Gadó János: Tegnap haladó, ma reakciós

Összeállításunkban két olyan filozófus írásaiból válogattunk, akik – 1945 utáni francia gondolkodóhoz illõen – a baloldalon kezdték pályájukat. 1968-ban még lelkesen támogatták a radikális tüntetõket, de a 80-as években már megkérdõjelezték a baldali politikai sarokpontjait. Az ezredforduló súlyos fejleményei – a harmadik világ számos országának reménytelen állapota, a bevándorlók integrációs problémái, az arab-iszlám világ káosza – után pedig végképp arra a belátásra jutottak, hogy a hagyományos baloldali felfogás keretei közt e fejleményeket lehetetlen értelmezni, nemhogy megoldani. Lassú jobbrafordulásukban nem elhanyagolható szerepe volt annak, hogy elkötelezett zsidóként egyre nehezebb szívvel észlelték a baloldali frazeológiával vagdalkozó, új antiszemitizmus térnyerését. A hagyományos baloldali szellemiség egy feltételezett, domináns társadalmi csoport kiváltságai és elõítéletei ellen harcol, a feltételezett elnyomott csoportok, a Másik érdekében. Mi történik azonban akkor, ha ezúttal nem a felül, hanem az alul lévõknek vannak előítéletei? „A gyűlölködő másikat nem írták bele a programba” – jegyzi meg tömören Alain Finkielkraut. Baloldali közegben ilyesmi egyszerűen elképzelhetetlen.

„A háború – ha nem is szeretjük”

Bernard-Henri Lévy, a francia filozófia „celebje”, dúsgazdag gyáros család gyermeke médiaszerepléseivel, utazásaival, a hatalom és a felső tízezer berkeiben való jártasságával a szupersztár – gyakran kétes – státuszát vívta ki magának. Sokan komoly filozófusi elkötelezettségét is kétségbe vonták. Õ azonban a neki osztályrészül jutott elõnyöket igyekezett az elnyomottak javára fordítani. Újságíróként kezdte pályáját és ezt a munkáját, megszakításokkal, filozófusi pályafutásával párhuzamosan is folytatta. Isten háta mögötti országokba utazott, hogy ismeretlen háborúkról, alig ismert népcsoportok keserves megpróbáltatásairól tudósítson. A harmadik világ olyan tájain fordult meg, amelyeket a – kisebbségi problémákra amúgy roppant érzékeny – haladó média teljesen elhanyagolt. Kitűnő média- és politikai kapcsolatai révén, be tudta mutatni olyan emberek és etnikumok szenvedéseit, akikrõl a szélesebb közönség sosem hallott. Mindezek a tudósítások a fősodrú média és a politika arcába vágott kemény kritikának is felfoghatók: egyes kiválasztott konfliktusokon és némely kedvenc szenvedő népcsoporton (pld. palesztinok) túl a haladó média az egyéb (néha a népirtás határát súroló) háborúk nagy része iránt jóval csekélyebb érdeklõdést mutat.

Így jutott el BHL a Ruandával szomszédos Burundiba. Ruandáról a politika iránt érdeklődő olvasó tudja, hogy ez volt az 1990 utáni korszak legvéresebb népirtásának színhelye: 1994-ben a korábban alávetett státuszban élõ hutuk nagyrészt kiirtották a korábban domináns pozícióban lévõ tuszikat. A lelőtt, botokkal agyonvert, machetékkel lemészárolt tuszik számát félmillió körülire teszik. Minderrõl a nyugati közvélemény csak jóval a vérengzések után szerzett tudomást. Csak ezt követõen bontakozott ki a vita arról, hogy miért nem sikerült a népirtást a nyugati hatalmaknak megakadályozni, holott a francia és belga fegyveres erõk erre képesek lettek volna. Alapvetõen a nyugati világ érdektelenséget lehet mindezért felelõssé tenni: túl sok a háború, a harcban álló, sosem hallott nevű népcsoport, ráadásul a nyugati közvéleménynek semmi támpontja nincs, hogy ki a jó és ki a rossz, kit kéne támogatni – így inkább nem is foglalkozik velük. Burundiban ugyanaz a két etnikum folytatott évek óta véres háborút, mint Ruandában: a hatalmat ellenőrző tuszik és a bosszúvágytól lihegő, lázadó hutuk. BHL a ruandaihoz hasonló fejleményektõl tartva kezdett tudósítani az ottani fejleményekrõl, megpróbálva riadóztatni a nyugati közvéleményt. Burundiban a népirtás végül elmaradt: a harcoló felek 2005-ben, Dél-Afrikai közvetítéssel békét kötettek. Nem lehet tudni persze, mekkora szerepe volt ebben BHL tudósításainak. (Errõl a háborúról szól írása lapunk 18. oldalán.) Az „arab tavasz” reményteli hónapjaiban BHL akaratlanul a valódi politikacsináló szerepében találta magát. Éppen akkor tudósított Líbiából, amikor Kadhafi elnök tankjai megindultak a fellázadt Benghazi városa ellen. Kadhafi vérfürdõt ígért „a patkányoknak”, és sejteni lehetett, hogy nem tréfál. BHL ekkor vette igénybe politikai kapcsolatait: riadóztatta Nicolas Sarkozy francia elnököt, s a francia csapatok beavatkoztak. Kadhafi hamarosan megbukott. BHL ezekben a hetekben rendkívül aktívan részt vett a remélt demokratikus átmenet elõkészítésében. Ám a líbiai forradalom csakhamar félresiklott: a kegyetlen diktatúrát nem a demokrácia, hanem a káosz követte: törzsi háborúk lángoltak fel, az ország szétesett, s az emberhez méltó élet Líbiában ma távolabb van, mint valaha. Volt-e haszna, és megengedhetõ-e a humanista elvek nevében közvetlenül beavatkozni egy egészen más hagyományú ország életébe? – errõl szól a BHL-lel készült interjú lapunk 13. oldalán.

