Feljött a középjobb – korrekció az izraeli politikában

Nem engedték a választók, hogy túlságosan jobbra lengjen az inga. A „minden idők legjobboldalibb kormányáról” szóló jóslatok valószínűleg víziók maradnak.

 

A 19 mandátummal második helyre befutott Jes Atid (Van jövő) szekuláris, mérsékelt jobboldali párt, képviselői között szinte csupa új arc látható. Van közöttük tanár, amerikai származású ortodox rabbi, etióp nő (az első a Kneszetben), orosz ajkú bevándorló. Ez a tarkaság bizonnyal hozzájárult a sikerhez: számos társadalmi réteget meg tudtak szólítani. A várakozáson alul, mindössze 31 mandátumot szerzett Likud–Jiszrael Beitenu nehezen tudja megkerülni az új formációt a kormányalakításkor.

A viharos sebességgel pörgő izraeli politikában örökké szükség van friss erőre, és ezt most a Jes Atid volt képes kihasználni. Sikerét segítette vezetőjének, a tévéből már jól ismert Jair Lapidnak karizmája, valamint a tematizált ügyek széles skálája, úgy mint: tárgyalások a palesztinokkal – nagy illúziók nélkül; a sokszázezres ultra-ortodox lakosság integrálása a katonáskodás és a munkaerőpiac világába; empátia a magas megélhetési költségekkel birkózó munkavállalók százezreivel. Utóbbiak 2011 nyári hatalmas tüntetéseit alighanem szintén Lapidnak sikerült a legjobban kanalizálni.

Mindebből Izrael határain túl persze

 

csak a palesztin ügy érdekes,

amivel a nagyvilág megszállottan foglalkozik.

E téren az izraeli baloldal érvei meglehetősen súlyosak. Ha a Nyugati Parton nem jön létre önálló palesztin állam, és a terület Izrael fennhatósága alatt marad, akkor a palesztinok belátható időn belül többségbe kerülnek Izraelben, és demokratikus úton, választásokon felszámolhatják a zsidó államot. Ha pedig – ezt megakadályozandó – nem engedik őket szavazni, akkor Izrael elveszti demokratikus jellegét. A független palesztin állam a mi érdekünk – érvel a baloldal –, mert Izrael csak így maradhat zsidó és demokratikus.

A jobboldal érvei nem kevésbé erősek. Ha Izrael visszavonul a Nyugati Partról, ott a Hamasz rövid időn belül átveszi a hatalmat – ugyanúgy, ahogy öt éve Gázában tette. A gyenge és korrupt Palesztin Autonómia csak nyugati pénzzel és izraeli biztonsági segédlettel tud fönnmaradni.  Mert hogy a Hamasz militáns sejtjeit többnyire izraeli támogatással számolják föl a palesztin biztonságiak. Ha Izrael kivonul, a Nyugati Partból hamarosan újabb – jóval nagyobb – Gáza lesz, ahonnan sokszor annyi rakéta zúdul majd Izraelre, mint amennyi most Gázából érkezik.

Mind a két gondolatmenet egyformán igaz, ami világosan illusztrálja, hogy itt nem léteznek jó megoldások. Sőt. Sokan azt mondják, hogy nincsen megoldás, az arab világ nem hajlandó tudomásul venni a zsidó állam létezését, és Izrael – még nemzedékeken keresztül – együtt fog élni ezekkel a problémákkal.

Valószínű, hogy Benjamin Netanjahu, a veterán politikus is így vélekedik – csak éppen izraeli politikus ilyet nem mondhat ki. Európa (Izrael legnagyobb kereskedelmi partnere) a palesztin ügy megszállottja, nem bírja elviselni, ha nincs „haladás” a „békefolyamat” terén. Az Izrael iránt nem túl barátságos európai közvélemény, civil szervezetek, emberjogi mozgalmak köreiben virágoznak a bojkott-felhívások, megbélyegző határozatok. Ha Izrael valamilyen – technikai jellegű – megállapodást köt az EU-val, ezt éles tiltakozások közepette tudják keresztülhajszolni.

A világ tele van megoldatlan konfliktussal, ami a humanista Európát csöppet sem zavarja. De Izrael és a palesztinok viszálya valamiért egy percre sem hagyja nyugodni. Vajon miért a zsidó állam problémáira akarnak mindenáron megoldást találni?

Az Obama vezette Amerika szintén baloldali külpolitikát folytat majd, és feszülten várja az új izraeli kormány első lépéseit.

Netanjahu ilyen körülmények között nem mondhatja legnagyobb gazdasági, illetve politikai partnereinek, hogy nem érdekli a véleményük. Így újra és újra hitet tesz a megegyezés mellett – mert a nyugati táncrend szellemében ezt várják tőle –, miközben valójában már nem hisz benne. A tárgyalások sikere vagy kudarca egyaránt kontrollálhatatlan indulatokat szabadíthatna el. A jelenlegi helyzet kezelhető, és remélhetőleg az is marad. Ez a kisebbik rossz. Átmeneti helyzet, de Izrael átmenetben él, mióta megszületett.

Ebben a patthelyzetben kapaszkodó lehet

 

Jair Lapid javaslata,

aki jobboldali, de tárgyalni akar. Távol állnak tőle a baloldal illúziói, de Netanjahu „nincs partner a békéhez” alternatíváját sem fogadja el. Egy interjúban így fogalmazott: „Nem vagyok baloldali. Azt hiszem, a palesztinok elsősorban magukat okolhatják. Az izraeli visszavonulás után nem kórházakat és iskolákat építettek, hanem rakétákat lőttek ki. Ám ha egy izraeli miniszterelnök valóban tárgyalni akar, akkor lesznek tárgyalások… Célunk a zsidó többség, ezért ki kell vonulnunk a területekről – a nagy településblokkokat kivéve.” „A tárgyalásokra nem kizárólag olajággal érkezünk, ahogy a baloldal tette, de nem is csupán puskával, jobboldali módra.” Akkor hát hogyan? „Nem boldog házasságra készülünk a palesztinokkal, hanem olyan válásra, amivel létezni lehet.”

A „tárgyalás, illúziók nélkül” attitűd sem fog egyhamar valamiféle békekötéshez vezetni, de a pillanatnyi diplomáciai holtpontról talán képes kimozdítani Izraelt.