Ez nem kritika, ez gyűlölködés

Bede Márton Egymást kiirtani c. cikke a 444.hu oldalán zsidó állam elleni gyűlölet felkeltésére alkalmas.

Az írás megjelenése azért nagyon fájdalmas, mert a 2010 előtti antiszemita sajtóból jól ismert stílus egy liberális hírportál hasábjain jelenik meg.

Összefüggéseiből kiragadott és összeollózott állításainak tömkelegét lehetetlen egyenként cáfolni,

 

de lássunk néhány jellemző példát.

A cikk első mondata mindjárt megadja az alaphangot „Izrael a fasiszta teokráciává válás felé tart” – idézi a szerző Ron Huldai Tel Aviv-i polgármestert, aki ezt a szélsőséges kijelentést még jóval a gázai háború kirobbanása előtt tette és belpolitikai használatra szólt. (Aki a linkre kattint, láthatja a kijelentés eredeti kontextusát.). A szerző adós marad a válasszal a nyilvánvaló kérdésre: vajon miként lehet egy „fasiszta teokráciában” többszázezres, kormányellenes tüntetéseket tartani, hónapokon át, nem egyszer éppen a miniszterelnök ablaka alatt. (A „fasiszta teokráciában” egyébként Ron Huldait újraválasztották, most is Tel Aviv polgármestere.) Ugyancsak szívesen hallanám a szerző válaszát arra a kérdésre, hogy egy fasiszta teokráciában minként jelenhet meg az általa sokat idézet Haaretz, ez az ultra baloldali, dühödten kormánykritikus napilap. (Amúgy az izraeli sajtó és média túlnyomó része, ideértve a jobboldalt is, erősen Netanjahu-kritikus és ezen a háború sem változtatott. Ennyit a fasiszta teokráciáról.)

A szerző történelmi felvezetéssel indít: megemlíti, hogy 1948-ban az ország arab lakosságából „750 000-en otthonuk elhagyására kényszerültek, és azóta sem térhettek oda vissza.” Ez, az anticionista katekizmus szerint minden probléma okozója. Ehhez csak annyit: az 1945 utáni években Európában és azon kívül tízmilliónál is több embert kergettek el szülőföldjéről, akik új országban új életet kezdtek. Gyerekeik már nem menekültek voltak, hanem új hazájuk polgárai. Vajon mit szólnánk ahhoz, ha a Magyarországról 1945 után kitelepített németek most a „visszatérés jogát” követelnék, sokszázezer vagy millió leszármazottjukkal együtt? Ez nyilvánvaló nonszensz. Egyedül a palesztinai araboknak jutott olyan sors, hogy a környező arab országok, ahová menekültek, nem fogadták be, hanem diszkriminatív módon menekülttáborokba telepítették őket, menekült létre kárhoztatva ükunokáikat is, akiket így a zsidó állam ellen lehetett heccelni és használni. Jellemző, hogy a világ összes menekültjét egy ENSZ szervezet, az UNHCR gondozza. Egyedül a palesztinoknak dukál egy külön ENSZ szervezet (UNRWA), egyedül a palesztinoknak jár kilátástalan, életfogytiglani menekült státusz, akiknek száma azóta sokmillióra gyarapodott.

 

Előkerül természetesen az apartheid vád is,

amelynek alátámasztására a szerző az ismert történészt, Yuval Noah Hararit idézi, aki a háború előtt nyilatkozott kritikusan a helyzetről. Idézhette volna Hararinak a háború után kelt nyilatkozatát, melyben a történész elítéli a nyugati baloldalt, amiért az elhallgatja, vagy alig említi az izraeli civil lakosságra támadó Hamasz barbárságát. De Harari csak addig kell, amíg beleillik a szerző gondolatmenetébe.

