„Ez az ország még sok mindenre nem áll készen”

Interjú Berl Lazarral, Oroszország főrabbijával

Az oroszországi zsidó élet 1990 után lendült föl. Korábban az antiszemitizmus (vagy anticionizmus) a hivatalos állami politika része, míg az államfővel a Kremlben parolázó főrabbi látványa teljesen elképzelhetetlen volt. Az 1990 előtti zsidó vezetés hitele megingott, a Chabad térnyerése következtében ma Berl Lazar főrabbi a zsidók „erős embere” Oroszországban. Ennek ára viszont – úgy tűnik – a kétségtelen politikai lojalitás a Putyin-rendszerhez. Hogy mi van a mérleg két serpenyőjében, arról beszélgetett a 49 éves főrabbival Polgár György, aki az Oroszországba került magyar tóratekercsek lehetséges visszakerüléséről is kérdezte a vallási vezetőt.

Hogyan ítéli meg az orosz zsidóság mai helyzetét?

Oroszországban a történelem során a zsidóknak rengeteg rossz jutott: a cári időszak elnyomása és pogromjai, a kommunizmus és a második világháború alatti üldöztetések során rengeteg megpróbáltatás érte őket. Csak az utóbbi időszakról lehet elmondani, hogy a zsidók biztonságban érezhetik magukat és bizakodva tekinthetnek itteni jövőjükbe. Természetesen régen is volt komoly zsidó közösségi élet, ezt azonban a mindenkori politika igyekezett a végletekig megnehezíteni. Ma az országnak olyan kormánya van, amely nem csak tűri, de kifejezetten támogatja közösségünket – persze nem csak a miénket.

Lehet tudni hány zsidó él az országban?

Nem igazán, mert sokan nem is tudják magukról, hogy zsidók. A vallások majd nyolc évtizeden át tartó kegyetlen elnyomása és az antiszemitizmus miatt sok család fokozatosan elveszítette identitását. Sok fiatal csak mostanában, nem ritkán véletlenül jön rá zsidó származására, és kezd foglalkozni ezzel a témával. Úgy gondolom, úgy egymillióan vannak tisztában zsidó gyökereikkel, felük a fővárosban él. De minden valószínűség szerint ennél sokkal többen vagyunk. (Sergio Della Pergola demográfus az oroszországi zsidóság létszámát 200 ezerre becsüli. – A szerk.)

Mintegy 3-400 ezer tagja lehet a különböző zsidó közösségeknek, de nem feltétlenül mind vallásosak. Én már azt is óriási lépésnek tekintem, ha valaki bátran vállalja zsidóságát. Azoktól, akik sokáig nem is sejtették, hogy zsidók, nem várható el, hogy egyik napról a másikra vallásgyakorlók legyenek.

Oroszországban az utóbb időben példátlan módon mérséklődött az antiszemitizmus. Honnan ered ez?

Ebben minden bizonnyal hatalmas szerepe van a politikai akaratnak, és személy szerint Putyin elnöknek. A zsidóellenesség ma már divatjamúlt, nem vet jó fényt egyetlen országra sem. A polgárok sem büszkék rá.

Magától persze semmi sem változik meg. Aktívan kell küzdeni az antiszemitizmus ellen, a gyűlöletkeltés minden formáját meg kell akadályozni, a lehető legszigorúbban büntetni, még hozzá nevén nevezve. Nem huliganizmusként vagy garázdaságként, hanem fajgyűlöletként, antiszemitizmusként. Egy napon valaki egy hatalmas késsel lépett be a zsinagógánkba, nyilvánvalóan gyilkolás szándékával. Szerencsére még időben sikerült elkapni. 16 évre ítélték. Ez nagyon fontos üzenet. Valaki azt kérdezte, mért nem vagyunk könyörületesek, miért nem bocsájtunk meg neki? Azt válaszoltam, ha rajtam múlna, még szigorúbb büntetést kapna. Egy rosszakaró bűnhődése elriasztja a többit, hiszen senki sem akarja börtönben végezni.

Nem engedjük magunkat megfélemlíteni, nem riadunk vissza a konfrontációtól. Az ellenünk uszítókat pellengérre állítjuk, a minket ért támadásokról nyíltan és higgadtan beszélünk. Amikor felgyújtották ezt a zsinagógát ahol most beszélgetünk, nem ijedtünk meg, nem menekültünk el. Válaszul inkább felépítettünk egy még szebb, még nagyobb és modern súlt.

Felmerült az ötlet, hogy alakítsunk ki egy zsidó negyedet. Egyértelműen elvetettem. Éljünk a város minden részében, igenis legyünk része a társadalomnak, s egyben mutassuk meg, miben hiszünk!

