Futó pillantás a rigai gettóra

A rigai zsidók pusztulására emlékező kiállítást egy zsidó szervezet hozta létre, a város vezetése csak az engedélyt és a helyet adta hozzá.

A Rigai Gettó és Lett Holokauszt Múzeum olyan kiállítótér, ahol zsidók őrzik zsidók emlékét.

Háttérként ott húzódik a lettországi zsidó kulturális és történelmi örökség térképe, de a fókusz az áldozatokon van. Komor hangulatú, strukturált tér képzőművészeti kiállítóhelyekkel, jól elrendezett szabadtéri installációkkal; deportáló vagonnal, tájékoztató táblákkal, fotókkal, gettóutcával és egy faházzal, amit a gettó területéről mentettek át és története van, mint ahogy a holokauszt is egyszerre univerzális és személyes.

A 2010. szeptember 21-én magánkezdeményezésként megnyílt múzeum működtetője a SHAMIR zsidó egyesület (vezetője: Menachem Barkahan rabbi). Az óvárostól nem messze, az egykori gettó közelében található a Maskavas és a Turgeneva utca sarkán. Nyitott és elvarázsolt hely: a belépés mindenkinek ingyenes.

A II. világháborúig ez volt a zsidók lakta városrész Rigában: már a 17. században a más Hanza-városokból a rigai kikötőbe érkező zsidók az ún. „zsidó fogadóban” éltek a Maskavas és a Lāčpleša utca kereszteződésénél; nem volt engedélyezett számukra az állandó letelepedés.

A helyszínen ma is – mint egykor – sok apró faház és macskakővel borított utca található.

A múzeum adományokat gyűjt az épületek javítására, könyvkiadásra, új kiállítások és pedagógiai projektek megvalósítására.

Gettóház, deportáló vagon, arcok és macskakövek

A kiállítást egy gettóból származó faház két emeletére és az udvarra installálták.

A 19. század közepén épült kétszintes faház a gettó szögesdrót-határán állt; 2011-ben a Maza Kalna utca 21-ből a múzeum területére „költöztették”, ahol felújították. Területe 120 m². A gettó idején 30 ember lakott benne. Néhányuknak otthona volt, míg át nem vitték őket koncentrációs táborokba. Másoknak ez volt utolsó otthona, mielőtt meggyilkolták őket a Rumbula erdőben.

Az első emeleten régi lettországi zsinagógák másolatai, valamint a „túlélő gettó tárgyak” kiállítása látható. A második emeleten egy gettólakást rendeztek be a túlélők emlékei alapján korabeli bútorokkal és mindennapi tárgyakkal.

A ház körül zsidó szimbólumok jelképezik a stetl-kiállítást: a második világháború előtti városokat és lakóikat bemutató fényképekkel. Különféle helyi fafajtákból faragott héber karakterek, egy menóra, és a Remény fája állnak itt – utóbbit Edgars Kvjatkovskis tervező a lett zsidómentők emlékének állította.

Az udvaron állványokon sorakoznak az Első Lett Köztársaság idejéből származó fotók rabbikról, zsinagógákról, iskolákról, híres személyiségről és Lettország függetlenségéért harcoló zsidó katonákról.

A rigai gettó térképén és az információs standokon a gettó egykori épületeinek fényképei láthatóak. A legtöbb épület (mintegy 250) ma is létezik.

Az „Auschwitztól keletre” címmel ellátott állványokon holokauszt panoráma vezet el a náci terror kelet-európai topográfiájához.

A „Berlin-Riga. Egyirányú jegy” installáció egy tehervagon, hasonló azokhoz, melyekben zsidók ezreit küldték Németországból Rigába, ahol a biztos halál várt rájuk. Belül tükrök borítják, bennük fatörzsek és archív fényképek tükröződnek, mint egy rossz álombeli utazásban a suhanó fák közt. Közel áll hozzá a 25 000 nyugat-európai zsidónak szentelt emlékfal, a Rigába deportáltak neveivel: őket 1941 és 1944 között Németországból és Ausztriából hozták Rigába és itt haltak meg.

A gettó „mintautcáját” a gettó fő utcájából, a Ludzas utcából származó macskakövek borítják: ezeken a köveken több tízezer halálraítélt vonult a Rumbula-erdő felé. A gettókerítés, a kapuk és az utcai lámpák mind korabeli fényképek alapján készültek. Az utca mentén a nagy emlékfalon portréfotók: arcok a gettóból. Mellettük a mintegy 70 ezer lettországi zsidó áldozat neve sorakozik.

