Fedetlen fővel a Zsinagógában

Az 1970-es szegedi Mózes-előadás történetéhez

1970. június 29-dikén Dr. Seifert Géza, a MIOK elnöke aláírta a Határozatot és annak Indoklását, melyben megállapította: Raj Tamás rabbi fegyelmi vétséget követett el, amikor megengedte a szegedi Zsinagógában 1970. május 10-dikén szereplő színművészeknek, hogy fedetlen fővel lépjenek föl. Seifert elnök a fegyelmi vétség következtében úgy döntött, hogy a rabbit Szegedről Nagykanizsára helyezi át, és felszólítja: „szolgálati lakását 15 napon belül kiürítve bocsássa a Szegedre áthelyezett dr. Domán István rabbi rendelkezésére.”

Ez volna többé-kevésbé a korra jellemző történet mértani közepe – ha volna olyanja egy történetnek.

A történet második felének részleteit a remélhetőleg fennmaradt  levéltári dokumentumok  alapján megírják majd a történészek.

Én első feléhez szeretnék emlékeim alapján néhány adatot szolgáltatni. Mi is történt Szegeden, 1970. május tizedikén, és az azt megelőző napokban Madách  Mózesének oratórikus bemutatója körül, a Löw Immánuel és Baumhorn Lipót tervezte a szegedi Zsinagóga tájékán.

Ha jól emlékszem  akkor kezdtem el tervezni a történet megírását, amikor  1970 nyarán, huszonegy életévem biztosította tekintélyem minden súlyával odaléptem a Dohány utcai főrabbihoz, a Rabbitanács elnökéhez, Salgó Lászlóhoz, vagyis Laci bácsihoz, aki fiaként szeretett engem, és kértem: ne bántsák Raj Tamást, engedjék, hogy Szegeden maradjon. És Laci bácsi – aki négyszemközt, magánbeszélgetésben ugyanúgy  és ugyanolyan hangerővel beszélt, mint akkor, amikor a szószéken állott – ezt felelte:

„Ferike, nyugodj meg, a rabbikar be fog adni az elnökségnek egy kegyelmi kérvényt.”

„Kegyelmi kérvényt? De Laci bácsi! Hiszen ilyesmivel halálraitéltek szoktak a királyhoz vagy az államfőhöz folyamodni! Beszélhetünk fegyelmiről, dorgálásról, tudom is én miről. De kegyelemről, kegyelmi kérvényől?… Hiszen nem történt semmi, és különben is tavaly…”

„Nyugodj meg, Ferike, minden el lesz intézve” – felelte Laci bácsi.

Végtére azonban rá kell térjek: miért is nyújtottam be én annak idején szóbeli kérvényt  – ha nem is kegyelmit – Salgó Laci bácsihoz.

Az 1970-es esztendő alighanem különös állomás volt a magyar színháztörténet nem-budapesti fejezetét illetően (és inkább körmönfonom a mondatot, csak ne kelljen a „vidéki” jelzőt használnom). Valakik valahol úgy döntöttek, hogy Szeged számára jó színházat kell biztosítani. Ezért odahelyezték igazgatónak a Budapesten kívüli színházcsinálás viszonylatában varázslónak tekintett Lendvay Ferencet. Ő majdnem mindenkit „kisbarátom”-nak szólított, miközben mutatóujjával följebb lökte orrnyergén fekete keretes szemüvegét. Az új direktor egész sor neves színészt szerződtetett más, nem-budapesti színházakból.

Szegedre került többek között a Turján György rendezte 1966-os veszprémi Mózes bemutató főszereplője,  Bicskey Károly. Ezt a bemutatót bátran ősbemutatónak is nevezhetjük, hiszen ismeretes: Madách Imre 1860-61-ben keletkezett művét száz esztendővel később – majdnem ötven évvel ezelőtt – Keresztury Dezső „alkalmazta élő színpadra” – ahogyan az a Kass János illusztrálta, 1966-os Magvető-kiadás címlapján olvasható. S ha az 1966. március negyediki előadást ősbemutatónak fogadjuk el, elmondhatjuk: Mózes szerepének első megformálásáért Bicskey Károlyt illeti köszönet és dícséret, noha a dráma országos hírre az 1967-68-as évad budapesti Nemzeti Színház-beli bemutatója nyomán tett szert. (Azt az előadást Marton Endre rendezte, a címszereplő Sinkovits Imre volt.) Ismétlem tehát, 1969 őszétől Bicskey Károly a Szegedi Nemzeti Színház vezető színésze, szegedi lakos volt.