„A valóságot cenzúrázzák, hogy a kirakat makulátlan legyen”

A hatalom jól ismert, régi reflexeit támadja Boldogtalan identitás c. könyvében1 Alain Finkielkraut filozófus, a Francia Akadémia tagja. Mindebben semmi említésre méltó nem lenne, ha a hatalom gyakorlói most is abszolút uralkodók, kommunista csinovnyikok vagy valami más, szûkkörû klán tagjai lennének. Most azonban a demokratikus hatalom gyakorlóinak széles tömegei azok, akik a régi sémák szerint gondolkodnak és az ezekbe nem illeszkedõ fejleményeket megpróbálják ignorálni. Kiderül, hogy a demokratikus közvélemény sem feltétlenül rugalmas. Cenzúrázni nem tud, nem is akar, de a neki nem tetszõ információkat háttérbe szorítja, nem vesz róluk tudomást. A másként gondolkodók ordíthatnak kedvükre: nem bántja õket senki, csak éppen nem foglalkoznak velük. Finkielkraut a demokratikus konszenzussal kialakított antirasszista, kisebbségvédõ felfogást veszi bírálat alá, mondván: ezek az eszmék a 21. század új problémáira nem kínálnak automatikus megoldást. Természetesen nemes eszmékrõl van szó – csak akkor van baj velük, ha üres lózungokká válnak. Ez a sors minden nemes eszmét fenyeget, ha rövidtávú problémamegoldásra akarják bevetni. Aki bonyolult vallási-politikai-etnikai-ideológiai problémákat a „kirekesztés elleni küzdelemmel” akar megoldani, éppen ott tart, ahol azok a baloldaliak, akik két nemzedékkel korábban a (kétségtelenül létezõ) „reakció” ellen küzdve akarták ország-világ gondjait orvosolni. A francia nagyvárosok deklasszált, városszéli lakótelepeken segélybõl tengõdõ, kábítószerrel üzletelõ, nyugat-ellenes és antiszemita indulatoktól áthatott, iszlámizmusra fogékony fiataljainak százezres tömegeit nem lehet a kirekesztés elleni küzdelemmel és a Másság iránti türelem hangoztatásával integrálni a többségi társadalomba. Ezekkel a jelszavakkal küzdelemre hergelni õket súlyos felelõtlenség, mert azt a hitet erősíti bennük, hogy ők valaminő igazságtalanság áldozatai és jogosultak akár törvényen kívüli eszközökkel harcolni azért, ami – felfogásuk szerint – jár nekik. „…óvakodnunk kell a Franciaországban terjedő franciaellenes érzés olyan értelmezésétõl, hogy az legitim védekezõreakció a kirekesztés ellen” – figyelmeztet Finkielkraut. A 21. századi, tudáson és szolidaritáson alapuló, nyugati, jóléti társadalmakban csak tudással lehet felemelkedni, tudást pedig nem lehet képzelt elnyomók és kirekesztõk ellenében kiharcolni, politikai intézkedések útján megszerezni. Az ilyesfajta küzdelem egyre inkább idejétmúlttá válik. A tegnapi haladók, akik ezekhez az eszközökhöz ragaszkodnak, észrevétlenül sodródnak át a reakciósok, a haladás kerékkötõinek táborába. (Nem feltétlen igaz a fenti tétel Magyarországra, ahol egy autoriter politikai hatalom törvényekkel és azon túli intézkedésekkel szorítja vissza a demokratikus kontrollt. Ezzel szemben a politikai harc indokolt.) „Csakugyan minõséget jelent a szellem számára, ha rendíthetetlenek maradunk akkor, amikor a történelem kimozdul sarkaiból?” – kérdi Finkielkraut a 20. századi világértelmezéshez ragaszkodó felszabadítókat. Könyvében Adornót idézi, aki 1945 után az új kategorikus imperatívuszt így fogalmazta meg: „Úgy kell gondolkodni és cselekedni, hogy Auschwitz ne ismétlõdjék meg, hogy semmi hasonló ne történjen”. De mi a teendő akkor, ha egyesek – kiforgatott, de forma szerint kifogástalan antifasiszta frazeológiával – a zsidókat vádolják azzal, hogy új Auschwitzot zúdítottak a palesztinokra? Erre a helyzetre Adorno és társai még nem lehettek felkészülve. Az antifasiszta frazeológiát elorzó, nyugat- és zsidóellenes szellemiség ellen nem lehet a régi fegyvertárral harcolni. Ezt próbálja kétségbeesetten megértetni Alain Finkielkraut mindazokkal, akik a 21. század kihívásaival szemben a 20. századi progresszió eszközeit akarják bevetni. A filozófus könyvébôl fordított részletet a 8. oldalon olvashatják.

Gadó János

1 Alain Finkielkraut: L’Identité malheureuse,
Stock 2013.