Gadó János: Párhuzamok

Vajon lehet-e párhuzamot vonni a mai Közel- és Közép-Kelet háborúiból, élhetetlen országaiból menekülő moszlim milliók, illetve a 80 éve náci rendszer elől menekülő zsidók között?

Vajon az iszlám világból menekülők ugyanolyan jól beilleszkednek majd az egyéni szabadságra és felelősségre épülő nyugati társadalmakba, mint – másik kedvenc példánk – az 56-os magyar (vagy 68-as csehszlovák) menekültek?

Úgy tűnik, nem, mert semmi sem ugyanaz, mint 50 vagy 80 évvel ezelőtt.

A fasiszta Európából menekülő zsidók tökéletes antitézisei voltak mindannak, amit a fasizmus megtestesített. (Nem véletlenül voltak ők a fasizmus deklarált bűnbakjai.) A zsidók nem voltak ellenség- és bűnbakkeresők, mint a fasiszták, nem hajtotta őket a bosszúvágy képzelt sérelmek miatt, nem dobták oda boldog örömmel egyéniségüket, szabadságukat egy háborút és erőszakot hirdető, maradéktalan önfeladást követelő egyenruhás vezér lába elé. A zsidóknak az a kisebbsége, amely kiszabadult a nácik karmai közül, tudásával és autonóm gondolkodásával gyakran hatalmas segítséget nyújtott új hazájának – gondoljunk az amerikai nukleáris programon dolgozó magyar zsidó tudósokra.

Az 56-os magyar vagy a 68-as csehszlovák menekültek az egyéni és kollektív szabadságjogokban hittek egy olyan rendszer ellenében, amely szintén önfeladást és a despotikus hatalomnak való teljes alárendelődést követelt. A nyugati demokráciák a kommunista elnyomás antitézisei voltak, amelyekbe ezek a menekülők őszintén törekedtek beilleszkedni – többnyire sikerrel.

A nácik elől menekülő zsidók vagy a szovjet kommunisták elől menekülő magyarok (csehek, lengyelek) egy tőlük teljesen idegen, az életükre vagy a szabadságukra törő hatalom szorításából próbáltak kitörni. Ők ennek a hatalomnak a berendezkedését, megerősödését semmiképpen nem mozdították elő, szelleme tőlük idegen volt.

Az iszlám országokból menekülő milliók javarésze nem így van ezzel. Vannak persze kivételek: például a kurdok, akik közösségeikben nagyobb szabadságfokot értek el, s ezért évtizedek óta szabadságküzdelmet folytatnak mind a korrupt katonai rendszerek, mind az iszlámisták ellen. Vagy az innen menekülő keresztények, akik számára az iszlámisták ellenségek, a befogadó Európa pedig szövetséges. Vagy az a szerény számú városi felső/középosztálybeli, akik az arab tavasz nyugati irányba való továbbfejlődését pártolták volna.

Ám a Szíriából és máshonnan menekülő moszlimok nagy többségének nem a szabadság hiányával van baja, hanem a háborúval, nyomorral és a kilátástalansággal. Ami persze éppen elég ok a menekülésre, csak azt kell látni, hogy ezek az emberek éppen azt az archaikus vallási/közösségi szellemet hozzák magukkal, amelynek áldatlan következményei elől menekülnek. Nekik nem ezzel a szellemmel van bajuk, csak azzal, hogy éppen nem az a színű kollektivizmus került hatalomra, amelynek ők hívei. A siíták elől menekülő szunniták, a szunniták elől menekülő siíták nem feltétlenül több szabadságot akarnak, hanem inkább saját vallásuk diadalát.

Meg persze békét, nyugalmat, jólétet. Teljesen érthető persze, hogy nem a rommá lőtt Aleppóban, hanem a békés és gazdag Stockholmban vagy Hamburgban akarnak élni. Csak éppen a békés Stockholm építéséhez szükséges szabadság és egyéni felelősség szelleme hiányzik belőlük. Menekülnek a háború elől, melynek kirobbantásában saját vallási közösségük fanatizmusa is szerepet játszott.

Mikor az arab tavasz végig söpört két kontinensen, a nyugati világban mindenki olyan forgatókönyv megvalósulását várta, mint aminek Közép-Európában voltak tanúi: a szovjet uralom alól felszabadult nemzetek a nyugati szabadság intézményeit kezdték építeni. Ám, mint hamar kiderült, az arab világ erre nem volt felkészülve. A szűk városi középréteg, amely a lázadás kirobbantásában élenjárt, hamar elveszítette a kontrollt, és az iszlám papság befolyása alatt álló tömegek befolyása érvényesült, akik ezt a hatalmat az iszlámista vezetők kezébe tették le. Ezek pedig mindent akartak, csak nem szabadságon alapuló nyugati berendezkedést. Éppen ellenkezőleg: az ő szemükben a nyugati rendszer majmolása volt a legfőbb bűn. Csakhamar kiderült, hogy az arab országokban két olyan erő van, amely képes megszólítani és megszervezni a társadalom széles rétegeit: a hadsereg és az iszlámisták. Egyik sem alkalmas arra, hogy a szabadság intézményeit építse.