Amikor a nyári vakációról visszaérkeztem Szegedre, a rabbi, Raj Tamás, aki barátságával tisztelt meg, azzal fogadott: 1970 tavaszára még annál is nagyobb rendezvényt tervez, mint amilyen az 1969 tavaszi volt, amikor a Zsinagógában nagyszabású  ünnepségen emlékeztünk meg a deportálás huszonötödik évfordulójáról. Annak az ünnepségnek a nagy színész, Gábor Miklós volt a sztárvendége.  Mezei András versét, a Mulandóság sebeit szavalta.

Majd kérőbb elárulom, miért fontos ez az 1970 májusi Mózes következményei szempontjából, és akkor az is világossá válik, mire vonatkozott Salgó Laci bácsinak mondott, fentebb olvasható félmondatom, ami így hangzott: „…és különben is tavaly…”

Gábor Miklós jelenléte az ünnepségen azzal kezdődött, hogy 1969 télutóján elmentünk hozzá Raj Tamással. Edward Albee drámája, a  Nem félünk a farkastól előadásának szünetében kopogtattunk be öltözőjébe a Madách Kamara Színházban, amit ma Örkény István Színháznak hívnak.

A színész fáradtan ült öltözőtükre előtt, és kis gézdarabkával nyomogatta állára a vendégszakállt. Tamás előadta mi járatban vagyunk, hogy szeretnénk, ha verset mondana a szegedi Zsinagógában, mire Gábor Miklós csodálkozva azt kérdezte: „Miért én? Én nem vagyok zsidó.” – Hogy hosszabb volt-e a zsidó szó végén az az ó-hang, vagy csak képzelem, hogy megvillant-e valami kamaszos huncutság a színész szemében, vagy csak képzelem, hiszen ezek a Gábor Miklós-i színészmesterség fontos kellékei voltak, nem tudom, de arra emlékezni vélek, hogy azt feleltük: „Ön nagy művész, és mi azt szeretnénk, ha a huszonötödik évfordulón elmondana egy verset az emlékünnepségen.”  Lehet, hogy ez megérintette őt, s hogy el ne érzékenyüljön, a reáliák mezejére terelte a beszélgetést, mondván: „A gázsim nyolcszáz forint.” Tamás egy enervált millomoshoz illő természetességgel  jelezte, hogy ez nem jelenthet akadályt. A színész elfogadta a meghívást, és ezzel be is fejeződött a történet előjátéka.

A történet maga, vagyis az ünepség 1969. június 29-dikén zajlott le Seifert Géza MIOK elnök és Salgó főrabbi, valamint Scheiber professzor jelenlétében. Tudósított is róla az Új Élet. Zsadányi Oszkár jegyezte az írást az újság 1969 júliusi számában.

Tamás a helyszínen meleg gratulációkat, őszintének tetsző dícséreteket kapott a MIOK vezetőitől. De valami olyasmire is emlékezni vélek, hogy utóbb nevetve mesélte: „Tudod, mit mondott Varró bácsinak [a szegedi Hitközség elnökének]  Seifert? Azt mondta: ’Hallja! Van maguknak egy azesz pónem rabbijuk!…’”

Nem vitás: Tamásban nem tengett túl a munkavállalói tisztelet a munkaadói jogokat feudális hűbérúrként gyakorló  világi vezetés – Seifert Géza elnök, valamint az alelnökök, a főtitkár, s a többiek – iránt. De azt sem lehet elegendő komolysággal hangsúlyozni, hogy az a bizonyos MIOK-vezetés nagyon nehéz körülmények között próbált eleget tenni feladatának, és egyáltalán nem csodálható, hogy lépései, döntései szinte sohasem nyerték el azok jóváhagyását, akiket viszont ők vezettek rövid pórázon, miközben az ő pórázukat az Állami Egyházügyi Hivatal markolta, és nyilván az ÁEH-nak is is megvolt a maga tartója…

Az 1969-es siker emléke ott volt Raj Tamás tarsolyában, amikor a hír hallatán, hogy Bicskey Károly Szegedre szerződik, megszületett az ötlet: a Zsinagógában oratórikus előadást kell rendezni a Mózesből.

