Gondolatok egy osztálykirándulásról – “Az én holokausztom”

Goldmann Fanni felszólalása a Pécsi Zsidó Hitközség dísztermében 2024. július 7-én tartott, „Az én holokausztom” című rendezvényen.

Tizenkettedikben – 2021-ben – az osztályom Lengyelországba szervezte az osztálykirándulást. A pandémia idején Pécsről csak Orfűig jutottunk el, úgyhogy mindenki külföldi utazásra vágyott. Az osztály látni akarta Zakopánét, a síparadicsomot; Krakkó óvárosát, és persze Birkenaut, meg Auschwitzot is, mert azt, ahogy az osztályfőnökünk mondta, egyszer mindenkinek látnia kell.

Apukám ezt másként gondolta. Szerinte túl sok Goldmann megjárta már Auschwitzot, több ne menjen oda. Én kíváncsi voltam, milyen az a hely, ahonnan a családunkból annyian „nem jöttek haza.” Mert egészen kicsi koromtól feltűnt, hogy apukám felőli felmenőim vagy túlélők voltak, vagy „nem jöttek haza”. Arról sokáig nem hallottam, hogy mit éltek túl, vagy honnan nem jöttek haza. Azt hittem, ez valamilyen titkos felnőtt dolog, amit nekem, a kicsinek nem szabad tudnom. 13 éves koromig kellett várnom a beavatásra. Papával csak ketten voltunk a szobában. Elővett egy dobozt és végig mutogatta a benne lévő fényképeket a rokonainkról. Ő sem jött haza… Ő sem jött haza… Ő sem jött haza… Ekkor már halottam a második világháborúról, mégis muszáj volt rákérdeznem, csak hogy biztosra menjek: papa, a Holokausztból nem jöttek haza? Bólintott.

Természetesnek vettem, hogy a nagy, családi beszélgetéseken továbbra se mondtuk ki: Holokauszt. Az öcsém még kicsi, ő ne tudjon ilyen borzalmakról. De azt nem értettem, miért nem lehet legalább akkor egyenesen beszélni, amikor ő nincs ott. Miért csak „túlélő” és „ő sem jött haza” rokonaink vannak. Miért nem azt mondjuk, hogy „őt is brutálisan halálra kínozták”, és hogy „őt csak brutálisan megkínozták, valahogy mégis életben maradt”. Ez ellen a családunkra rátelepedő eufemizmus ellen való lázadásnak éltem meg az auschwitzi látogatást. De a gondolat, hogy ezt az élményt egy esti kocsmázás és egy krakkói shoppingolás közé beszorítva fogom átélni, taszított.

Nézetemet próbáltam az osztályban is „megérvelni”. Hogy inkább menjen, aki akar, egy fakultatív tanulmányi út keretein belül koncentrációs tábort nézni, ne menjünk csak úgy, szórakozásból. Az ötlet nem aratott osztatlan sikert. Az osztályfőnököm a többiek előtt megkért rá, hogy fogalmazzam meg konkrét indokokkal, miért félek Auschwitztól. Tényleg féltem, de ezek nem egyszerűen leírható, racionális félelmek voltak, hanem egy erős, taszító érzés. Az osztályból csak én voltam családilag érintett, már ezért is jobban megviselnének a látottak. Ez nem a többiek hibája, Hirosimát meg én nem tudnám úgy megélni, mint egy japán. Nem érezhet az ember minden tragédiát szívből. Féltem attól is, hogy a részeg csöveseken sírva röhögő osztálytársaim nem állnának Auschwitzhoz azzal a komolysággal, amivel én, ez pedig még jobban megviselne. Az osztályfőnököm reakciója minderre az volt, hogy okos lány vagyok, ha ezt előre felismerem magamban, biztosan fel fogom tudni dolgozni, amúgy meg nekem nem is kell bejönnöm, megvárhatom őket a birkenaui parkolóban a sofőrrel. Ennél depresszívebb időtöltést el sem tudtam volna képzelni magamnak, úgyhogy úgy döntöttem, így is bemegyek. Arra sikerült rávennem a tanárunkat, hogy a látogatás előtt vegyen részt az osztály egy érzékenyítő órán. A tanárnő megkért ugyan, hogy én tartsam meg ezt az beszélgetést, de nem akartam még jobban rájátszani az osztályban már ez előtt felvett szerepemre, még jobban én lenni a zsidó.