 

Nem gondolja, hogy az antiszemitizmus csökkenésének fő oka, hogy a szélsőségesek más, sebezhetőbb célpontra leltek, nevezetesen a közép-ázsiai bevándorlókra?

A szélsőséges nacionalisták aligha változtak meg. Ezeknek az embereknek mindenáron kell valaki, akit gyűlölhetnek. Aki utálja a külföldieket, a kisebbségeket, az a zsidókat is utálni fogja. Azok, akik kizárólag a bevándorlókra haragszanak, de a zsidókra nem, szerintem nagyon kevesen vannak. És ők sem azért nem szeretik őket, mert más nemzetiségűek, hanem a viselkedésük miatt: lármásak, rendetlenek, nem tanulnak meg oroszul, nem hajlandóak részévé válni az itteni társadalomnak. Az itteniek nem akarnak milliószám olyan bevándorlókat, akiktől átalakul az ország. Félreértés ne essék: ezzel én messzemenően nem értek egyet, ezek az ő érveik. Folyamatosan tanácsoljuk a bevándorlóknak azt, amit mi is teszünk: bezárkózás helyett legyenek nyitottak és alkalmazkodjanak az itteni körülményekhez.

Mindehhez komoly kommunikációra van szükség.

Mi nagyon hiszünk a média erejében. Az Örökkévaló nem azért teremtett ilyen remek eszközt, hogy ne használjuk ki minél nagyobb mértékben. Oly sok rossz hír terjed, annyi szenny! Ezeket világossággal kell ellensúlyozni. Igyekszünk mindenütt jelen lenni: tévé, rádió, internet, társasági oldalak, utcai hirdetések és még sorolhatnám. Saját műsoraink vannak, illetve részt veszünk mások adásaiban. Nagy álmunk egy önálló televíziós csatorna.

Említette, hogy Putyin elnöknek is komoly szerepe van a változásban.

Úgy gondolom, Putyin elnök nagyon pozitív vezető, aki rengeteget tett és tesz az országért. Az említett Zsidó múzeum alapításához személyes adománnyal járult hozzá. Akik bírálják őt, nem ismerik Oroszország lelkét, abszolút nincsenek tisztában az orosz valósággal, azzal hogy ez az ország még sok mindenre nem áll készen. Több ellenzéki párt zsidóellenes, sőt minden-ellenes, mert nem tudják mit is akarnak.

Sokan demokráciát és szabadságot követelnek. Igazuk van, nincs is annál jobb dolog a világon. De csak fokozatosan! Egy ötéves gyereknek sem engedhetünk meg mindent, amit majd felnőttkorban szabad lesz neki.

 

Tart még az alijázás?

Erőteljesen csökkent. Ma már inkább az ellenkező irányú mozgás jellemző: ezrével jönnek vissza Izraelből. Ennek számos oka van: családi, üzleti, egészségi. Ez egyrészt szomorú, másrészt örömteli, hiszen azt jelenti, valami alapvetően megváltozott ebben az országban. Annak idején az emberek keserűséggel vándoroltak ki, s eszük ágában sem volt visszatérni. Most mégis megteszik, mert tudják, hogy Oroszországban is élhetnek boldogan, zsidóként.

Itteni tevékenységéből mire a legbüszkébb?

Megérttettem az emberekkel: a zsidóság nem szenvedés, hanem jó dolog, amit ünnepelni kell. Egy zsinagógába belépni felemelő élmény, a zsidó hagyományok ápolása értelmet ad az életnek. Az itteniek büszke zsidókká váltak, akik szívesen jönnek a zsinagógába, szeretik megtartani a sábbátot, sőt lelkesen böjtölnek Jom Kippur idején. Aki ismeri Oroszországot, tudja milyen nehéz itt bármit is elérni. Mindenhez tízszerte nagyobb erőfeszítésre van szükség, mint bárhol máshol. Rengeteg az akadály, ellenkezés, félreértés. Ha viszont megszületik az eredmény, a siker öröme is többszörös. Egy példa: Novoszibirszknek sosem volt zsinagógája. Tizenhárom évünkbe és rengeteg küzdelembe tellett, amíg sikerült megvalósítani ezt az álmunkat. Nem is akárhol, hanem a város kellős közepén: egymás mellett áll a polgármesteri hivatal, a kormányzói hivatal, az ügyészség és a zsidó közösségi centrum. A megnyitás hatalmas ünnep volt.

Hogyan működik a Chábád Oroszországban?

Országszerte több mint 200 közösség – Moszkvában talán 20 – kapcsolódik a Chábádhoz. Ehhez tudni kell, hogy Oroszországban alapvetően más a helyzet, mint a legtöbb országban: az orosz városok 95 %-ában a Chábád-központ maga a zsidó közösség, a Chábád rabbija egyben a város rabbija.