Nem emlékszem, hogy bármiféle akadály mutatkozott volna a megvalósítás útjában. Tamás, ha jól tudom – nagyon bölcsen – először a városi vezetéssel egyeztetett,  és az ő lelkes támogatásuk birtokában közölte tervét a Síp utcával, amitől – gondolom – mértani haladvány szerint növekedett meg a szódabikarbóna fogyasztás az elnökség harmadik emeleti termeiben. (Lehet, hogy ekkor is elhangzott az „azesz pónem rabbiról” szóló mondat…)

A Szegedi Nemzeti Színház négy vezető színésze, Bicskey Károly és felesége Fogarassy Mária, valamint Bángyörgyi Károly és Miklós Klára örömmel vállalta, hogy fellépjen a Zsinagógában a Mózes oratórikus előadásán. Bevontak bennünket, az Egyetemi Színpad amatőr csepűrágóit is – s köztünk valakit, aki épp elindult az amatőr színjátszástól a profi színművészség felé, Dunai Tamást. Pintér Péter orvostanhallgató szavalta Jethró szerepét, Deák Gábor –  földrajz szakos főiskolás – mondta Abirámét. Én voltam a kutya, mert Kálebet kaptam, a szerepet, amelyet a budapesti Nemzetiben Agárdi Gábor játszott. Vagyis én voltam a darabban a gonosz zsidó.

Úgy emlékszem, az egyetem Liliom utcai klubjában voltak a próbák. Bennem leginkább annak emléke maradt meg, hogy az igazi színészek milyen gyöngéden és megértően bántak velünk, amatőrökkel, és hogy ezt mi roppant tisztelettel viszonoztuk. Meg emlékszem Bicskey Károly jólelkű tigriscsikos boxerkutyájára, a hideg orr, meleg szív e dögönyöznivaló reprezentánsára: az eb és gazdája akkor épp abban a fázisban volt, amikor úr és kutya az egy fedél alatt eltöltött esztendők következtében hasonlítani kezd egymásra.

A történet legdrámaibb pillanata azonban nem a Liliom utcában, még csak nem is a Zsinagógában, az előadáson következett el, hanem – ha jól emlékszem – Raj Tamás szolgálati lakásában, a Jósika és Gutenberg utca sarkán álló hitközségi épület földszintjén, néhány nappal, talán egy héttel az előadás előtt.

Emlékezetem szerint ott volt mindenki, aki szerepelt, és persze Tamás, a házigazda. Arról nincs emlékem, hogy az összejövetelnek bármiféle hivatalos formája lett volna. Lehet, hogy próbáltunk. Végigolvastuk a darabot, és ezután került terítékre a kérdés, ami azután oly sok problémát okozott.

Bicskey Károly, aki nemcsak a cim- és főszereplő volt, de akit művészi rangja és rutinja folytán az előadás rendezőjének is tekintettünk, közölte a jelenlevőkkel, hogy megszólította őt valaki az utcán. A „valaki” nevét, tisztségét nem említette, sem akkor, sem később nem is kérdeztük, ki volt az illető. A színész azonban sejteni engedte, hogy a „valaki” fontos ember, akire helyes odafigyelni. Valahogy így mondta Bicskey Károly:

„Tegnap megszólított valaki, aki kérdezett az előadásról, meg hogy hogyan állnak a próbák, és barátilag figyelmeztetett arra, hogy ha én, a nem-zsidó színész kalapban vagy … izében… sábeszdekliben lépek föl a Zsinagógában, az cionista tüntetésnek is tekinthető. Kérdezte: tisztában vagyok-e ezzel, és javasolta, hogy minderről tájékoztassam a társulatot.”

Úgy emlékszem, Raj Tamás egyáltalán nem lepődött meg Bicskey szavai hallatán.

A többi színész nemigen mutatott különösebb érdeklődést. Velük Bicskey valószínűleg már korábban megbeszélte a dolgot. Miklós Klára, aki Jókhebédet, Mózes dajkáját – illetve szülőanyját  – alakította, nevetve javasolt közbülső megoldást kollegájának, akinek tarkóig érő homloka volt.

„Hát miért nem ragasztasz parókát, Károly? Tegyél föl egy deklit! A fontos az, hogy ne légy fedetlen fővel.”

„A lényeg az, hogy én mint az előadás rendezője, nem engedhetem, hogy bármit félre lehessen érteni vagy magyarázni. Ez színház, ez klasszikus magyar irodalom. Ennek, amit mi itt csinálunk, nincs és nem is lehet köze a politikához. Itt nem lesz tüntetés, se cionista, se más.”

Emlékezetem szerint föl se vetődött, hogy Raj Tamás lépjen kapcsolatba az illetékesekkel, kérje véleményüket, esetleg útmutatásukat, hátha mégse tekintenék cionista tüntetésnek, ha a színészek kipát viselnének. A Seifert-féle Határozat és Indoklás utalásából kiderül, hogy Tamás május hatodikán kérdéssel fordult a Rabbitanácshoz. Ez valószínűleg hiba volt, mert ezzel lehetővé tette, hogy május nyolcadikán, az előadás előtt két nappal olyan tanácsot, illetve utasítást adjanak neki, amit ő nem tud elfogadni, illetve aminek az ellenkezőjét kénytelen csinálni. Egyáltalán nem emlékszem, hogy Tamás mondott volna valamit a megbeszélés során.

