Gadó János: Cionista antiszemiták és anticionista filoszemiták

Donald Trump személyében ma olyan amerikai elnök gyakorolja a hatalmat, aki – a szó közjogi értelmében – első ízben kezeli normális államként Izraelt. Elismeri, hogy – a világ összes többi népéhez/nemzetéhez hasonlóan – a zsidó népnek is joga van megválasztani, mi legyen országa fővárosa. Nem rakja Izraelt egységcsomagba a palesztinokkal, mint a haladó Európa (és a világ nagy része), amely a palesztinok sérelmi politikáját folyamatosan szítja, táplálja, majd kijelenti, hogy Izrael csak akkor számíthat teljes elismerésére, ha a palesztinok sérelmeit orvosolta.

A Trump kormány elismerte Izrael fennhatóságát a Golán-fennsík fölött – amint az általában történik olyan területek esetében, amit a megtámadott ország önvédelmi háborúban hódít el az őt megtámadótól.

A Trump kormány leállította a Palesztinokat támogató ENSZ menekültszervezet (UNWRA) pénzelését, és volt mersze azt üzenni, hogy a palesztinokat a világ többi menekültjeihez hasonlóan kellene kezelni, mert menekültstátuszukat nemzedékeken át fenntartani csak a konfliktus meghosszabbítását szolgálja.

Utóbbi abnormális állapot számít normálisnak a világ túlnyomó részén, ahol Donald Trumpot felelőtlen provokátornak tartják, amiért a zsidó államot normális országként kezeli, és igyekszik visszaszorítani az Izraellel szembeni diszkriminatív politikát. Jellemző Izrael nemzetközi megítélésére, hogy vele normális viszonyra törekedni, úgy látszik, csak egy öntörvényű, narcisztikus – és mélyen antiliberális – politikus lehet képes.

Mivel pedig a diaszpóra, legfőképpen az Egyesült Államok zsidósága túlnyomórészt liberális, az a súlyos következtetés vonható le, hogy a világ zsidósága mélyen megosztott, és nem is létezik olyan politika, amely a zsidók nagy többségének megfelelne.

Az amerikai demokráciában egyébként a Trump-féle magatartásnak megvannak a hagyományai. Az elmúlt néhány évtizedben is több olyan „egyszerű, de nagyszerű” elnök állt az ország élén, akik nagyjából jók és gonoszok küzdelmének fogták fel a politikát. (Pl. Ronald Reagan vagy az ifjabb Bush.) Ám mivel ők az amerikai demokráciát és annak értékeit tekintették a jó oldalnak, csodálatos módon, alapjában véve nem tévedtek. Ronald Reagan, aki a világpolitikát a jó cowboy (Amerika) és a „gonoszság birodalma” (Szovjetunió) küzdelmének tekintette, fegyverkezési versenyben térdre kényszerítette a szovjeteket, és ezzel döntő vereséget mért a demokrácia akkori fő ellenségére, a kommunista világrendre. Az évszázados, kifinomult diplomáciai hagyományokon iskolázott európai „reálpolitika” annak idején a kommunizmussal való együttélésre törekedett – ha rajta múlik, Magyarországon még ma is a szovjet érdekszférában élnénk. (Hasonlóképpen túl hosszú ideig a „reálpolitika” jellemezte a fasizmussal szemben tanúsított brit/francia magatartást is.)

A reálpolitika felrúgása a „jó cowboy” hagyományai nevében persze nem mindig bizonyult kifizetődőnek – lásd pl. a vietnámi háborút. Minden csatát nem lehet megnyerni. De a (hideg és meleg) háborúk, amiket Amerika a demokráciáért vívott a totális hatalmakkal szemben, összességében jogosnak és hasznosnak bizonyultak. A fasizmus, majd később a kommunizmus eltűnésével jobb hely lett a világ.