Rajzok, festmények, dokumentumok

A rigai gettó 1941 őszén meggyilkolt lakóit ábrázolják Alexandra Beltsova (1892-1981) rajzai. A nem zsidó művész egyike volt azon keveseknek, akik látogatták a gettót. Lerajzolta az éhező árnyakat és a síró anyákat.

A „3000 sors” egyedi fényképeket és dokumentumokat felhasználó „light-box” installáció azoknak az áldozatok emlékére, akiket 1942 januárjában és augusztusában Terezienstadtból deportáltak Rigába. Közülük 128-an maradtak életben.

A 3000 sors könyv változatban is megtekinthető: Elena Makarova izraeli történész tervezte festőművész lányával, Maria Makarovával.

Az „Utazás bizonytalan véggel” a brémai művészpár, Dagmar Calais képzőművész és Chris Steinbrecher művészettörténész, kurátor által tervezett terem-installáció 230 idős zsidó emlékére, akiket 1942 júliusában és 1945 februárjában szállítottak Brémából Terezienstadtba. 230 betonból öntött, padlón elhelyezett névtábla vezet a brémai főpályaudvart ábrázoló óriási festmény irányába.

Josef Kuzkovski (1902-1970) orosz zsidó grafikus művész 1945 után Rigába költözött (1969-ben Izraelbe emigrált) és ott kezdett hozzá holokauszt témájú sorozatához. Portrét rajzolt Zanis és Johanna Lipke rigai embermentőkről, itt van kiállítva legismertebb műve, ami a Babij Jar-i halálraítélteket ábrázolja.

A szögesdrót mögött

A 2. világháború során Lettországban egymást váltották a megszállók: 1941 első felében mintegy 15 ezer embert küldtek a Gulagra a szovjet hatóságok; 12 százalékuk zsidó volt. Ők paradox módon szerencsések voltak, mert – azokkal ellentétben, akik maradtak – nekik volt esélyük életben maradni. Riga a holokauszt során zsidó népességének 92 százalékát elvesztette.

1941. június 22-én Németország megtámadta a Szovjetuniót és villámgyorsan elfoglalta Lettországot. Július 1-jén a német csapatok bevonultak Rigába, és az inváziót nagyfokú antiszemita propaganda kísérte. Az első naptól a diszkrimináció és erőszak volt a jellemző. Franz Walter Stahlecker, az Einsatzgruppe A parancsnoka helyi szövetségesére talált egy korábbi rigai rendőrben: Viktor Arajs lett kisegítő SD (Sicherheitsdienst) egységei, az ún. Arajs kommandó a nácikkal karöltve azonnal lángba borították a zsinagógákat.

Viktor Arajs és osztaga gyújtotta fel a – mai gettómúzeum közelében romjaiban még fellelhető – Nagy Korál Zsinagógát 1941. július 4-én, a benne imádkozókkal együtt. (1979-ben a hamburgi bíróság Arajs-t életfogytiglanra ítélte 13 000 ember meggyilkolásáért és további 30 000 meggyilkolásában való részvételéért.)

Július végén a német katonai városvezetés bevezette a német polgári közigazgatást. Szeptemberben rendeleteket hoztak a zsidók jogfosztásáról: kitiltották őket a nyilvános helyekről, városi létesítményekből, parkokból és uszodákból. Kötelezővé tették a sárga csillag viselését, majd újabb rendelet írta elő, hogy viseljenek egy második sárga csillagot a hátuk közepén és ne használják a járdákat. Október 13-án Heinrich Lohse, az „Ostland” birodalmi parancsnoka elrendelte a zsidók vagyonának lefoglalását.

A Gestapo 1941. július 11-én vette át a rigai börtönöket. Az Arajs-kommandó addig sem tétlenkedett: októberig 4000 zsidó és 1000 nem zsidó fogoly vált tömeggyilkosság áldozatává a rigai Bikernieki erdőben, ahol a sírokat szovjet hadifoglyokkal ásatták meg.

1941 júliustól augusztusig Lettország szerte teljes mértékben kiirtották a zsidó lakosságot a három nagyobb város kivételével, ahol gettókat létesítettek, melyek 1941 és 1943 között álltak fönt. Riga, Daugavpils, Liepaja zsidó polgárainak zömét 1941. november-decemberben gyilkolták meg: Daugavpils közelében a Poguļanka erdőben, a Šķēde dűnéknél Liepāja-ban és a Rumbula erdőben Rigában.

