„Feszültségeket csak tudással lehet orvosolni”

Interjú Heisler Andrással, a Mazsihisz elnökével

Lehet-e bármilyen értelemben sikernek nevezni a Holokauszt-emlékévet?

Igen, összességében a Holokauszt emlékévet eredményesnek ítélem. Vidéken és a fővárosi önkormányzatoknál, iskolákban és civil szervezeteknél különleges kiállítások jöttek létre, értékes programokat szerveztek, emlékeztek. A Civil Pályázati Alap – függetlenül attól a ténytől, hogy a Mazsihisz visszautalta a kormánynak ez elnyert összegeket – országos szinten működött és segítette az emlékezés széleskörű „társadalmasítását”. De még a mindenki előtt ismert emlékezetpolitikai konfliktusoknak is voltak pozitív hozadékai, a zsidó közösség számára is. A legnagyobb magyarországi zsidó szervezetként nyilvántartott Mazsihisz 25 év után először állt ki nyilvánosan és képviselt markánsan valamit, ami találkozott a zsidó közösség általános véleményével. Ennek folytán azon zsidó értelmiségi körök, véleményformálók, akik éveken át messziről kerülték a szervezetet, egyszeriben nyíltan felsorakoztak mellette. Ez az „egymásra találás” komoly tőke, amit meg kell becsülni. Ugyancsak jó volt megtapasztalni azt a különleges szolidaritást, amit a nemzetközi zsidó szervezetek, közösségek és demokratikus országok kormányai részéről lehetett tapasztalni.

A konfliktusnak fontos társadalmi hozadéka is volt: megmutatta, hogy a holokauszt traumája mennyire kibeszéletlen, és még nagyon sok teendőnk van, hogy eljussunk addig, hogy a magyar társadalom kérdés és fanyalgás nélkül elfogadja Magyarország történelmi felelősségét a jogfosztásban és deportálásokban. Azt egyébként éppen a történelmi Merkel-látogatás mutatta meg, hogy a magyar zsidó közösség bizonyos szempontból képes feldolgozni traumáit, hiszen képes volt lelkesedni egy német kancellárért. Nyilván ez csak úgy volt lehetséges, hogy Németország hitelesen utasítja el a náci múltját, ami náluk is egy hosszabb folyamat eredménye. Ehhez képest hazánkban nagyjából a rendszerváltás óta téma a holokauszt, s az emlékév megmutatta, mire jutottunk ennyi idő alatt. Meggyőződésem, hogy az emlékév tanulságai segíteni fogják a társadalmat abban a múltfeldolgozásban, amit az ország negyven évig elhallgatott, majd a rendszerváltás utáni demokráciában ellazsált.

Mi az oka annak, hogy a kormány emlékévvel kapcsolatos két nagy, szimbolikus projektje, a Szabadság téri emlékmű és a Sorsok háza holtpontra jutott? Mi lehet a feloldás útja?

Különbséget tennék a két projekt között. A Szabadság téri emlékmű üzenete nyilvánvalóan hamis, erre markánsan felhívtuk a társadalom figyelmét – a Mazsihisz szerepe nem is lehetett nagyon más, de ennél több sem. A szobor felállítását nyilvánvalóan nem tudtuk megakadályozni, de az eredeti megrendelői szándékkal szemben a szobor jelentéstartalma gellert kapott. A Szabadság téri emlékmű mára olyan konfliktusforrássá vált, amit egyszerűen feloldani nem lehet. Valójában reményt az adhat, hogy hazánkban az „egységnyi szoborra jutó mozgási energia” sokszorosan nagyobb, mint a klasszikus demokráciákban. Mindenesetre a Mazsihisznek ezzel kapcsolatban most nincs teendője, én személyesen igyekszem kerülni a szobor látványát.

A Józsefvárosi pályaudvarra tervezett emlékközpont ügye teljesen más. Ott ugyanis a mára gyakorlatilag kész épület önmagában nem vállalhatatlan. Az épületbe tervezendő tartalom megalkotása az igazi kihívás, a konfliktusok is e körül koncentrálódtak. A Mazsihisz fellépése nyomán a kormány nyilvánvalóvá tette, hogy a zsidó szervezetek ellenében nem erőlteti az intézmény átadását. Ez komoly részeredmény. Valódi sikert azonban az jelenthetne, ha a józsefvárosi komplexumban olyan holokausztoktatási központ létesülne, aminek tényleg a csodájára járnak. Hiteles múltfeldolgozás, nemzetközi standardoknak megfelelő oktatási rendszer kialakítása nem lesz egyszerű feladat senki számára.  De egy ilyen intézmény megalkotásában mi szívesen partnerek leszünk!

Vajon a lengyel zsidó múzeum miért lett óriási siker? 

Erre felelősen akkor adhatok választ, ha magam is eljutok végre Varsóba. Sok jót hallottam az új múzeumról, a Rumbach-zsinagógába tervezett „együttélés házának” megvalósítását megelőzően egy szakértői csapattal mindenképpen meg szeretnénk látogatni az intézményt. Egy dologra azért felhívnám a figyelmet. A varsói múzeum forgatókönyvének megalkotásához ismereteim szerint hat évre volt szükség.

Növekedett-e a „Holokauszt-tudatosság” a magyar társadalomban, és ha igen, vajon milyen irányban? Együttérzést és önvizsgálatot, avagy éppen inkább elutasítást váltott ki?

Nem tartanám helyesnek az általánosítást. A múltunk hiteles feldolgozása nem könnyű feladat se az üldözöttek, se az üldözők leszármazottainak. Egyénenként változó a holokauszt megemlékezésekre adott reakció, ebben a tekintetben nem egységes a magyar társadalom. Mindenesetre fontos, hogy beszéljünk róla, hogy oktassuk, hogy hiteles ismereteket adjunk az emberiség legsötétebb huszadik századi történetéről, mert az emlékezés által kiváltott társadalmi feszültségeket csak tudással lehet orvosolni.

Egyetért azzal, hogy az emlékév eddigi eseményei a magyar zsidóságot inkább felkavarták, mintsem biztonságérzetét növelték?

A biztonságérzetünknek semmi köze nincs a múlt miatt felkavart érzésekhez. Nem tartom helyesnek, ha különböző dolgokat szándékosan összekeverünk. A zsidó vallás egyébiránt is a különböző entitások szétválasztását írja elő. Étkezésben a tejest a húsostól, öltözködésben a len tartalmú anyagokat a gyapjúszövettől, zsinagógában a nőket a férfiaktól… A közéletben a biztonságérzetünket az emlékezés felkavaró élményeitől el kell választani. A kérdés indirekt módon azt sugallja, hogy az emlékezés az antiszemitizmus táptalaja. Ezt alapjaiban hibásnak tartom. Sajnos történelmi tapasztalatok bizonyítják, az antiszemitizmushoz valójában zsidókra sincs szükség. Az antiszemitizmus maga a tudatlanság. Az emlékezés viszont maga a tudás, így ezzel antiszemitizmust nem lehet generálni. Az állítással nem értek egyet.