*

A fasizmus (ill. annak legbrutálisabb, német náci változata) kezdettől a zsidókat tekintette legfőbb ellenségének, akik ellen kíméletlen irtóháborút folytatott. A sátáni zsidó képét a fasizmus formálta meg – sok évszázad történelmi előzményeit felhasználva – a maga klasszikus mivoltában. Ám a fasizmust legyőző kommunista rendszeré az „érdem”, hogy alig húsz évvel később, a sátáni zsidó képét a korszellemnek megfelelően, antifasiszta lózungok felhasználásával újraformálta és anticionista kiadásban elterjesztette a világon. Izrael Állam rituális megbélyegzése az ENSZ fórumain, a zsidó állam ellen folytatott gyűlölethadjárat 1967 után szovjet hangszereléssel indult világhódító útjára. Az arab világban élő vallásos eredetű zsidóellenesség, valamint a náciktól átvett rasszista zsidógyűlölet, felszabadító/antifasiszta/antirasszista lózungokkal újrahangszerelve rendkívül hatékony elegynek bizonyult.

Ez a progresszív zsidógyűlő ideológia túlélte a Szovjetunió bukását, 1990 után átesett egy újabb generáljavításon, amennyiben a kommunista lózungokat antirasszista, kisebbségvédő lózungokkal helyettesítették. És alig tíz évvel később, 2000-ben megtartotta újabb főpróbáját a durbani antirasszistának nevezett ENSZ-tanácskozáson, melynek legfőbb programpontja Izrael rasszista államként való megbélyegzése volt.

A főpróba után következett az első éles bevetés: az Al Aksza-intifáda, melynek során az Izrael elleni palesztin terrorista hadviselést a haladó nyugati média Izrael-ellenes, uszító kórusa kísérte, amely a zsidó állam önvédelmi lépéseit terrornak és népirtásnak bélyegezte. A világ nagy része legalábbis alkalmazkodik ehhez a tónushoz azóta is, az ENSZ- közgyűléseken és más ENSZ-fórumokon a nagy többség rituálisan Izrael ellen szavaz.

Az antiszemitizmus ezzel történelmi jelentőségű változáson ment keresztül: a monoteista kultúrkörből kilépve, a világ minden népe megismerhette a tévéközvetítéseknek és az ENSZ szavazásoknak köszönhetően. E progresszív színekre befestett, globalizálódott, ámde archaikus mélységekből táplálkozó zsidógyűlölő ideológia letéteményesei és zászlóvivői ma a palesztinok, akikre a világ rátestálta a zsidóellenes küzdelem napi gyakorlatát.

A fenti átalakulásoknak hála, az Izrael-ellenes gyűlöletipar virágzik. Csak a gyűlöletet koordináló KGB és a szovjet állami propaganda helyét a nyugati világban a gazdag és változatos civil társadalom vette át: se szeri se száma a palesztinok jogait (értsd: Izrael kirekesztését) zászlajára tűző mozgalmaknak, melyek most az Izrael-ellenes bojkott (értsd: a zsidók kirekesztése) mozgalmak (BDS) adnak valami laza keretet.

*

Ez ellen a jelenség ellen harcol a hiú, villogni vágyó, egyéni sikereket áhító Trump elnök, akinek minden rossz tulajdonsága ellenére az a sorsa, hogy – az amerikai hagyományoknak megfelelően – jó cowboyként a jó ügyet szolgálja. E téren egy középszerű és nem túl művelt amerikai is gyakran sokkal jobb teljesítményt nyújt, mint egy kulturált és csiszolt európai. Mert mindketten saját kultúrájuk hagyományait viszik tovább. Az amerikai a zsidók iránt toleráns, radikális protestantizmus kultúráját, az európai pedig a zsidókkal szembeni mérhetetlenül terhelt viszonyt.

Természetesen nem kell beleesnünk a Volt egyszer egy vadnyugat sémáiba, ahol a jó cowboy velejéig jó, a rossz cowboy pedig velejéig gonosz. Az Egyesült Államokban mindig is bőven volt és ma is van antiszemitizmus – csak a döntő pillanatokban, amikor az ország egységes egészként mozdul, a „jó cowboy” hagyományait folytatja. Mint Trump elnök, aki szintén egyszerű, de nagyszerű megoldásokkal rukkol elő.