A menekülők ebben a politikai kultúrában nőttek fel, ezt a felfogást viszik magukkal Európába.

Az arab tavasz romjai alól menekülők saját elszabadult démonaiktól menekülnek. Álmuk a nyugati jólét, de nem a nyugati szabadság és felelősség.

Viszik magukkal azt a kollektivista szellemet, amely a fejükre döntötte a saját országukat.

A mai Nyugat-Európa pedig más, mint a száz évvel korábbi Amerika. Az akkori Amerika a nagy olvasztótégely volt, amelyben csakhamar minden bevándorló (de azok gyerekei mindenképpen) amerikai lett. A mai multikulti Nyugat-Európa nem olvasztótégely. Nincsen meg benne az a dinamizmus, sem az az ideológia, amely megkövetelné a bevándorlóktól, hogy tegye magáévá értékeit. Aki erre hajlandó, azt befogadja, aki erre nem hajlandó, azzal nem tud mit kezdeni. Nincsenek eszközei sem elszántsága arra, hogy az integrálódni nem tudó tömegeket visszaküldje saját hazájába. Ezt humanista felfogása és a gyarmatosítás miatti rossz lelkiismerete nem engedi meg neki. Ilyen esetekben saját, fejlett humanista normáit kéri számon egy arab országtól, amelyben nincsen demokrácia. („Ha kitoloncolják XY-t, őt a hazájában korlátozhatják szabadságában.”). Ha ezek a normák nem teljesülnek, a kitoloncolás elmarad.

Vajon az új bevándorlók meg akarnak tanulni svédül/németül/hollandul? Ha úgy-ahogy megtanultak, vajon el tudnak-e sajátítani ezen a nyelven egy piacképes szakmát – amelyben az egyéni felelősség bizonyára nagy szerepet játszik? Ha sikerült munkát és megélhetést találni, akarnak majd úgy élni, mint a svédek, olyan individualista szabadságban, ahol a nők is egyetemre járnak, saját maguk választják meg foglalkozásukat, barátaikat, szexuális partnereiket, életformájukat, vallásukat? Megengedik-e gyerekeiknek, hogy erre az útra lépjenek? Lányuknak, hogy olyan autonóm legyen, mint svéd kortársaik?

Feltehető, hogy a hagyományaikhoz erősen ragaszkodó iszlám bevándorlók többsége ezen az úton nem megy végig. Ehhez önmagukat kéne megtagadni. Aki pedig ezen az úton megáll, annak integrációs esélyei csökkennek. Növekszik az esélye arra, hogy – ő vagy gyereke – segélyből éljen hosszú távon, gettólétre berendezkedve. Akkor gyerekeik a gettó iskolájába fognak járni, jó eséllyel egyfajta senki földjén nőnek majd fel, ahol már nem ismerik a régi hagyományokat, de az új haza kultúrája is idegen marad számukra. Frusztráltságukból építenek majd maguknak sérelmi ideológiát, radikális imámok befolyása alá kerülnek – utoléri őket az, ami elől ők vagy szüleik menekültek.

Nem mindenkit ér utol ez a sors, de láthatóan éppen elég sok embert ahhoz, hogy ez súlyos társadalmi problémaként jelentkezzen. Az arab/moszlim bevándorlók integrációja Nyugat-Európában – számos okból kifolyólag – nem olyan sikertörténet, mint az 56-os magyaroké. Az elkövetkező évtizedek Nyugat-Európában az iszlám bevándorló tömegek integrációs küzdelmeivel telnek majd el.

Az arab/iszlám világ országaiban dúló polgárháborúkból, káoszból, kilátástalan rezsimek béklyóiból menekülő emberek vágy a jobb élet után teljesen érthető. Ebben tökéletesen megegyeznek az 56-os magyar menekültekkel. Van azonban egy komoly különbség: az 56-os magyarokkal ellentétben az arab/moszlim menekülők többsége a szabadságot nem írta fel zászlajára, annak „objektív technikáit” nem törekszik olyan készségesen elsajátítani. Ennek híján viszont felrémlik a veszély, hogy vissza fognak zuhanni abba a kollektív sérelmi politikába, amelynek következményi elől menekültek.