Frölich Róbert: A polkorrektség tündöklése és nyomorúsága

Polkorrekt cenzúra?

Szerkesztőségünk körkérdést intézett a magyar/zsidó közélet néhány szereplőjéhez. A kérdéseket és a rájuk adott válaszokat olvashatták 2015. októberi összeállításunkban.

A válaszadók Pécsi-Pollner Katalin, Nádasdy Ádám, Frölich Róbert, Tatár György és Ruff Tibor voltak.

A brutális 20. század totalitárius rendszerei illetve ideológusai maguknak tartották fenn a jogot, hogy egyes – származás, életmód vagy társadalmi helyzet alapján meghatározott – embercsoportok jogait korlátozzák vagy teljesen megvonják. A nyugati civilizáció, amely e borzalmak nagy részét kitermelte, 1968 után önvizsgálatba kezdett, ami a politikai korrektség nyelvének kialakulásához vezetett az (etnikai, vallási, szexuális és egyéb életmódbeli) kisebbségekkel kapcsolatos kommunikációban. E nyelvhasználat rigorózus volta következtében a mai demokratikus nyugati kultúra nehezen tudja artikulálni, esetenként bírálni a különböző embercsoportok eltérő szokásait, hagyományait, amennyiben ezek együttélési gondok okozói lehetnek. Sőt: a kisebbségek puszta másságának megfogalmazása is gyakran tilalmasnak minősül. Sokak szerint a politikai korrektség egyre inkább gúzsba köti a szabad vitát.

Elég sok kérdés merülhet föl ezzel kapcsolatban:

1. Szabad-e a Nyugat-Európában élő iszlám vallású/hátterű kisebbség hagyományait, szokásait, életmódját, politikai beállítottságát bírálni, mint ami sokszor ütközik a nyugati demokratikus társadalmak értékrendjével és gyakorlatával?

Véleményem szerint nem az a legfontosabb kérdés, hogy szabad-e bírálatot mondani valami fölött, ami más, ami nem a megszokott. Bírálat és bírálat között szignifikáns különbség lehet. A legfontosabb kérdés, hogy milyen intencióval hangzik el a bírálat. Minden vitára ösztönző alkalom, esemény, élethelyzet alappillére, hogy nem ex cathedra beszélünk, hanem meghallgatva, elfogadva és a másik fél érvrendszerét tisztelve érvelünk. Mostanában divat a tolerancia jegyében minden megszólalást, véleményt negatívan minősíteni, ami nem azonos a saját értékrendünkkel. Óriási tévedés! A tolerancia annyit tesz, hogy nyitott vagyok a másik meghallgatására, elfogadom az eltérő értékrend létét, de nekem nem kötelező azonosulnom vele. Ezek alapján minden bírálat elfogadható, ha nem törekszik kizárólagosságra, és nem tagadja meg a létezés jogát a másik féltől.

2. Az egyre nagyobb számban Magyarországra érkező menedékkérők túlnyomó többsége iszlám országokból érkezik. Vajon – a szaporodó iszlámista merényletekkel a háttérben – szabad-e szóba hozni, hogy beáramlásuk további biztonsági kockázatot jelent Európa számára? Vagy a mostani nehéz helyzetükben csak a segítségnyújtás módjáról aktuális beszélni?

Első helyen a segítségnyújtás kell, hogy álljon. Természetesen nem szabad és nem is lehet figyelmen kívül hagyni az esetleges veszélyforrásokat sem. A zsidó erkölcs igen magas prioritással kezeli az életmentést, de kiemeli, hogy saját életünk veszélyeztetése által nem vagyunk kötelesek segédkezet nyújtani. Nehéz dolog a dolgozószoba biztonságából véleményt mondani, ám Dohány utcai rabbiként érzem én is, mit jelent a fenyegetettség tudata. Oly módon kell a segítséget megadnunk, hogy mellette a lehető legnagyobb hangsúlyt fektetjük a biztonságra. A veszély valós, kezelni kell, ugyanakkor nem szabad minden menekültben potenciális terroristát gyanítani. Hogy ez miként oldható meg, mi lehet a megelőzés és a megmentés összehangolásának legjobb módja, arra szakemberek tudnak választ adni.

3. Szabad-e a Magyarországon élő roma kisebbség egyes szokásait, életmódját, beállítottságát nyilvánosan bírálni, mint ami ütközik a mai, nagyfokú autonómiára és felelősségre épülő, tudásalapú társadalmak értékrendjével és gyakorlatával?

