„Félnek a szépségünktől, az erőnktől”

Álnéven a The Guardianban írt cikket egy afgán nő. „Nazia” Kabulban él és azt mutatta be, hogyan viszonyul az ottani társadalom a nő testhez.

Afganisztánban nőttem fel és arra tanítottak, hogy rejtegessem a testem. Ma már, felnőve, a lázadás szimbólumaként tekintek a testemre. Azok ellen harcolok így, akik megpróbálnak irányítani engem. Gyermekként nem biciklizhettem és nem sportoltam. Nem tornázhattam vagy karatézhattam, mert az “nem lányoknak való”. Később megértettem: azért nem engedték meg, hogy így elkerüljem a szűzhártyám esetleges megrepedését, ami a szüzességem bizonyítékát is.

De erre csak akkor döbbentem rá, amikor az unokatestvérem és a legjobb barátnőm megházasodott. Őt egy mullah még csecsemőkorában bántalmazta, de az anyját kevésbé zavarta a bántalmazás, mint, hogy a lányának szűzhártyája ennek következtében elszakadhatott. Végül ezek a félelmek nem voltak alaptalanok, ugyanis amikor az unokatestvérem nem vérzett a nászéjszakáján, másnap reggel összeverve verve küldték vissza az anyjához. Ezt követően senki se kérdezte vagy hibáztatta a férjet.

Ahogy idősebb lettem, a nagymamám mindig azt mondta, hogy ne viseljek szűk ruhákat, ne sminkeljem magam és burka nélkül se legyen látható a hajam, mert akkor elvész a jellemem. Az eljegyzésemig nem volt szabad gyantáznom a szemöldökömet.

Én olyan társadalomban nőttem fel, ahol a nő értéke a szépségében és a testében rejlik, és a mértékét állatcsordákban fejezik ki. Afgán nőként az amerikai megszállás alatt is szenvedett a testünk a vallási fundamentalizmustól, a nőgyűlölettől, az erőszaktól, és a patriarchátus társadalomtól. Nem oly rég, amikor a tálibok átvették az uralmat, a nők elleni elnyomás és erőszak tovább rosszabbodott.

A körömlakkot vagy parfümöt használó, magas sarkú cipőt viselő, vagy férfi kísérő nélkül otthonukat elhagyó, esetleg nyilvánosan hangosan nevető nőket erkölcstelennek tartják. Az otthonaikat munka vagy tanulás céljából elhagyó hölgyeknek ugyan ez a bélyeg jut.

A testünk miatt az álmunkat veszítjük el. A női testre sokan csak úgy tekintenek, hogy a férfi vágyak kielégítésére való. Ezért azt nem mutogatni, hanem takarni és rejtegetni kell.

A tendencia azonban kezd megváltozni. Az afgán nők sokáig nyomorultnak és rossz sorsúnak érezték magukat, és bűntudatot éreztek a testük miatt. Mostanra sokan kezdenek rájönni, hogy ha a nők törekvéseit a burka alá temetik ez valójában a tálib férfiak gyengeségük jele. Félnek a szépségünktől, az erőnktől, az ellenállásunktól.

Az afganisztáni nők bátor és dicsőséges tiltakozásai azt bizonyítják, hogy nem hagyjuk magunkat elhallgattatni. Továbbra is harcolni fogunk a patriarchátus ellen, ellenállunk és kiszabadulunk a vallási fundamentalizmusból, az egyenlőtlenségből, az erőszakból. A tálibok már nem ismételhetik meg azt, amit két évtizeddel ezelőtt megtettek.

Nem szégyellem a testemet: a testem az ellenállás szimbóluma lett azokkal szemben, akik arra akarják használni, hogy irányítani tudjanak engem. Gondoskodni fogok arról, hogy a lányom is így tekintsen a saját testére, őt nem a szűzhártyája és a szüzessége fogja meghatározni.

A lányomnak megteremtem a lehetőséget, hogy szabadon biciklizhessen, sportolhasson és táncolhasson. Büszke és bátor ember lesz! Egy olyan társadalomban, amelyik kivételesen kegyetlen a nőkkel szemben, a testünk nem fog nyomasztó súlyként nehezedni ránk!

The Guardian – Szabó Gyula