*

Az Egyesült Államok és Izrael viszonya régóta különlegesnek mondható, évtizedek óta az amerikai vétó akadályozza meg, hogy az ENSZ BT Izraelt elítélő és Izrael érdekeit a gyakorlatban is súlyosan sértő határozatokat hozzon. Donald Trump csupán felülmúlta – Izraelt korábban is pártoló – elődeit, és igyekezett forma szerint is normalizálni hazája viszonyát a zsidó állammal.

Hozzá hasonlóan ma olyan politikai vezetők keresik a jó kapcsolatokat Izraellel, akik a politikai korrektség és kisebbségvédelem álorcájában jelentkező Izrael-ellenes indulatokra nem vevők. Ugyanakkor ezek az országok sajnos a fürdővízzel kiöntik a gyereket is: e nemes baloldali eszméket teljes egészében elvetik és a demokratikus kultúrát leépítő nacionalista, populista politikát folytatnak.

Eközben a nyugat-európai baloldal (és egyre inkább a nyugat-európai mainstream is) élesen Izrael-ellenes (hivatalosan: palesztin párti). Mindezt a másság és a kisebbségek védelmének szent jelszava nevében.

Megfordult a világ és egy új tendenciát látunk: nyugaton ma a befogadók Izrael-ellenesek, a kirekesztők pedig Izrael-pártiak.

Fontolva haladó, konzervatív/liberális rendszerekből nagyon kevés van.

*

Általában a nyugati világban az egész politikai spektrum balra mozog: fasisztákból konzervatívok, konzervatívokból szocialisták, szocialistákból szélsőbaloldaliak lesznek. Utóbbiak pedig a szovjet propagandától átvett paneleket viszik tovább – Izraelről és a cionizmusról is egyebek között.

A brit Munkáspárt az egyik legismertebb példa: a 20. század folyamán a brit zsidók természetes politikai otthonaként működő párt, Jeremy Corbyn pártelnöksége alatt olyannyira a szélsőbalra tolódott, hogy az eluralkodott anticionizmus miatt a zsidók szabályszerűen menekülnek a pártból – sőt, hatalomra kerülése esetén talán az országból is. Legalábbis sokan így nyilatkoztak egy felmérés során.

Másik példa a német CDU: ez a keresztény konzervatív párt a 2015-ös nagy menekültválság idején radikális baloldali pártként viselkedett, szélesre tárva az ország kapuit más kontinensekről érkező, egészen más politikai kultúrájú bevándorlók előtt.

Harmadik példánk a Jobbik hatalmas fordulata. Ez a párt virtigli, 20. századi rasszista-fasiszta programmal indult, de a nyugat-európai szélsőjobb sem volt hajlandó szóba állni vele, ellehetetlenült és fel kellett adnia egész identitását, melynek az lett a vége, hogy – tragikomikus módon – újévi jókívánságokat küldött a zsidó hitközségnek.

Ennek a hatalmas ideológiai migrációnak egyik mozgatója a Holokauszt emlékezete: a kirekesztés és elnyomás felől a befogadás és felszabadítás felé mozdul az egész európai kultúra.

Az üdvtörténeti megalapozottságú, ezért feltarthatatlan balra mozgásnak egyelőre nincs olyan mainstream ellenideológiája, mint amilyen hajdan Burke konzervativizmusa volt a francia forradalom ellenében.

Sajnos, amint láttuk, a balra mozgás nem az antiszemitizmus megszűnését, hanem modernizálódását hozta magával. A gyűlölet nem vész el, csak átalakul. A mai nyugati világ nagy paradoxona, hogy a „haladó” ideológusok gyakran a Holokausztra hivatkozva bélyegzik meg a zsidó államot. Az anticionisták az antiszemitizmus veszélyére hivatkoznak, vagyis: az új zsidógyűlölet hívei a régifajta zsidógyűlöletre mutogatnak, elrettentő példaként.

