Gazsi  

Tamás Gáspár Miklós Kolozsváron született, egyetlen, kései fia volt Krausz Erzsébet műtősnőnek és Tamás Gáspár írónak, a Kolozsvári Állami Magyar Színház későbbi igazgatójának. A szülei börtönt is megjárt kommunista aktivisták voltak: a zsidó anyára kiszabott egyik börtönbüntetés életmentőnek bizonyult, emiatt nem került fel egyik Auschwitzba indított kolozsvári vonatra sem. A család többi tagját viszont ott ölték meg: gázkamrában lelte halálát TGM anyai nagyanyja, nagybátyja és nagynénje is – írta a Transtelex az elhunyt filozófusról, akitől január 31-én, 14.30-kor vesznek búcsú a Farkasréti úti temetőben, s akitől pályatársa búcsúzik az alábbiakban.

Drága Gazsikám,
tudom, nevetséges, hogy személyesen megszólítalak, hogy neked írok, hiszen tudom, csak mások olvassák ezt a szöveget, magad pedig már sajnos nem olvashatod.

De csak lassan fogok leszokni arról, hogy élőnek tekintselek. Elevenen élsz bennem, hiszen több mint ötven éves barátságunkat még a halál sem tudja semmissé tenni. S az sem tudja semmissé tenni, hogy az utóbbi években sokkal kevesebbet, szinte alig beszélgettünk egymással, aminek pontosan tudod az okát: barátságunkban világnézeti beállítottságunk, kezdetben közös beállítottságunk meghatározó szerepet játszott; amióta azonban alapvető kérdésekben nem értettünk egyet, nagyon nehézzé vált közöttünk az érintkezés. Talán csak betegséged változtatott ezen egy jottányit: újra tudtam éreztetni veled, hogy nagyon is szeretlek, szeretlek annak ellenére, hogy másképpen gondolkodunk. Erről nem többet: nem fogom veled közösen utált világunk eljövő lehetőségeit itt megvitatni.

Barátságunk történetét hozta hozzám újra közel halálod. Biztosan emlékszel rá te is, hogyan s mikor kezdődött. Egy fiatalember és egy ifjú hölgy jelentek meg a Filozófiai Intézet, az akadémiai intézet nagy szobájában, társalgójában, ha szabad a sivár helyiséget így nevezni, s engem kerestek. S ahogy ez nálad lenni szokott, mert te voltál a fiatalember és Annácska, első feleséged, akivel szintén sokat voltam együtt a következő időkben Kolozsvárt, az ifjú hölgy, in medias res kezdtél el fasizmus könyvemről beszélni, melynek, s ezt ma már csak te tudod, meg a jóisten, melyik fejezetét olvastad (az egészet még nem olvashattad). Nem két tudós kutató vitatott meg egy számukra fontos témát, hanem két elkötelezett fiatalember valami világunkban megkerülhetetlent, s azonnal egymásra találtak. Te persze tudtad azt is, hogy én része vagyok egy körnek, melyet Lukács iskolának, vagy talán már akkor Budapesti Iskolának neveztek, e kör tagjainak munkásságát te természetesen már jól ismerted, s már ott, az intézeti szobában meghívtál bennünket Kolozsvárra, ahol, talán te ezt is tudtad, még egyikünk sem járt. Egy pillanatig sem hezitáltam, azonnal elfogadtam barátaink nevében is szíves meghívásodat, s talán még aznap hozzáfogtam utazásunk megszervezéséhez.

Hadd meséljem el itt a Lukács kör közös utazásainak valószínűleg utolsó, s meg nem valósult epizódját is, melyben te megint szerepet játszottál. A hetvenes évek közepén rábeszéltél bennünket – a kör többi tagjával is összebarátkoztál már első, közös kolozsvári utunk alkalmából, ha, úgy sejtem, számodra a körön belül a velem való barátság volt mindvégig a legfontosabb –, hogy nézzük már meg egyszer Bukarestet, fantasztikusan érdekes a régi városrész; mentünk is volna, aztán pár évvel később helyettünk, ahogy az akkori vicc mondta, a földrengés látogatta meg a Ceausescu sújtotta Bukarestet, melynek a régi városrésze e látogatás eredményeképpen teljesen elpusztult. Nos, Gazsi, te már készültél Bukarestbe utazni vonattal, hogy találkozzál velünk, amikor szerencsére még elértelek telefonon, hogy ne menjél, nem repülünk, elvették valamennyiünk mindkét útlevelét. Attól kezdve nemcsak te nem jöhettél Magyarországra, mi sem mehettünk Romániába, helyettünk gyerekeink látogattak téged Kolozsváron. Hogy meddig tartott ez az állapot, azt már nem tudom, de mindegy is. Addig és később is, amíg ott éltél, sokszor voltunk együtt szülővárosodban, amelyet a politikai állapotok ellenére nagyon megszerettettél velem. Mind a mai napig kolozsvári sétáink és kolozsvári beszélgetéseink élnek a legelevenebben az emlékezetemben. S igen jól kiismerem magam a városban.

Aztán áttelepültél Budapestre, első budapesti éveidben is igen intenzív volt a kapcsolatunk. Eleinte sokat voltunk együtt itt is, vodkáztunk Nádor utcai lakásodban is, s én jót mulattam, amikor konzervatívvá válásodat öltözködésben is nyilvánvalóvá tetted; emlékszel talán szép bézsszínű öltönyödre, mellénnyel, csokornyakkendővel, sétapálcával és kalappal. Konzervativizmusod talán nem is volt számomra idegen, annál inkább az öltözék. Mondom, jól mulattam rajta. Aztán egy szép napon irányt váltottál. Természetesen öltözködésben is. Feleségem születésnapját ünnepeltük Szentendrén, ahová te is magától értetődően hivatalos voltál, meg is jelentél – szakadt farmerben és tarka ingben. Most aztán igazán nem az öltözéked, hanem kommunistaságod zavart, aminek – talán bántón, ha így van, kérlek, bocsáss meg – hangot is adtam.

Még talán annyit: Csodáltalak, ahogy hosszú szörnyű betegségedet keményen tűrted, s még az utolsó hetekben sem hagytad, hogy az munkádtól eltántorítson.

Gazsi drága, most már ne dolgozz, nyugodjál békében.

Szeretettel, Misu (az olvasók kedvéért: Vajda Mihály), barátod.

***

Tamás Gáspár Miklós lapunkban megjelent írásai:

Zsidók, konzervatívok, próféták – 1997 október

Nussbächer Melitta  – 2008 december

Már megint magyarzsidómagyar – 2014 március