Föl kell egyenesedni

A döbbenet markolt a lelkekbe, amikor a marosvásárhelyi magyarellenes pogrom képei peregtek a televízióban. A gyilkolás irtózatos pil­lanatai, a földre terített emberbe gázoló bőszült, vak indulatok láttán újra telítődött félelmetes tartalmá­val a szó, mely puszta történelmi ismeretként csak üres frázis volt a legtöbb ember számára: pogrom.

A szó orosz eredetű. A fehér és vörös cárok félázsiai Oroszországa ajándékozta meg vele az európai kultúrát… Tudtuk ezt eddig is, azt is, hogy mit jelent, de a látványt legföljebb történelmi filmekből ismerhettük – az ukrán és orosz föl­dön kis zsidó településekre zúduló kozákok gyilkos rohamairól annak idején nem készültek dokumentum­filmek.

Zsidó népünk a dühödt és mód­szeres gyilkolás nem egy módját szenvedte el történelme folyamán. Megismerhettük a középkori inkvizitorok fanatikus dühét és a vérvád babonájától felizgatott csőcselék dúlását, az oroszországi „fekete szá­zak” fondorlatos uszítása nyomán ránk törő fegyverek és lángok pusz­tításait és a hitleristák hideg ésszel kitervelt, „racionalizált” tömeggyil­kosságait. Ha valaki, úgy mi, ma­gyar zsidók tökéletesen át tudjuk érezni, mit jelent üldözött kisebb­ségként szembenézni egy fanatizált, vérszomjas tömeggel.

Amikor a leghatározottabban el­ítéljük a romániai magyarság elleni terrort és fenyegetést, amikor a magyar társadalom egészével és a magyar kormánnyal együtt követel­jük a romániai magyarok egyéni és kollektív kisebbségi jogainak feltét­len és sürgős érvényesítését, amikor a nagyhatalmak és az ENSZ felelős­ségét hangsúlyozzuk és az erdélyi magyarság melletti közbelépésüket tartjuk indokoltnak, akkor nemcsak a humánum parancsolatai vezetnek bennünket, nemcsak a magyar nemzet jogos igényeivel való azonosulás diktálja szavunkat, nemcsak annak a közép-kelet-európai régiónak a békéjét és demokráciáját óhajtjuk szolgálni, amelynek – itt élvén – magunk is részesei vagyunk. Sza­vunkat azért is fölemeljük a fenye­getett és megtiport magyar kisebb­ségért, mert mi különösen megta­pasztaltuk, mit jelent megtiportan és szorongatva élni.

Vajha az egész magyar társada­lom képes lenne úgy átérezni a ma­gyarországi zsidóság tragikus történelmi élményét, amint ez a zsidó­ság átérzi és felfogja a romániai pogrom iszonyatát. És bár a magyar közvélemény minden tényezője oly világosan látná és átérezné a ha­sonlóságot a szovjet zsidóság és az erdélyi magyarság helyzete között, ahogyan minden magyar zsidó látni és átérezni képes azt.

Ha így lenne, akkor nem kellett volna Budapest legkülönbözőbb pontjain zsidóellenes feliratokkal találkoznunk a választási kampány második felében. E feliratok gyako­risága, kivitelezésük hasonlósága azt a feltevést érlelhette meg, hogy bűnös kezek által irányított akció­val, egyfajta suttogó propaganda­-hadjárattal van dolgunk. Bármilyen hihetetlen, bárminő szégyenletes, mégis úgy látszik, némelyek nem átallják politika ellenfeleikkel szem­ben a zsidóellenes érzületet szítani. Vajon ezek mi jogon tartanak igényt bárkinek is az erdélyi ma­gyarok iránti szolidaritására?

Ha a pogromot mindenki egyként ítélné el ebben az országban, akár magyarokra, akár zsidókra zúdul, akkor nem kerülhetett volna sor a pogrom tornyosuló veszélye elől me­nekülő szovjet zsidók cserbenhagyására, a MALÉV szerződésszegésére. Mert tudnia kell mindenkinek: nem lehet a nemzetek közösségének tá­mogatását kérni az egyik pogrom megfékezésére, és ugyanakkor hátat fordítani a másik pogrom által fe­nyegetett tízezreknek.

A MALÉV sajtófőnöke úgy vélte, hogy az (időközben részlegesen visszavont) kárhozatos döntés mentsé­gére szól, amikor kijelentette, hogy a magyar légitársaságot semmiféle politikai megfontolás nem vezette, csak a biztonság szempontjaira ügyelt. Ám épp ezzel erősítette meg, hogy elítélendő volt ez a döntés. A pogromveszély elől menekü­lők megsegítése nem üzleti ügy, nem biztonsági kérdés, hanem első­rendű politikai kérdés.

Százszor és ezerszer igaza van az erdélyi magyarságnak, amikor azt mondja: elég volt a megalázásból, a jogfosztásból és elég az ígéretekből, követeli jogainak tényleges és azonnali érvényesítését. És mélységesen megértjük azt a marosvásárhelyi vagy kolozsvári magyart, aki elhatározta: többé nem hagyja magát, kimegy az utcára és akár fegyverrel is megvédi magát.

Csak remélni tudjuk, hogy a ma­gyar társadalom is megérti a sorai­ban élő zsidókat, akik ugyan egészen más, sokkal kedvezőbb helyzetben vannak, mint az erdélyi ma­gyarok, de az antiszemitizmus meg­alázó megnyilatkozásait végképp megelégelték.

Erdélyi magyar, magyar zsidó egyaránt föl akar egyenesedni. A magyar társadalom szolidaritásáról egyikük sem mondhat le. És ez a szolidaritás akkor lesz hatékony, ha Budapesten át Moszkvától Jeruzsá­lemig és Tel Avivtól Marosvásárhe­lyig ível.