-padok, a közélet, hiányoznak a hozzátartozók, stb. A szabadkai zsidóság nem egy bolygóhollandi állapot, ahogy az ő történelmük sem a Vészkorszakról szól, vagy akkor ért volna véget.

Ugyanakkor e közösség élete, érdeme nem ér véget a hitközségi székház falain belül. Az ő egyéni, családi, közösségi történetük Szabadka történetének szerves részei. A diákoknak Fenyvesről és társairól kell beszélni, akik az 1920-as impériumváltás után itthon maradtak otthon és váltak a magyar hírlapírás és kultúra védőbástyáivá. A Ruff családról, akik annyira szerették a konyakos meggyet, hogy az országban egyedülálló módon előállítani kezdték, a Hartmannékról, akik jéggyárat építettek Szabadkán, akkor, amikor még csak Bécsben volt jéggyár. A Holokausztnak ők is részesei, a mindenkori Ruffok, Hartmannok, Fenyvesek, Milkók, akik voltak és nincsenek, amilyeneket nem tud reprodukálni egy (ez a) közösség.

Ahhoz, hogy particionálisan a Holokausztról, annak ortodox felfogásában az 1944. júniusi eseményekről beszéljünk, addig még nagyon sok mindent kell tennünk. Az 1775-től napjainkig tartó történelmet, a város zsidóságának épített-, kulturális és szellemi hagyatékát kell bemutatni, rávilágítani egy-egy aspektusra, hogy ne essünk a fent vázolt ál-bolygóhollandiság csapdájába. Majd ha már mindent tudunk, nos, akkor jöhetnek a részletek. Ügybuzgó tanárok, pedagógusok és polgári aktivisták mindig is lesznek. De fontos a hangsúly. Hogy a gyereket ne csak elcipeljük egy péntek esti istentiszteletre (és az unalmában ne csak csevegjen, sms-ezzen, fényképezzen), hanem meséljük el, hogy egy adott ponton azért fordulunk meg, mert a szombat, mint menyasszony bejön, és a menyasszonynak meg szoktak fordulni, hogy köszöntsék; hogy mi az összefüggés a szeretet parancsa és a Smá Jiszroél között, ki a rabbi, előimádkozó, mi a Tóra, stb.

A lokálpatrióta ellentmond

A bennem szunnyadó lokálpatrióta keservesen ellentmond és küzd a vagonkiállítás ellen. Mert van (ó, van bőven!) nekünk hol emlékezni, tanítani és tanulni. Ott a romjaiban is egyedülálló zsinagógánk, a három holokauszt-emlékművünk (többek között a Pap Pál utcai is, amelyet rendre ledöntenek), a temető, az épületek, az egyéni emlékek… Minek nekünk egy egykori marhavagon, ami akár lehetett a deportáció eszköze, amikor ott az üresen tátongó zsinagóga, az évtizedek óta nem (rendeltetésszerűen) használt padjaival, ami nem mellesleg azon a júniuson a közösség butorraktáraként szolgált, mert akkor közösség már nem volt…

Persze akinek (ha nem is kedve, de) érdeklődése, idegzete (és talán gyomra) van, az majd menjen el, és nézze meg a kiállítást. Legyen kritikus és hangosan is tegye fel a kérdést, hogy valóban ez a szabadkai zsidóság történelme? Kérdezzen rá, hogy most mi van a közösséggel? Hányan voltak, vannak, mit csináltak, csinálnak? A többieknek ott a fent vázolt emlékpontok valamelyike. Vagy akár a saját magunk által felfedezendő emlékhelyek, -pontok, -események. Ennek a csoportnak nem kell a vagont látni, mert tudja, hogy vannak saját emlékhelyeink, nem kell neki külső „segítség” a történelem megismerésére és emlékezésre. Mert az ilyen egyén tudja, hogy ez az emlékezés neki nem csak jár, hanem az övé is. Alkalmi ügybuzgalom nélkül. Nemcsak 2014-ben, nem csak a 70. évfordulón.

A szerző holokauszt-oktatási szakértő