A rigai gettó tág fogalom: a szögesdrót mögött több gettó is létezett. Az első a „nagy lett gettó” volt. A rumbulai mészárlás után a megmaradt lett zsidók az eredeti gettó kisebb részére, a kis gettóba szorultak, ahol külön vált a férfiak és nők részlege. A gettó maradék területét a Német Birodalomból deportált zsidókkal töltötték be és német gettónak nevezték.

A gettóban élők száma alapján (29 602 fő) 1941 novemberében az ún. rigai nagy gettó a negyedik legnagyobb volt a megszállt Szovjetunió területén Vilnius, Kaunas és Minszk után. Kicsiny terület volt az ún. „moszkvai külvárosban” (Maskava Forštate), melyet a nácik jelöltek ki kényszerlakhelyül. Július 25-én Riga megszállási parancsnoka a zsidó lakosságot nyilvántartásba vetette őket és létrehozták a Zsidó Tanácsot (Judenrat). 1941. október 23-án elrendelték, hogy 1941. október 25-ig minden zsidó költözzön be a gettóba. 1941. október 25-én az összes életben maradt rigai és környékbeli zsidót a gettóba kényszerítették, a nem zsidó lakosokat kilakoltatták.

A nagy gettó mindössze 37 napig létezett. Eleinte látszatbiztonságot nyújtott: talán megvéd a kinti világtól, ahol Viktor Arajs emberei randalíroznak. Nem így történt.

A lett zsidók nagy részét 1941. november 30-án és december 8-án meggyilkolták a Rigához közeli Rumbula erdőben (a helyszínt Friedrich Jeckeln SS Obergruppenfuhrer választotta ki a  Riga-Daugavpils vasútvonal mentén). A nácik kb. 25 000 áldozatot tereltek a gettóból a szovjet hadifoglyokkal előre megásatott gödrökbe. A „kis gettóban” kb. 4500 szakképzett férfi és kb. 500 „varrónő” kerülte el a rumbulai mészárlásokat. A nagy gettóhoz hasonlóan ezt is német és lett őrök őrizték.

 

A „német gettó”

A lett zsidók többségének elpusztítása után a rigai gettóban az ún. „birodalmi vagy német zsidók” (Reichsjuden) ezreit tartották fogva.

1941 szeptemberében Adolf Hitler – Reinhard Heydrich és Joseph Goebbels sürgetésére – elrendelte a német zsidók keletre deportálását. Az eredeti rendeltetési hely, Minszk túlzsúfolt volt, így további vonatok érkeztek a szintén zsúfolt Rigába.

Az első transzport 1053 berlini zsidóval 1941. november 30-án érkezett a rigai Šhķirotava pályaudvarra. Ebből 942 főt aznap (még a lett zsidók előtt) meggyilkolták a Rumbula-erdőben.

A következő négy szállítmány 1941 decemberében futott be Rigába kb. 4000 utassal és őket Stahlecker utasítása alapján egy üres birtokra, az ún. ideiglenes Jungfernhof (Jumpravmuiza) koncentrációs táborba szállították. Sokukat 1942 elején az Arājs Kommando gyilkosai lőtték le a Biķernieki erdőben, mások Salaspilsba kerültek, hogy folytassák a koncentrációs tábor építését.

Az első, közvetlenül a gettóba irányított transzport 1941. december 10-én Kölnből hozott ide zsidókat. Az újonnan érkezettek abból éltek, amit a kiürített nagy gettóban találtak. A következő hónapokban vonatok érkeztek Berlinből, Nürnbergből, Stuttgartból, Bécsből, Kölnből, Kasselből, Düsseldorfból, Hannoverből, Bielefeldből, Hamburgból, Lipcséből, Dortmundból, Prágából és a Terezienstadtból. Összesen 24.603 zsidót deportáltak ide a birodalomból 14 transzportban.