*

A közép-kelet-európai nacionalista rendszerek, a társadalom többségét maguk mögött tudva, elutasítják országaik felelősségét a Holokausztban, így a Holokauszt egyetemes „hajtóereje” sem érvényesül. Ezek a rendszerek szembeszegülnek az általános balra mozgással és egyre retrográdabb politikát folytatnak. Ez a történelmi tapasztalat szerint együtt jár az antiszemitizmussal. Ezt ellensúlyozandó, e kormányok rokonszenvvel fordulnak a cionizmus – tehát a zsidó nacionalizmus felé. A Holokauszt után nem tehetnek mást: politikájukhoz – a haladókhoz hasonlóan – ők is a zsidóságból próbálnak legitimációt meríteni. Magyarország és Lengyelország a két legjobb példa.

Ugyanezek a tendenciák Amerikában is megfigyelhetők. A Demokrata pártban megjelentek az első, iszlám és baloldal keveréke által hajtott képviselők. Az amerikai egyetemeket elöntötték a „haladó” Izrael-ellenes mozgalmak, melyek toleranciát követelnek intoleráns eszméik számára.

Ugyanakkor a régifajta szélsőjobboldal is aktívvá vált: a Pittsburgh-i gyilkosságok mutatják hatékonyságukat. Ezek az erők csak a tengerentúlon maradtak ilyen virulensek: Európában, úgy tűnik, a régifajta fasiszta szélsőjobb, a múltfeldolgozás folyamata nyomán, végleg szétesett. Választási kampányában Donald Trump is tett engedményeket a szélsőjobbnak, szavazataikat megnyerendő.

A hétköznapi antiszemitizmus jelei (vandalizmus, temetőrongálás, gyűlölködő üzenetek, stb.) is sokasodnak, s e téren gyakran lehetetlen megkülönböztetni a szélsőjobbot és szélsőbaltól. Az amerikai zsidóság biztonságérzete megrendült.

Ugyanakkor még mindig van okunk bízni abban, hogy az amerikai társadalom, a korábbi minták szerint, a válságjelenségeket leküzdve, hű marad önmagához. Az amerikai demokrácia, az európaival ellentétben, eddig semmilyen válság hatására nem omlott össze.

Trump elnök radikális, baloldal-ellenes, populista programja is felfogható az általános balra mozgással szembeni ellenreakciónak. Ez azonban Amerikában egészen más eredménnyel jár, mint Közép-Európában. Utóbbi helyen a borzalmas 20. század után a ragaszkodás a nacionalizmushoz, az önvizsgálat elutasítása nyomasztó légkört teremt. Az önvizsgálat és a befogadás terén sokkal messzebbre jutott Egyesült Államokban, ahol a baloldaliság kezdett kirekesztő formákat ölteni, az önkorrekció éppen a józanság irányába viszi vissza az országot. A szüntelen felszabadításnak nevezett, valójában egyre erősebben kirekesztő folyamatok fékezése helyénvaló. Csakúgy, mint a jobboldali kilengések megfékezése. Ez utóbbiban Trump elnök nem olyan buzgó, hiszen a radikális jobboldaliak nem egyszer rá hivatkoznak, potenciális választói tehát. Így itt a tőle balra álló amerikaiaknak kell harcosan fellépniük. Ez az amerikai társadalom dinamikus egyensúlya.

*

A 21. században olyan világba kerültünk, ahol megszűnőben van az a bizonyosság, amikor legalább azt tudhattuk, hogy ki van ellenünk, és ki van velünk. A náci Németország esetében ilyen dilemma nem volt. 1967 után a Szovjetunió is egyértelműen a zsidók ellensége volt, minden fronton. 1989 után a magyar jobboldal is világos képlet volt: az antiszemita üzenetek Magyarországon szinte csak erről a térfélről érkeztek.

Egészen a közelmúltig így volt ez, ám a nagy haladásban minden összezavarodott. Cionista antiszemiták és anticionista filoszemiták mind igényt tartanak arra, hogy megmondják, ki a zsidók barátja és ellensége.

Donald Trump úgy tud teljesen Izrael-párti lenni, hogy közben keményen antiliberális – ami az amerikai zsidóság többsége számára mélyen visszatetsző.[1] Úgy látszik Izrael normális államként való kezelésének ez az ára.

[1] Lásd a keretes anyagot