Natan Saranszki, a Szochnut elnöke megkérdezte tőlem: hogyan tudott a Chabad az orosz zsidóság egésze fölött befolyást szerezni? Nos, én kizárólag Chábád rabbiról tudok, aki hajlandó volt elhagyni megszokott környezetét, szeretteit, hogy élete végéig, mondjuk, Szibériában lakjon, messze a zsidó életformától, olyan helyen, ahol megérkezésekor semmilyen zsidó gyülekezet sem volt, ahol nem juthatott még kóser ételhez sem. Más zsidó szervezet nem volt képes ekkora küldetéstudattal és áldozatkészséggel rendelkező önkénteseket előállítani.

Amikor elkezdtük az itteni tevékenységünket, nem voltak helyi rabbik, mára viszont döntő többségük orosz. Van egy gyönyörű nagy rabbiképzőnk Moszkvában, így aztán az új rabbik már mind onnan kerülnek ki.

Az anyagi alapok korábban kizárólag külföldről érkeztek, főként Izraelből, az Egyesült Államokból. Ma viszont 80 százalékban hazai adományokból gazdálkodunk, amelyek intézményektől, alapítványoktól vagy magánszemélyektől származnak. Sokan látják, hogy miket teszünk, és úgy gondolják, érdemes minket támogatni. Elég komoly összegekre van szükségünk, hiszen nem kis szervezetről van szó. Rengeteg mindennel foglalkozunk, az oktatástól az interneten át egészen az egészségügyi ellátásig.

Milyen a kapcsolata a többi vallás vezetőivel?

Nagyon jó viszonyban vagyok a pátriárkával, a muftival stb. A muftit közeli barátomnak nevezném. Talán ez az egyetlen ország a világon, ahol zsidó és muszlim vezetők együtt dolgoznak különböző projekteken, mint például a drog elleni harc, az iskolai vallásoktatás témája vagy a vallásgyakorlás a hadseregben. Volt már, hogy a zsidó közösség tagja bajban volt és a mufti segített neki. Támogatták már zsinagóga építését is. Az emberek időnként együtt látnak minket a tévében. Ez fontos üzenet.

Adolf Sájevics főrabbival is ugyanilyen a viszonya? (Adolf Sajevics a budapesti rabbiképzőben végzett, 1989-ig a Szovjetunióban töltött be hivatalos zsidó tisztségeket. – A szerk.)

Időnként. Kapcsolatunk manapság nem olyan intenzív, mint korábban, de ő is idetartozik.

Mint bizonyára tudja, a II. világháború kapcsán különböző magyar zsidó vallási tárgyak, többek között értékes tóratekercsek kerültek a Szovjetunióba. Ön szerint van esély arra, hogy visszakerüljenek eredeti hazájukba?

Véleményem szerint minden vallási tárgyat eredeti rendeltetésének megfelelően kell használni, ezeknek semmiképpen sem valamely múzeumban vagy raktárban van a helyük. Ami a magyar kegytárgyak sorsát illeti, ezt a magyar zsidó közösségnek kell tisztáznia az orosz kormánnyal. Az első lépés talán az lehetne, hogy [oroszországi] zsidó kézbe kerüljenek, és aztán onnan lehetne továbblépni. A kormány nyilván nagyon óvatos, hiszen egy nagyobb engedmény véget nem érő folyamatot indíthat meg.

Hogyan ítéli meg az antiszemitizmus Magyarországon tapasztalható erősödését?

Az antiszemitizmus több európai országban, elsősorban a volt szocialista országokban sajnálatos módon valóban tért hódított az utóbbi időkben. Sokszor már-már a holokauszt előtti időkre emlékeztet. Ez ellen a kormányoknak a nulla tolerancia erejével kell fellépnie.

De a zsidóságnak is meg kell nyilvánulnia. Nem szabad megriadni, hanem fel kell lépnie értékeink megvédése érdekében. Adják hírül, hogy az antiszemitizmus tűrhetetlen és nem vezet sehova. Emellett kezdeményezzenek párbeszédet, hallgassanak meg másokat. Nyissák meg a zsinagógákat, mutassák meg értékeinket, legyenek nyitottak.

Ha jól tudom, magyar gyökerekkel is rendelkezik.

Egy haszid zsidó családba születtem Olaszországban, ugyanis ott élnek szüleim. De édesanyám debreceni születésű és a háború után került New Yorkba. Ott házasodott össze apámmal, akit a Lubavicsi Rebbe később Milánóba küldött. Anyai ágon nagyapám, Steinmetz Cvi Méir (Herman) 1942-ben egy héber nyelvű verseskötetet jelentetett meg Ben Slomó név alatt. Versei Kardos László fordításában magyarul is olvasatók. Húgom, Batsheva Budapesten él, Oberländer Báruch rabbi felesége. Én egy kicsit keletebbre kerültem.