„Felsőbbrendűségi tudat és gőg”

Szőnyi Szilárd, a Heti Válasz főszerkesztő-helyettesének reflexiója, valamint az ezt követő viszontválaszok.

A vita közleményei a Szombat 2013 októberi számában jelentek meg.

Tisztelt Szerkesztőség!

Olvastam idestova húsz éve kedvenc zsidó folyóiratom, a Szombat legutóbbi számát, s mint mindig, ezúttal is érdekes témaválasztás, nagyrészt igényes kidolgozás jellemzi. Hanem a Tamás Pál-interjú, az nagyon elkedvetlenített. „Mivel magyarázható, hogy talán Magyarország volt az egyedüli hely Európában, ahol a modernizáció letéteményesei szinte kizárólag zsidók voltak?” – kérdezi egy helyütt az interjú készítője. „Kelet-Európában a zsidó értelmiség rájött arra, hogy zsidónak lenni jó: nem a zsinagóga és az ünnepek miatt, hanem mert nem akar belesüllyedni egy kis, zárt, provinciális világba” – válaszolja másutt a szociológus.

Ezzel kapcsolatban egy emléket szeretnék felidézni. A kilencvenes évek elején az Igen című katolikus folyóirat szerkesztője voltam. Egy nap beesett hozzánk az azóta elhíresült Landeszman-interjú, bőgatyával, fütyülős barackkal. Egy álló este vitatkozott a szerkesztőség, hogy közöljük-e vagy sem. Végül mély érzésű kolléganőm döntötte el a kérdést, aki sírva kérte: ezt az ocsmányságot még akkor se tegyük közzé, ha példányszámcsúccsal kecsegtetne.

Mára, attól tartok, oda jutottunk, hogy a Tamás-interjúból áradó felsőbbrendűségi tudat és gőg nem fog a korábbihoz mérhető vihart kiváltani – holott nagyjából ugyanaz a mondanivalója, mint botrányos előzményének. Szeretném azonban az ünnepelt szociológus – és a tisztelt szerkesztőség – tudtára adni: az nem megy, hogy egyik nap felháborodunk a zsidóságot egy kalap alá vevő, sommás, általánosító kijelentéseken, a másikon pedig Kelet-Európáról a „besüllyedni egy kis, zárt, provinciális világba” és „kifelé az egérfogóból” szavakkal emlékezünk meg. Ez a térség ugyanis magába foglalja azt az országot, amelyet – sok millió honfitársammal egyetemben – úgy hívok: a hazám. És aki nem látja be, hogy mégoly igaz szociológiai eszmefuttatása közepette nem becsmérelünk ilyen módon egy nemzeti közösséget, az részt vehet a Balkán európai felzárkózását felmérő uniós projektekben, taníthat kéthetente a jénai egyetem, kutathat posztszovjet országokban, vezethet kurzust Moszkvában és Pozsonyban, közreműködhet a belorusz ellenzéket segítő projektekben – ám, attól tartok, idehaza nem lesz sok becsülete.

Üdvözlettel:

Szőnyi Szilárd, főszerkesztő-helyettes, Heti Válasz

*

Az interjúból idézett kérdés valóban sarkított, de Szőnyi Szilárd nem idézi a válasz elejét, mely helyre teszi némileg: „Ez nincs így” – feleli Tamás Pál, majd a tágabb közép-kelet-európai kontextusról beszél, ami árnyalja a képet.

Úgy véljük, így érthetőbb és elfogadhatóbb a második idézet is – amit az interjú végéről idéz a Heti Válasz főszerkesztő-helyettese –, ha kemény szavakkal illeti is a régiót.

Alapvető eltérés van a nemzeti és a regionális vagy transznacionális nézőpontok között, és mindenféle előítéletek nélkül is lehet kritikusan gondolkodni kelet-európai viszonyainkról.

A Landeszman-üggyel való összevetés túlzó és aránytévesztő.

A szerk.

 * 

„A ’nyugat’ erősebb, jobb, attraktívabb”

Nagyon köszönöm, a szerző mindig örül, ha ugyan akaratlanul is, sikerül egy olvasójában valamilyen idegeket megérintenie. Közben sajnálhatja, hogy szép számmal fóbiák is felkavarodtak. De csodálkoztam volna, ha az adott miliőben ez másképp történik.

A kifogásokat illetően:

a. Kelet-Európáról beszélek, és nem Magyarországról önmagában. A modernizáción a szociológia egyébként a „kapitalizmus építését” szokta építeni. A 19-20. század fordulóján, az alapításkor a kapitalizmust, ez közismert, Magyarországon, a lengyel területeken es az akkori Romániában nagymértékben zsidók közvetítették. Máshol mások, főleg németek, vagy zsidók is, de másmilyen arányokban. Nálunk a jobboldali alapbeszédmód 1920-45 között ezt természetesen elismerte, legfeljebb felháborodott rajta. Egy mai jobboldali publicista, miközben nem tagadja meg ezt a hagyományt, hogyan kételkedhet magában a sarokkőben, amire az általa valamilyen mértékben képviselt gondolatvilág – ebből a szempontból mindegy, hogy negatívan – oly sokáig, annyira közvetlenül és meghatározó módon épített?

b. A zárómondat kétfelé mutat. Már a 80-90-es években rengetegen el akarnak menni a régióból, fiatal értelmiségiek tömege jön rá, hogy ösztöndíjakat kaphat, de tartózkodási engedélyeket nyugaton nagyon nehezen – számtalan okból. Akkortájt a kelet-európai, elsősorban a szovjet térségből érkező zsidók helyzete kivételezett volt, mert őket akkor könnyebben ott tartottak, inkább, vagy könnyebben adtak nekik letelepedési, beilleszkedési lehetőségeket, mint másoknak. S akkor sokan, akik származásukat egyébként elhallgatták addig, rájöttek, hogy hirtelen milyen lehetőségek nyílnak meg előttük. A kedvezmények – más formákban – 1989 után is folytatódtak egy ideig. Egyébként ezekben az években Kelet-Európában sokfelé különösen népszerűvé válnak a vegyes házasságok, mert akkor a házasfél is el tudott menni. E modellről akkortájt a posztszovjet világban számos vicc forgott közszájon. Magyarországi zsidó csoportok között a tömeges elvándorlás (az Exodus, ahogy egy moszkvai kongresszuson hallottam) nem volt annyira népszerű, de az utolsó három évben itt is nekilendülni látszik.

Egyébként a maradók, elvágyódók es eltávozók véleménye arról, hogy a „nyugat” erősebb, jobb, attraktívabb, a régióban viszonylag stabil. S akik maradnak és nem is vágyódnak, azok azt nem azért teszik, mert a „Nyugatról” a többieknél rosszabb a véleményük, hanem ezernyi más ok miatt. Egyébként a rendszerváltás egy rövid ideig, néhány évig éltetett valamilyen reményt, hogy egy nemzedék életében valamiképpen be tudjuk hozni a lemaradást. Ma már elmenők és itthon maradók sem hiszik, hogy az utolérés néhány év kérdése lenne. Érdekes módon, az EU-tagság megszerzését követően ez az újrealizmus vagy neopesszimizmus stabilizálódott. Mindennek, persze, már a zsidó–nem zsidó kapcsolatokhoz nincs köze.

Tamás Pál

 Kapcsolódó cikk:

„Kilépni e zárt, kicsi világból” – Tamás Pál szociológussal beszélget Várnai Pál