A Ciszjordániában élő palesztinokról a szerző megemlíti, hogy „harmadrendű” státuszban vannak, mert pl. „nem szavazhatnak az izraeli választásokon”. Azt elfelejti hozzátenni, hogy ezek az emberek a Palesztin Hatóság közigazgatása alatt élnek és a palesztin választásokon szavaznának – ha itt tartanának választásokat. Arról aztán az átfogó történelmi visszatekintésben nem sok szó esik, hogy Izrael 2000 után (és persze azelőtt is) a palesztinai araboknak legalább kétszer kínálta ezüsttálcán a saját államot, amivel végét vethettek volna az ellenségeskedésnek. Akkor most Ciszjordániában független palesztin állam lenne, és nem lennének ott telepesek. A palesztinok az ajánlatra véres erőszakkal válaszoltak. Ezeket a békeajánlatokat is lehet persze bírálni – na de meg sem említeni! A szerző a történelmi tények közül teljesen önkényesen válogat, figyelmen hagyva mindent, ami álláspontját nem igazolja.

Amiben persze nincs egyedül, sőt, mondhatni, a világ fősodrát jeleníti meg. Hiszen az ENSZ főtitkára volt képes 2023. október 7 után kijelenteni, hogy a barbár mészárlás az „56 éve tartó fojtogató megszállás” következménye. Egy szóval sem említve az önálló palesztin államról Camp Davidben tett izraeli ajánlatot. Ha maga az ENSZ főtitkár folyamodik történelemhamisításhoz, miért tenne másként a 444 újságírója?

 

Jellemző, hogy a szerző milyen képeket válogatott illusztrációként:

Izraeli katonák, kibombázott palesztinok, romtenger, kormányellenes tüntetők. A barbár tömeggyilkossággal háborút kirobbantó Hamasz egyetlen képen bukkan fel: vidám fiúk integetnek egy kilőtt izraeli tank mellett. Az az embertelen szadista barbárság, amivel a hamaszosok megkínoztak, megerőszakoltak és lemészároltak 1200 embert, a – nagyon is árulkodó módon összeválogatott – képeken sehol nem jelenik meg és a cikkben is alig. A palesztinok sérelmeit sorolva a szerző felháborodása nem ismer határt. A lemészárolt izraeliek iránt a részvét legcsekélyebb jelét sem mutatja. 2023. október 7-éről, a zsidó történelem 1945 óta legtragikusabb napjáról ennyit képes mondani: „Izrael legrosszabb napja”. Ez akár kárörömként is érthető. „Nagyon rossz” – képes még leírni egy helyütt a mészárlásról.

 

Aki emlékszik azokra az időkre,

amikor hazánkban az Izrael-ellenességet még a (szélső)jobboldal hordozta zászlain, az arra is emlékszik, hogy az ilyesfajta kirohanások egyik jeles művelője Lovas István volt, aki az akkor még antiszemita (szélső)jobboldali sajtóhasábjain rohant ki rendszeresen Izrael ellen, ugyanebben a stílben: összefüggéseiből kiragadott félmondatokat a végletekig habosítva, s gyakorlatilag kirekesztve ezzel Izraelt a létezésre méltó államok sorából. Bede Márton ugyanazon a vonaton utazik. Összegyűjt egy halom, Izraelt terhelő tényt, azokat úgy tálalja fel, mint Izrael végső erkölcsi összeomlásának bizonyítékát. Hogy Izraelre nem (vagy nemcsak) ez a jellemző, arról mélyen hallgat.

Vegyünk egy példát. Bede az Izraeli társadalom morális összeomlásának bizonyítékát látja abban, hogy izraeli katonák járművük motorházára kötöztek egy elfogott palesztint. Arról nem szólt, hogy ez egyetlen esetben fordult elő, hogy az izraeli hadsereg szóvivője ezt az eljárást elítélte és vizsgálatot helyezett kilátásba. Arról pedig a legkevésbé szólt, hogy ami itt izraeli részről nem jellemző kivétel volt, az a Hamasz által uralt Gázában alapszabály: a Hamasz emberi pajzsként használja saját civil lakosságát: az izraeli katonák tudják, hogy ha a harcok során iskola, óvoda, kórház közelébe érnek, ott aláaknázott helyiségekre, rejtőző fegyveresekre, alagúthálózatba vezető lejáratokra számíthatnak. A civil halottak magas száma mindenekelőtt ezzel magyarázható. Ezt az alapvető információt azonban Bede cikkében nagyítóval kell keresni.