Deák Gábor, Pintér Péter meg én viszont azt mondtuk, hogy mi zsidók vagyunk, tehát fedetlen fővel nem lépünk be a Zsinagógába, és ezt azoknak is meg kell érteniük, akik képesek lennének cionista tüntetést orrontani abban, ha keresztény színészek kipát viselnek a zsidó templomban.

Bicskey Károly vita nélkül, egy fejbólintással tudomásul vette, hogy Gáboron, Péteren meg rajtam kapedli lesz, és ezzel – emlékezetem szerint – vége is lett az értekezletnek.

Sok évvel később, a kilencvenes évek első felében játszottam a gondolattal, hogy megírom ezt az esetet. Kapcsolatba léptem Bicskey Károllyal, aki – úgy emlékszem – a következőt nyilatkozta magnószalagra: „Raj Tamás rabbi azt mondta nekem, hogy a templomból ki fogja vinni a szentségeket, s ha azok nincsenek ott, nyugodtan be lehet menni akár kalap nélkül is.”

A „szentségek” – gondolom – a Tórák lehettek. Arra viszont nem emlékszem, hogy az előadás idejére kimenekítettük volna őket a frigyszekrény sittim-fa ajtaja mögül, s átvittük volna – mondjuk – a Hitközség épületébe. Lehet, hogy megtörtént: valószínűtlen ezt vagy ennek ellenkezőjét minden kétséget kizáróan bizonyítani.

Amikor lezajlott a „kipa vagy nem kipa, az itt  a kérdés” késő-hamleti problémáját taglaló összejövetel, a szétszéledő résztvevők számára az előadás volt a fontos. Az érdekelt bennünket, hogy a szegedi Zsinagógában fel- és elhangozzék Madách Mózese.

És felhangzott, és elhangzott.

Vaszy Viktor, a nagy karmester, elegáns barna kalapban ült az első sorban. Ez azért volt feltűnő, mert épp ekkoriban tették ki operaigazgatói állásából. Állítólag valami kompromittáló fénykép került elő róla a nyilas időkből. A nagyszerű dirigens, aki Werner Egk- és Paul Hindemith-bemutatóival föltette Szegedet a modern operajátszás térképére, megtisztelte a Zsinagógát és a zsidóságot azzal, hogy kalapot öltött – és senki sem vádolta meg cionista tüntetéssel.

Az előadás éppen olyan fennköltre és magasztosra sikerült, amilyennek szántuk. Siker, gratulációk… A színészekkel dedikáltattuk Mózes-példányunkat – igen csinos kiadvány volt, 1966-ban  23 forintba került a vászonkötésű könyv.

És akkor azt hittük, hogy ezzel véget is ért a szegedi Zsinagóga-beli  Mózes előadás, pedig csak első felvonás fejeződött be. A drámai végkifejlet még váratott magára – de nem sokáig…

Nem emlékszem, mikor és kitől értesültem arról, hogy baj van: a Síp utca hadjáratot indított Raj Tamás ellen, és át akarják helyezni Szegedről Nagykanizsára. De – ahogyan már beszámoltam róla – amikor megtudtam, megpróbáltam latba vetni „befolyásomat”  a Rabbitanács elnökénél.

Még érvelni is megkíséreltem. Akkor mondtam, hogy „… és különben is tavaly Gábor Miklós is kalap vagy kipa nélkül szavalt a Zsinagógában, Laci bácsi is ott volt, Seifert Géza is ott volt, senkinek nem volt semmi kifogása ellene.” Ezzel sem mentem semmire sem. Laci bácsi nem is reagált.

Az őszi ünnepek idején már Domán István volt a szegedi rabbi.

Van nyoma annak, hogy augusztusban, Szegeden, tiltakozó közgyűlést tartottak a Hitközségen. A szegedi zsidók önrendelkezési jogukra hivatkozva kikérték maguknak, és elutasították Budapest diktátumát, majd közfelkiáltással még főrabbivá is előléptették Tamást. Hiába. Cuius regio, eius religio – a szegedi Hitközség fenntartásához a szükséges összegeket – úgy tudom – a Síp utca utalta ki. A rabbi fizetését is. Ílymódon az önrendelkezési jog üres fogalom volt csupán. A gyűlés jegyzőkönyve fennmaradt, és megtalálható a Magyar Zsidó Levéltárban, ugyanott, ahol a Seifert Géza által 1970. június 29-dikén aláírt Határozat és Indoklás van.