A „német gettóban” a német zsidók városuk szerint szerveződtek. Minden csoportnak volt képviselője a Zsidó Tanácsban és gettó utcáinak jó részét a németországi városok után nevezték át. A lett zsidókkal ellentétben a németországiak a Gestapo felügyelete alatt álltak, mely irodát létesített a Ludzas utcában. Judenrat (Zsidó Tanács) és zsidó gettórendőrség mindkét gettóban működött. Noha a lett és a német gettó különálló igazgatás alá esett, a megszálló Munkaügyi Hatóság mindkettőből toborzott kényszermunkásokat a gettón belüli műhelyekbe, vagy a gettón kívüli német érdekeltségű munkahelyekre.

1942 februárjában mintegy 500 litván zsidót deportáltak Rigába a Kaunas-i gettóból.

1941 decemberében kb. 1300 kényszermunkás német zsidó dolgozott a Salaspils koncentrációs tábor felépítésén, 1943 januárjában tért vissza töredékük.

1942 márciusában a náci hatóságok úgy döntöttek, hogy a német gettó túlzsúfolt, és a két „Dünamünde akciónak” nevezett mészárlás során kb. 3800 embert öltek meg, főleg gyermekeket, időseket és betegeket.

Heinrich Himmler 1943 júniusában elrendelte a gettók likvidálását. 1943 nyarán felépíttették a Kaiserwald (Mežaparks) koncentrációs tábort. Elkezdődött a rigai gettó feloszlatása: november 2-án szűnt meg végleg. Kb. 2000 embert, gyermekeket, időseket és betegeket küldtek Auschwitzba. A munkaképesek többsége júliustól Riga-Kaiserwaldban és altáboraiban raboskodott kényszermunkásként 1944-szeptemberéig, amikor is a tehetetlen foglyokat likvidálták. A maradék tengeri úton került Stutthofba, Buchenwaldba, Dachauba.

Összesen több mint 70 000 lett zsidó áldozatról beszélhetünk és közel 25 000 német, cseh és magyar zsidó fordult meg a hírhedt rigai gettóban.

Mintegy 400 lett zsidó élte túl a holokausztot (240-en Rigában), köszönhetően azoknak, akik életük kockáztatásával bujtatták őket.

Egyéb zsidó emlék(hely)ek és parkok

A lett fővárosban egymást érik a zsidó vonatkozású emlékművek / műemlékek.

Riga zsidó múzeuma egy régi emlékhelyen, a Skolas utca 6. szám alatt található „Zsidók Lettországban” (Jews in Latvia) néven. 1989-ben Margers Vestermanis történész vezetésével alapította egy holokauszt túlélőkből álló csoport. Kezdetben dokumentációs központ volt, de 1996-ban létrehozták az első állandó kiállítást. Jelenleg három teremben tekinthető meg a lettországi zsidók története a 16. századtól 1945-ig. A látogatás ingyenes: az adományoknak örülnek.

A múzeum egyébként a rigai zsidó közösség történelmi műemlék-épületében található, mely egykor zsidó klub és színház volt. 1913 és 1914 között tervezték Edmund von Trompowsky és Paul Mendelstam építészek. 1941 és 1944 között, a náci megszállása alatt egy német tiszti klub működött falai között. A szovjet időkben a kommunista párt kongresszusait tartották itt. Az épületet a kilencvenes évek elején kapta vissza a zsidó közösség.

Az új építésű Zanis Lipke emlékház – Zaiga Gaile építész összetett design koncepciója – a Daugava partján, a néhai híres zsidómentő házaspár egykori lakhelyétől nem messze áll. 2012-ben nyílt meg a lett és az izraeli elnök jelenlétében. Privát kezdeményezésként adományokból működtetik. A felfordított Noé bárkájára vagy egy szukkoti sátorra hajazó épület tényleg nem mindennapi a bejárati alagúttal és a menedék-pincével, ahol kortárs kiállítások láthatóak.

Az egykori Salaspils koncentrációs tábor területe ma bejárható műemlék. Meghökkentő, monumentális óriásszobrai a szovjet korszak relikviái ugyan 1967-ből, de a koreográfiájuk elmondja a lényeget, és a „múzeum” átesett némi modernizáción.

A Bikernieki erdő – ahol Riga zsidóságának egy részét pusztították el – ma emlékpark. 2001-ben készült el Sergey Rizh tervei alapján és a munkákat jórészt a német kormány finanszírozta. Ugyancsak a tervező elképzelései alapján készült el 2002-ben a Rumbula erdőben is a szintén összetett szimbolikájú emlékmű. Lett, izraeli, amerikai, német szervezetek és magánszemélyek adományai fedezték a költségeket.