Sokatmondó egy másik „bizonyíték” is: radikális jobboldali izraeliek megpróbálták egy katonai fogdából kiszabadítani a palesztin foglyokkal – gyanú szerint – önkényeskedő katonákat. Bede ebben újfent az izraeli társadalom erkölcsi összeomlását véli felfedezni. Nem jut eszébe: vajon egy erkölcsileg összeomló társadalom hogyan képes vizsgálatot folytatni szabályszegő katonákkal szemben. (Egy többfrontos háború közepette, amikor a katonákra égető szükség van.) Arról persze úgyszintén elfelejt szót ejteni, hogy Netanjahu, Halévi vezérkari főnök és más politikai vezetők elítélték a megmozdulást, a zavarkeltőket pedig szétszórták a biztonságiak.

Ugyanilyen, összefüggéseiből kiragadott, aránytalanul felnagyított történet a „ a Gáza felé tartó segélyszállítmányokat megsemmisítő fanatikusok” sztorija. A Cav 9 nevű csoport pár tucatnyi aktivistája hónapokon próbálta békés (non violent) eszközökkel feltartóztatni a Gázába küldött segélyszállítmányokat. Teherautók kifosztására egyetlen alkalommal került sor. A szerző elfelejti megemlíteni, hogy az elkövetőket az izraeli hatóságok letartóztatták, hogy a csoport ez év májusában felhagyott az akciózással, és hogy ez az egész a gázai ellátásra marginális hatással volt. Arról pedig végképp lemondhatunk, hogy a szerző bármiféle empátiát tanúsítson – holott indokaik nagyon is érthetőek voltak: az aktivisták, akik között a túszok hozzátartozói is ott voltak, azt sérelmezték, hogy a segélyszállítmányok Gázában a Hamasz kezére jutnak, amellyel a terrorszervezet katonai erejét növelik (például az üzemanyag szállítmányokkal).

Eszembe jut Lovas István egy hasonló stílusú tudósítása arról, hogy izraeli katonák egy csoportja kigúnyolta Afrikából érkezett bajtársukat. Lovas ebben az ország rasszista mivoltát látta bizonyítva – arról elfelejtett hírt adni, hogy a megsértett katonát ezután a hadsereg legmagasabb rangú tisztjei fogadták és biztosították támogatásukról.
Általában: aki Lovas István Izrael-témájú cikkeire rákeres az interneten, meglepődhet azon, hogy megbélyegző hangneme mennyire hasonló Bede Márton e mostani írásáéhoz. Változnak az idők: az Izrael-ellenesség súlypontja mostanra a szélsőjobboldalról a „progresszív” baloldalra helyeződött.

A Bede által felhozott többi, hasonló – szerinte Izrael morális összeomlását igazoló – „bizonyíték” cáfolatától/kontextusba helyezésétől most, idő hiányában, eltekintek. Elmondható róluk, hogy az Izraelre terhelő tényeket – mint láttuk – mértéktelenül felnagyítja, a Hamasz rovására írható tényeket viszont legfeljebb az alibi kedvéért említi – ha egyáltalán.

 

Természetesen ilyen helyzetben mindig felmerül Izrael és a Holokauszt viszonya.

Bede Márton szerint:

„Az utóbbi egy évben szinte mindenhol, még a Nyugat jelentős részén is elfogyott az a türelem és jóindulat, ami a holokauszt után Izraellel szemben sokáig megvolt.”

Lássuk most, mit írt Bayer Zsolt 2009-ben, abban az időben, amikor még antiszemitizmusban utazott:

A kérdés pedig marad, és előbb-utóbb sokan fogják feltenni egyszerre: meddig tehet még bármit is a zsidó állam arra hivatkozva, hogy ők a Holokauszt áldozatai voltak?  Ez a kérdés. Válasz is van: már nem sokáig…” (Bayernek azt a cikkét a kurucinfó is üdvözölte.)