Rémlik, Tamás bíróság elé akarta vinni a dolgot. Vitte-e vagy csak tervezte, hogy viszi, nem tudom. Biztos van valami nyoma a levéltárakban, ha jogi útra terelődött a kérdés. Nekem az tűnik valószínűbbnek, hogy nem perelt.  Egy szavahihető forrásból eredő, második, független forrásból azonban eleddig általam megerősíteni nem tudott információ szerint ugyanis Raj Tamás valójában azért volt szálka a Hivatal szemében, mert állítólag tevőlegesen elősegítette Izraelbe igyekvő zsidó fiatalok Jugoszláviába disszidálását. Adatközlőm egyenesen „embercsempészést” emlegetett.

Hogy volt-e ilyesmi Tamás rovásán, s ha volt is, milyen szerepet játszott abban, hogy valaki átkerüljön Szegedről Szabadkára, nem tudom. Regélhetnek róla  levéltári források, ha voltak, s ha fennmaradtak. De ha van valóságtartalma az információnak – és én őszintén megvallva, szeretném, ha volna – , akár azon is eltöprenghetünk, nem lenne-e helyénvaló, ha furcsa módon dícsérettel illetnők a Síp utcát, élén Seifert elnökkel és Salgó főrabbival. De még a Lendvay utcát is, az Állami Egyházügyi Hivatalt is vállon veregethetnénk, amiért – ideillő képzavarral élve – hajánál fogva húzták ki a cilinderből a „fedetlen fő” ürügyét, ahelyett, hogy bíróság elé állították, és esetleg börtönbe küldték volna a szegedi rabbit. Hiszen –  laikusként úgy számolom –  az illegális külföldre távozás elősegítéséért, hovatovább  az embercsempészésben való bűnsegédi bűnrészességért minden bizonnyal börtön járt volna.

A szegedi Zsinagógában elhangzott Mózes előadás kedves emléke lehet mindazoknak, akik részt vettek benne, vagy akik jelen voltak. Nyomtatott forrásokban eddig két helyen bukkantam nyomára.

Karinthy Ferenc jegyezte be Naplójába  1970. október hatodikán:

„Délelőtt biciklin a Füvészkertbe, Kulka Eszterrel. A helybeli rabbit, meséli, elhelyezik, mert a templomban felolvasó előadásban bemutatta Madách Mózesét, a színház művészeivel. Ezt nyilván Egyiptom-ellenes kihívásnak tekintették, noha Pesten a Nemzetiben is bemutatták, és itt egyébként csupa keresztény színész játszotta. Most a rabbit saját hitközségi főnökei helyezik el, azzal, hogy a művészek kalap nélkül játszottak a tóra előtt. De ez persze csak ürügy. Nyilván másunnan jött az utasítás.”

A másik nyomtatott forrás az Új Élet 1970. június 1-jei számában található. A béke első napjának ünneplése a szegedi zsinagógában című tudósítás öthatoda a mártirünnepségről szól, körülbelül egyhatoda pedig így hangzik:

„Ugyancsak a szegedi zsinagógában mutatták be Madách Imre Mózes című drámáját. Az előadás az Országos Filharmónia beleegyezésével nyilvános jellegű volt, és azon felekezetre való tekintet nélkül 1500-an jelentek meg. Az előadás külön érdekessége volt, hogy itt hangzott fel először a Mózes dráma oratórium jelleggel. A drámát hagyományos zsidó melódiák orgonajátéka kísérte.”

Így és ennyi.  Valószínűleg kínjában fogalmazta valaki a szerkesztőségben.

Az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet dokumentációs gyűjteménye és adattára nem tud az eseményről.

Taxner-Tóth Ernő, a Nógrád Megyi Múzeumok Évkönyvének IX. kötetében, amely 1983-ban jelent meg Salgótarjánban, tanulmányt közölt A Mózes dráma színpadi élete címmel, de az 1970-es, szegedi előadást nem említi.

Bizonyára nem lenne haszontalan megnézni a Magyar Országos Levéltárban, az  Állami Egyházügyi Hivatal fennmaradt iratai között, és még inkább az Államvédelmi Szolgálatok Történeti Levéltárában, vannak-e dokumentumok Raj Tamás rabbi tiszteletreméltó vállalkozásáról, amely eklatáns példája a közkedvelt szólás megbicsaklott változatának: Minden jótett előbb-utóbb elnyeri méltó büntetését.