Úgy vélem, e kérdés szorosan összefügg az első helyen feltett kérdéssel. A lényegi különbséget ott érzem, hogy a cigányság esetében egy több évszázados múltra visszatekintő együttélésről beszélünk, míg az iszlám (a történelemből ismert hódítások kivételével) eddig még nem jelent meg fajsúlyosan a tradicionálisan keresztény Európában. Az elmúlt időszakban mind a cigányságnak, mind pedig a befogadó nemzeteknek volt idejük és alkalmuk összecsiszolódni, megismerni, elfogadni és tolerálni egymás életmódját, értékeit. Volt idő akklimatizálódni. Évszázadok múltán nem szerencsés egy már beépült és elfogadott gyakorlatot bírálat tárgyává tenni, mintha az valamiféle újonnan felmerült, eddig ismeretlen dolog lett volna.

4. A zsidók a 19-20. században Európa-sok országának gazdasági, politikai, kulturális életében olyan meghatározó szerephez jutottak, hogy a befogadó társadalmak erre a zsidó világ-összeesküvés elméletével reagáltak. De vajon miként lehet politikailag korrekt módon artikulálni a zsidók fent említett szerepét?

Nem értem a kérdést. Nem a „zsidók” jutottak ilyen-olyan szerephez, mint ahogy más területeken sem a keresztények voltak a fejlődés motorjai, hanem tehetséges emberek, akiknél nem a vallás, hanem a kvalitás volt meghatározó. Az összeesküvés-elméletek gyártói és hívői – szerintem – saját sikertelenségüket, esetleges kudarcaikat olvassák mások fejére, bűnbak gyanánt. Az én olvasatomban nincs mit artikulálni, ám ha mégis kellene, azt mondanám, hogy a nevelés, az oktatás fontosságának felismerése hozta meg ezt az eredményt.

5. Jogos-e homofóbnak minősíteni azt, aki a melegek házasságát vagy örökbefogadási jogát ellenzi? Nem méltányosabb-e ezt konzervatív álláspontnak nevezni, ami éppen olyan méltányolható lehet, mint a melegjogi aktivisták felfogása?

Amennyiben a melegjogi aktivisták elvárják, hogy véleményüket elfogadják, tiszteletben tartsák még egyet nem értés esetén is, úgy az e jogokat ellenzők is joggal tartanak igényt hasonló toleranciára. Ha valaki nem ért egyet a melegházassággal, még nem szükségszerűen homofób. A melegjogiak, de a konzervatívok sem rendelkeznek a megfellebbezhetetlen igazsággal, mindkét fél érvei (amennyiben logikán és nem túlhevült érzelmeken alapulnak) elfogadhatóak és elfogadandóak. A vitát az idő egyébként el fogja dönteni, mint az történt minden más, az adott korokban felmerült új kihívás esetében; elegendő itt csak a női egyenjogúság kérdéskörére utalnom.
Megjegyzendő azért, hogy Az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata 1. cikkében ez áll: „Minden emberi lény szabadon születik és egyenlő méltósága és joga van. Az emberek, ésszel és lelkiismerettel bírván, egymással szemben testvéri szellemben kell, hogy viseltessenek.” A jogegyenlőség kérdése egy demokráciában nem lehet kérdéses, függetlenül a magánvéleményünktől. A testvéri szellem pedig az én értelmezésemben Hillél híres mondásával állítható párhuzamba: „amit magadnak nem kívánsz, ne tedd másnak”. Amit te magad elvársz másoktól, azt add meg másoknak is.

6. Általában miként lehet beszélni a kisebbségek eltérő hagyományairól, modernizációs sikereik vagy kudarcaik okairól, ha az a célunk, hogy a kirekesztést megakadályozzuk, de a szabad vitát előmozdítsuk?

Tisztelettel. Ha a közbeszédben vagy akár a magánbeszédben nincs pejoratív felhangja bármilyen másság megemlítésének, akkor nem társul hozzá negatív képzet a befogadó részéről sem. Mind a sikerek, mind pedig a kudarcok elemzéseinek is egyik legfontosabb eleme lenne az objektivitás, a sikerek követendő példaként való egymás elé állítása, nem pedig mint valamiféle negatív összejátszás eredményeként való emlegetés. A kudarcok okainak boncolgatásánál pedig a jó szándékot kell éreztetni, nem pedig a kárörvendést.