De olvassuk még egy kicsit tovább Bayer idézett cikkét:

„Izrael természetesen hősként tiszteli és ünnepli a gázai mészárosokat. Pedig, lássuk be, túl nagy hősiességre nem volt szüksége a világ egyik legerősebb hadseregének ahhoz, hogy legázolja a védtelen arab asszonyokat, véneket és gyerekeket.
Csontig ég az elolthatatlan fehérfoszfor a palesztin csecsemők bőrébe…”

És mit ír Bede Márton:

„Láttam a fehér zászlót lobogtató gázai családot, akiket az utcán végeztek ki. Az izraeli hadsereg kutyája által széttépett Down-kóros palesztint. Tudom, mi a helyzet a gázai kórházakban, bár bevallom, a cikket, ami hosszasan részletezi, hogy milyen állapotban vittek be oda gyerekeket, nem bírtam végigolvasni.”

Ugyanaz a horror: szadista gyilkos izraeli katonák, az ártatlan palesztinok hóhérai. Mindkét írás olyan „tényekre” hivatkozik, ahol a szándékosság egyáltalán nem bizonyítható. Mindkét írás ignorálja azt a tényt, hogy az IDF olyan erőfeszítéseket tesz a civil lakosság kímélése érdekében, amit egyetlen más, háborúban álló hadsereg sem: röpcédulákon, SMS-ben, telefonhívásokkal figyelmeztetik őket, hogy távozzanak a harci zónából. Mindkét írás ignorálja (vagy épp csak az alibi kedvéért említi) azt az alapvető tényt, hogy a Hamasz fedezékül használja a civil lakosságot és infrastruktúrát, a halott civileket pedig propagandafegyverként hasznosítják.

Ezekben az írásokban az ártatlanokat gyilkoló zsidó (vérvád) ezeréves rémképe köszön vissza.

Változnak az idők: Bayer Zsolt, aki hosszú ideje a hatalom szolgálatában írja cikkeit, ma hivatalból Izrael-párti, míg Bede Márton – ami Izraelt illeti – ott folytatja, ahol Bayer 2009-ben abbahagyta.

 

Vegyünk szemügyre még egy nagyobb témát. Bede azzal akarja érveit alátámasztani, hogy azt állítja: a magyar zsidók valójában nem támogatják Izraelt.

„Ilyen felmérés természetesen nincs”– állítja a témáról, de vesztére, mert ilyen felmérés van: Zsidók és zsidóság Magyarországon 2017-ben a címe. Itt olvasható. 1879 fős mintán alapul. Aki a 127-ik oldalra lapoz, azt látja, hogy a kérdezettek 75 százaléka az összetartozás érzését táplálja Izrael iránt, 22 százaléknak „nincsenek különösebb érzelmei”és csupán 3 százalék mondja, hogy inkább negatív érzései vannak. Aki továbblapoz, azt látja, hogy az Izrael-párti kijelentések elfogadottsága igen magas, az Izrael-kritikus állításé igen alacsony.

De nézhetünk más számokat is. A legutolsó adóévben 17.132 fő ajánlotta föl adójának egy százalékát valamely zsidó felekezet számára. Ebből a két legnagyobb, a Mazsihisz és az EMIH összesen 15354 felajánlást kapott. Ez a két szervezet sok éve harcosan Izrael párti álláspontot képvisel – és semmi jele annak, hogy tagságuk ezt megkérdőjelezné.

Beszélhetnénk a magyar zsidó médiáról, amely – éppen a Bede által idézett kutatás szerint – egyoldalúan Izrael-párti álláspontot képvisel.

Bede állítása tehát – miszerint „a harcosan Izrael-párti nézetek… egyáltalán nem általánosak” a magyar zsidók között – minden alapot nélkülöz. Sok magyar zsidó lehet kritikus Izraellel szemben – néha a zsidó nyilvánosságban is megszólalnak – de a szervezett zsidó közösség (tehát a látható zsidók) óriási többsége egyértelműen Izrael pártján áll.