Az érzékenyítés megtörtént, elindultunk az osztálykirándulásra. Az indulás előtti napon erdei sétánk közbe apával köveket kerestünk, amiket elvihetek Auschwitzba. Kövekkel megpakolva jártam be a wieliczkai sóbányát, a zakopanei Fatimai Mária Templomot, a harmadik napon pedig eljutottunk a koncentrációs táborokba is. Láttam az áldozatok egybegyűjtött hatalmas hajcsomóját, a sok cipőt, amiben megérkeztek és az egyetlen olyan fényképet is, amit egy rab készített Auschwitzról. Meglepett, hogy mindez nem érintett meg a várt mértékben.

Az osztályom ellenben teljesen új oldalát mutatta meg: csendben, komoran sétáltak egyik házról a másikra. Közben sokszor rám néztek. A legtöbben, még azok is, akikkel nem ápoltam szoros kapcsolatot, odajöttek hozzám és megsimogatták a hátamat. Úgy, ahogy apukám simogatott meg a nyulam halálakor. Ez nagyon jól esett, mégis idegesített. Én voltam az ő zsidójuk. Már nem csak a szerep zavart, úgy éreztem, nem érdemlem meg ezt a kiemelt odafigyelést, hiszen nem kezdtem el sírni, nem remegett a kezem, még a torkom sem szorult össze.

Elértünk egy házhoz, ahol a frissen deportált zsidókról készült fotók terítették be a falakat. Mindenkiről egy-egy arckép, alatta a nevük, a foglalkozásuk és a koncentrációs táborban tartózkodásuk első és utolsó napja. Itt már megjött a torokszorulás. Volt egy postás, mindössze három napot élt itt. Volt egy gyönyörű nő, mosolygott. Volt egy korombéli fiú, nagyon jóképű. Ahogy végig mentem a folyosón, úgy éreztem, mintha minden áldozat tekintete rám szegeződne. Ők meghaltak a zsidóságuk miatt, én hátsimogatást kapok érte.

Közben végig nálam voltak a kövek. Sokat gondolkodtam rajta, hogy hova tegyem le őket, minél előbb meg akartam szabadulni tőlük. Végül a helyben meggyilkolt áldozatokra emlékező szobor alá kerültek.  A kövek elhelyezése után rögtön zavarba jöttem. Nem mehetek el csak úgy. A dédmamámra gondoltam. Nem ismertem, de valahol az ő élni akarásának a következménye az, hogy én itt lehetek. Ezért gyorsan köszönetet mondtam neki. Nem mintha ez kárpótolt volna bármit, és nyilván nem a leendőbeli dédunokájáért szenvedte végig Auschwitzot, de egy „köszönöm” mégis csak a minimum. Biztos örülne neki, ha mondanék valami imát is. A gyászolók kaddisát, vagy nem is tudom, mit illik ilyenkor. Úgyhogy elmondtam magamnak az első, és egyetlen mondatot, ami héberül hirtelen eszembe jutott: „Baruch ata Adonaj, Eloheinu melech ha-olam, borei p’ri hagafen.” Remek. A dédmamám szenvedésének következményeképpen én most itt lehetek, köszönetem jeléül pedig sikeresen áldást mondtam a borra. Szép munka!

Csak miután elsétáltam a kövektől, vettem észre, hogy az osztálytársaim félkörben, némán állnak körülöttem. Sokat kérdeztek. Mit raktam le az emlékműhöz? Miért éppen köveket? Melyik rokonaim haltak meg itt? És ugye tényleg jól vagyok? Egy lány – nem sokat beszéltem vele a négy év alatt – azt mondta, ez volt a legmeghatóbb pillanata a kirándulásnak.

A buszra mindenki csendben szállt vissza. Pár percig a buszon sem szólalt meg senki. Csak én meséltem a körülöttem ülőknek azokat a történeteket, amiket a túlélőkről és a „nem jöttek hazákról” hallottam. Persze 20 perc múlva már újra mindenki beszélni kezdett, egy óra múlva pedig már a krakkói bevásárlóközpont volt a téma. De megnyugtat a gondolat, hogy 20 percet kapott a dédmamám is.