Bede egyébként az Izraelt pártoló nézeteket  „Blut und Boden-etnonacionalizmus”-nak nevezi – azaz kereken lenácizza a magyar zsidók látható többségét, akik egy százalékukkal e harcosan Izrael-párti felekezetekre voksoltak.

A fenti, meglehetősen könnyen hozzáférhető adatokat Bede ignorálja. Az elérhető adatok helyett saját baráti körében végzett felmérésére hivatkozik. Állítása szerint megkérdezte ötven zsidó ismerősét, akiknek kétharmada azt mondta volna, hogy Izrael népirtást követ el, vagy ha nem akkor mégis valami hasonlót. E „felmérés” hiteltelenségét és komolytalanságát talán nem kell tovább bizonygatni – még ha Bede magabiztos állítása szerint ugyanolyan reprezentatív is, „mint a magyarországi zsidóság hivatalos és hivatásos képviselői”.

A szerző ilyen dilettáns módon próbálja bebizonyítani, hogy a magyar zsidók nagy része nem is támogatja Izraelt.

 

A cikkben csak úgy záporozik az Izraelre szórt szitok-átok tömkeleg,

(ideértve a „nem én mondom” módon takarózásra használt idézeteket):

„Izrael a fasiszta teokráciává válás felé tart”;

„Izrael apartheid állam”;

Izraelben „a zsidó felsőbbrendűség szélsőjobboldali hirdetői” vannak kormányon;

„Izrael szisztematikusan háborús bűnöket, emberiség elleni bűncselekményeket és népirtó akciókat követ el”;

„…izraeli civilek és katonák dobták el az egyetemes emberi civilizáció legalapvetőbb értékeit”;

Izrael „egy morálisan teljesen összeomló, vagy legalábbis a nyugati civilizációval végképp szakító társadalom”;

Izrael „Blut und Boden-etnonacionalizmusa”;

„Az izraeliek már régóta támogatták, segítették, vagy megbékéltek azzal, hogy országuk katonailag megszállta és dehumanizálta a palesztinokat.”

„Bezalel Smotrich (izraeli miniszter – GJ) álma, kétmillió ember meggyilkolása”;

A népirtás/népirtó szavak a hatékony sulykolás kedvéért 23 alkalommal fordulnak elő a szövegben.

Ezek a vádak (amelyek némelyike nyomokban igazság-magvakat tartalmaz), ebben a töménységben csakis a gyűlölködő indulatok felkorbácsolására alkalmasak.

*

Antiszemita a szerző?

A szó szűkebb értelmében nyilván nem: nem beszél zsidó összeesküvésről, zsidó térfoglalásról, zsidó faji tulajdonságokról, nem sorosozik, nem libsizik, nem bagatellizálja a Holokausztot. Nem használja tehát a zsidógyűlölet 19-20. századi nyelvezetét.

Ehelyett a zsidógyűlölet 20-21. századi nyelvezetét használja, vagyis anticionista: a zsidó államot ábrázolja olyan sötétnek, gyilkosnak, erkölcsileg lezüllöttnek, mint amilyennek az antiszemita sajtó ábrázolta a zsidókat. Olyannyira, hogy az olvasó – csakúgy, mint az antiszemitizmus fénykorában – jó eséllyel arra a következtetésre jut: egy ilyen zsidó állam nem méltó arra, hogy létezzen. Ezért igyekszik leválasztani Izraelről a magyar zsidókat is: utóbbiaknak joguk van létezni – feltéve hogy nem állnak Izrael mellé, amit a szerző náci álláspontként bélyegez meg.

*

Hogy egy ilyen – zsidóellenes toposzokat újrahasznosító – cikket a magyar nyilvánosságban mértékadó, színvonalas, liberális médium leközöl, azt roppant kiábrándítónak tartom.

 

A fenti cikket három nappal ezelőtt elküldtem a 444 szerkesztőségének, de nem kaptam választ.